Halloween éjszakája, Kian minden igyekezete ellenére, csendesen telt. Bár a tervezett horrornézés nem maradt el, az cseppet sem hasonlított a korábbi vidám, piszkálódós, összebújós alkalomhoz. Gill tisztes távolságban, egyedül tette túl magát a műborzalmakon, inkább lehunyta a szemét, ha nem bírta a látványt. Ennek ellenére végig ottmaradt. Egyre jobban tűrte mások jelenlétét, s ez nem csak neki tűnt fel.
 

Másnap maga kereste Wade társaságát. A fiú a szokásos helyén dolgozott, de ez Gillt most a legkevésbé sem zavarta. Így is meleg fogadtatásban részesült.
- Ide ülsz?

- Ühüm. - Máris a másik mellé húzott egy széket.
És nem fogsz hirtelen rájönni, hogy túl közel vagyok, nincs hiszti, sikítás és rémült bociszemek? Csak szeretnék biztosra menni...
 

A lány elmosolyodott. - A bociszemeket nem tudom megígérni, de a többi miatt ne aggódj.

- Hála az égnek - emelte fejét a plafon felé Wade. Pár kattintással bezárta a programot, amit használt. Méregető tekintettel fordult vissza Gillhez. - És mégis mire használnád őket?
 

A kérdezett igyekezett ártatlanul nézni. Wade felvont szemöldökét látva sóhajtott.

- Tudod, hogy mit szeretnék mindennél jobban, nem?

- Ne csináld ezt, Gill - sóhajtott a srác is. - Ez nem fair.

- Mert itt mi fair velem szemben?!

- Felejtsd el végre. Értsd meg, hogy soha, sehol nem lennél biztonságban. Sajnálom.
- Persze. Mert itt aztán akkora biztonságban vagyok! Daniel is - Gill még időben elharapta a mondatot. - Megütött. Még ezek között az extrém körülmények között sem értem, hogy mi okot adtam rá. Szerinted ezt el kellene viselnem? Hogy akármikor kedve támad neki vagy másnak, akkor a bokszzsák helyett használjon engem feszültséglevezetőnek? És ha megunjátok? Akkor mi lesz, talán egy szemetesládában végzem?
 

Gill összeszorította a fogait. Nem foglalkozott a hatásos pillantás elérésével, a szemeit maró könnyek kifakadásának megakadályozásán dolgozott; sírt már eleget. Nem így akarta alakítani a dolgot. Hiszen majdnem elszólta magát! Mindazonáltal érvelésnek ez is érvelés volt. Tekintetét félve a mellette ülőre emelte. Szemeiből szimpátiát olvasott ki, s Gill testét melegség árasztotta el, a remény érzése. Wade vonásai azonban hamar megkeményedtek, s az apró láng ahogy jött, el is aludt.

- Hagyd az eszement gondolatokat. Ha nehéz is, hidd el, velünk vagy a legnagyobb biztonságban.

Wade-nek eszébe jutott Daniel kérése. Előző este, amikor filmnézés előtt főnökük félrevonta, hitetlenkedve hallgatta a magyarázatot, de minél többet gondolkodott rajta, annál inkább meggyőzte magát, hogy minden szempontból a legcélszerűbb megoldást sikerült megtalálniuk.

- Figyeltél te egyáltalán rám? - fakadt ki a lány. Végigsimított a már szinte teljesen felgyógyult arcán.

- Figyeltem. És te rám? Nem akar bántani senki. Dannek nem kellett volna megütnie téged. Biztos vagyok benne, hogy több ilyen nem lesz. - „Legalábbis majdnem biztos."

- Tényleg nem segítesz?
 

Fejrázás.

- Így a legjobb.
 

Gill válaszra se méltatta. Hiába akarta volna árulással vádolni a srácot - egy barát kiáll a másikért, feltétel nélkül segít -, Wade a kezdetektől fogva ugyanazt az álláspontot képviselte; hűséges maradt - a másik oldalhoz. „Nem, akkor sem adom fel! Olyan hosszú idő telt el, most már meg kell találniuk! Ugye?" Megmakacsolta magát, a szúró-bántó könnyeket akarattal leapasztotta.

- Azt azért megnézzük, hogy áll a nyomozás? - kérdezte halkan.

- Ha akarod...
 

Wade visszafordult a géphez, bekapcsolta a saját fejlesztésű rejtőző programot, melynek segítségével nem találhatnak rá a számítógép földrajzi helyére akkor se, ha észreveszik, hogy valaki belépett a rendőrség rendszerébe, majd megnyitotta a böngészőt. Hetente ellenőrizte valaki a hatósági oldalakat, de ezt nem kötötte a lány orrára. Nem sokat változott a tűzfal, mióta utoljára belopódzott a rendszerbe; hamar feltörte a kódot.
 

Gill igyekezett minden részletet elraktározni. Nem volt benne biztos, hogy lesz-e elég mersze, hogy megpróbálkozzon egy e-mailküldéssel, de meg akarta adni magának a lehetőséget. Az utóbbi napokban észrevette, hogy Daniel korábbi intelmét figyelmen kívül hagyva, néha lezáratlanul maradnak a gépek. Ideje, mersze nem volt cselekedni, most talán...
 

Ismerős adatok jelentek meg a képernyőn. A jobb felső sarokban lévő kép a nyáron készült. A göndör hajú lány önfeledten mosolygott a kamerába kedvenc szökőkútja előtt állva. Mellette a személyes adatai, szárazan, objektíven. Különleges ismertetőjegye nincs. Személyes problémákról nem tudnak. A rendőrség láthatóan igyekezett megtalálni azokat, akikkel utoljára érintkezett; a lap alján pár tanúvallomás szerepelt: Patriciáé és két idegen nőé. Az egyik abban az üzletben dolgozott, ahol Patricia - és a biztonsági kamera - utoljára látta barátnőjét. Másikuk egy pár utcával lejjebb működő cukrászda alkalmazottja volt.

Délután négy körül jött be, egyedül volt. Süteményt kért és üdítőt, már nem emlékszem pontosan mit. Talán narancslevet ivott. Nem töltött nálunk sok időt, talán egy negyedórácskát. Megette a süteményt, kiment a mosdóba és elköszönt. Barátságos, illemtudó lánynak tűnt. Nem látszott rajta semmi furcsa. Se izgatottság, se félelem. Nem, telefonon sem keresték, amennyire láttam, elő se vette. Tudják, egy barátnőm szólt, hogy látta a híradóban, hogy valaki eltűnt a környéken. Én nem érek haza addigra. De kíváncsi lettem, és megnéztem az interneten, és akkor bevillant, hogy hiszen ő járt nálunk. Remélem, segíthettem. (Amanda Stewart. 2008. 09. 24.)

Gillt rossz érzés töltötte el, amikor a szüleire vagy Patriciára gondolt. Nekik talán még sokkal nehezebb a szituáció. Az utolsó vallomásnál azonban a homlokát ráncolta.

- Én sosem jártam abban a cukrászdában. Főleg nem aznap. Miért hazudott az a nő?
 

A srác sokatmondón nézett rá, mire Gill a fejéhez kapott.

- Jézusom! Ti meghamisítottátok a bizonyítékokat! Lefizettétek, ugye?!

- Nem érdekünk, hogy Mr. Robertson üzlete legyen az utolsó pont, ahol láttak. Így is fejtörést okozott, hogy a biztonsági kamera csak az érkezésed rögzítette, a távozásod nem. De így, hogy van tanúnk rá, hogy később is láttak, nem nekünk kell magyarázatot keresnünk a különös jelenségre, hanem a zsaruknak. Minden bizonnyal kitaláltak valami racionálisat. Meg hát egyébként sem szeretjük, ha a hatóságok az üzletfeleinknél szimatolnak.

- Ez... ez akkor is... - „Csalás", mondta volna, de ő maga is érezte, hogy milyen gyerekesen hangzana.

- Előrelátás. Vaktában keresnek azóta, lanyhuló lelkesedéssel. Egy-két nap elteltével az élve előkerülés esélye drasztikusan csökken. De látod, milyen könnyen bejutottunk a védett rendszerbe: ha találtak volna valamit, azt is könnyű szerrel eltűntethetnénk.

- De akkor rájönnének, hogy valaki manipulálta a bizonyítékokat. Tudnák, hogy baj van.

- Csak annyi tudhatnának, hogy valaki nem akarja, hogy rád találjanak. És ez a valaki akár te is lehetsz.

- Én nem tudok rendszereket feltörni.

- Én se - tárta szét a karját a srác. Gill értette a gesztust: a rendőrség szemében ő is csak egy ártalmatlan kölyök, nem pedig veszélyes hacker.
 

A lányt elkeserítette a felismerés: így nem fognak a nyomára bukkanni. Igazságtalannak tartotta, hogy fikarcnyi esélyt sem hagytak neki a szabadulásra. A legjobban azonban saját magára volt dühös, amiért még mindig ilyen naivan gondolkodott. A fairplay a bűnüldözés szempontjából ártatlanok között is egyre kevésbé ismert fogalom volt. Mit hitt mégis?!
 

Meg kell próbálnia valamit, határozta el. Wade figyelmét nem kerülte az elkomoruló arca, majd a megfeszülő izmai; gyorsan bezárta az ablakot.

- Hé. - Finoman megérintette a lány karját. - Biztonságban vagy itt. Nem engedem, hogy bajod essék.
 

Gillian hálásan a vállára hajtotta fejét. Nem tudta, hogy csak napokkal korábban hogy feltételezhette róla, hogy kihasználná. Wade közelében teljes nyugalomra talált, nem először. A fiú folytatta a félbehagyott munkáját, ő pedig mozdulatlanul pihent a vállán, mintha álomvilágba merült volna. Valójában azon volt, hogy feltűnésmentesen minél több kódot, útvonalat kilessen. Kételkedett benne, hogy sok a hasznára válhatna vagy egyáltalán meg tudná őket jegyezni, de mindent meg kellett próbálnia.

- Hát itt meg mi folyik?
 

Se a hanglejtése, se az arca nem árulkodott arról, hogy Sherman boldog lenne. Gill gyorsan felegyenesedett. Nem szerette, ha olyan hidegen mérik végig, mint ahogy az olasz tette. Akaratlanul is eszébe jutottak a mérges, fenyegető szavai. Nem adhat alkalmat a gyanakvásra, most sokkal körültekintőbbnek kell lennie.

- Maximum a szemed, méghozzá ki, ha sokáig mereszted még!
 

Kian a küszöbön állt, az ajtófélfának támaszkodott. Álmosan dörzsölte a szemét, miközben elnyomott egy ásítást. Világos haja szerteszét állt. Sherman szája fintorba húzódott.

- Mr. Humorzsák fog leváltani? - Wade-hez intézte a szavait. A bólintásra folytatta: - Mikor?

- Ha Mr. Humorzsák megreggelizett - válaszolt Kian.

- Én inkább ebédnek mondanám, de valahogy így lesz - helyeselt a kérdezett. - Miért?

- Nagyszerű. Van pár elmaradt meccsünk, ideje bepótolni. Csak te, én és a konzolok. Addig is magammal viszem a leányzót. Egyrészt, mert semmi keresnivalója ott, ahol most van, másrészről pedig Cooper a lelkemre kötötte mielőtt elment, hogy ügyeljek az étrendjére.
 

Gill vonakodva állt fel, jó helyen érezte magát Wade mellett. Két dologban azonban biztos lehetett: nem akarja kihúzni Shermannél a gyufát és mindenképp vele kell mennie. Sherman megvárta, míg odaér hozzá a lány, majd átkarolta a vállát, és az ajtó felé terelte. Az ajtóhoz érve a csipáit törölgető szemtelenkedőre is lecsapott; fejét satuba fogva, fütyörészve vezette a konyha felé. A rocker hevesen tiltakozott a bánásmód miatt.

Sherman tényleg profi autóversenyző volt a képernyő előtt, és nem tartózkodott attól sem, hogy ezt verbálisan is közölje a világgal. A két Playstationöző kanyarodáskor mélyen bedőlt, mire Gill megmosolyogta őket. Szürreálisan hétköznapinak tűnt a kép; bárhol játszódhatott volna egy megterhelő iskola- vagy munkanap levezetéseként.
 

A lány az esélyeit latolgatta. Ketten előtte ültek, ketten nem voltak az épületben. Craig és Larry hollétéről nem sokat tudott, de gyanította, hogy utóbbi tartja a frontot az alsó szinten, úgyhogy az ottani próbálkozásról letett. Dee az igazak álmát aludta, amikor utoljára látta. A felső munkabázison Kian maradt. „Előbb-utóbb neki is ki kell mennie a mosdóba." Ott a helye, határozta el.
 

Alig tette a földre a lábát, amikor Sherman hangja megállásra késztette.

- Hová, hová? - énekelte. - Ülj vissza!

- Én... én csak unatkozom, és gondoltam, megnézem Kiant, vagy... - Gill hitetlenkedve vette észre, hogy izzad a tenyere.
 

- Vincerò in minuto. Possiamo andare stagno del gioco presto. Sieda.1

- Non voglio disturbare il vostro gioco.2 /Nem akarom zavarni a játékot.

- Ho detto che stiamo andando giocare lo stagno. Sieda.

Gill visszaült a kanapéra. Nem tudta, mikor fejlesztette ki Sherman is azt az ádáz tekintetet, amellyel szemben nem mert ellenkezni. „Talán a tükör előtt gyakorolta, amíg cikkcakkos mintázatúra borotválta a haját." Duzzogva várta, hogy befejeződjék a verseny; nehezen viselte, hogy megmondják neki, mit csináljon. És most mit akar tőle Sherman is?!
 

Más gondja is akadt. A szörnyű eset óta elkerülte az alsó szintet. Nem mert a raktár közelébe kerülni. Egy-egy este még felvillant néhány kép rémálmában, éberen viszont már megküzdött a történtekkel. Nem akarta megkísérteni az alvó ördögöt.

- Mehetünk - kocogtatta meg Wade a vállát. Meghökkent a rémült szemektől.

- Játsszatok inkább még egy kört, én elvagyok itt. Tényleg.

- Megelégszem ezzel a győzelemmel, nem akarom a vakarcs önbecsülését végleg a földbe tiporni - vigyorgott Sherman. A másik srác nem találta viccesnek.

- Nem szeretnék játszani. Az én önbecsülésemnek is csak ártanál - bizonygatta a lány. „Nem akarok annak a helynek a közelébe menni, nem, nem, nem."

- Attól még fogsz. Possiamo esercitarci nel frattempo nell'italiano. Nessun giustificazioni accettate.4

- Most érzem, hogy éhes vagyok - próbálkozott tovább. A félvér nem tűnt lenyűgözöttnek, pedig Gill azt hitte, megtalálta a biztos érvet. Annyit panaszkodtak az étkezési szokásai miatt... - Ki kell mennem a mosdóba, majd utánatok megyek.

- Nem most jöttünk a falvédőről. Indulás. Aggodalomra semmi ok, nem lesz fájdalmas a vereség.
 

Gillian tehetetlenül hagyta magát levonszolni a lépcsőn. Arca eltorzult az emléktől. Akkor is így kezdődött. De nem, Sherman nem lenne képes rá, és ott volt velük Wade is, győzködte magát Gill.

- Miért csinálod, miért csináljátok ezt? Nem érted, hogy nem szeretném?!

- Ha már így kérded, azt nem értem, hogy miért csapsz ekkora felhajtást - mordult az olasz. - Eddig is játszottunk. Ezidáig túlélted. Minek a cirkusz?!

- Mi a baj? - érintette meg a lány vállát Wade.
 

Elfogyott a lépcső, mire Gill kipréselte magából a választ.

- Félek.
 

Erre végre felkapták a fejüket. Megtorpantak.

- Mitől?
 

Fejrázás.

- Gill! - Sherman hanglejtése figyelmeztetően csengett, de ő ismét csak a fejét rázta. - Mitől félsz?

- Semmi konkréttól. Nincsen semmi konkrét.

- És ez a nem konkrét alapú félelem miért most jelentkezett? - méregette Wade gyanúsan.

- Nem... tudom. Csak... nem szeretnék itt lenni. - Gill számára egyre kínosabbá vált a helyzet. Már bánta, hogy egyáltalán ennyit elárult.

- Jól van. Ha nem akarod, akkor ne mondd el, de így ne várd, hogy segítsünk, ugyanis nem tudunk. - Sherman végigsimított cikk-cakk mintázatú haján. Még szoknia kellett a tapintását. - Egyet azért javasolnék: ne hagyd magad. Nézz szembe a félelmeiddel, mert minél tovább halasztod, annál rosszabb lesz. Főleg, ha az egész szinttel bajod van, bár elképzelésem sincs, hogy, teszem azt, a biliárd asztal mit ártott. Nem kerülheted el örökké. Annyira nem nagy ez a lakás.
 

Előzetes figyelmeztetés nélkül újra vonszolni kezdte a lányt, aki enyhén tiltakozott. Legbelül Gill is tudta, hogy meg kellene fogadnia a tanácsot, de képes lesz rá?
 

Feszülten hajolt az asztal fölé, képtelen volt rendesen célozni. A színes golyók mindenfelé gurultak, de a lyukakat elkerülték. Nem úgy Sherman lökései után. Wade ugyan javított a helyzetükön, mégis aránytalanul sok teli golyó maradt felszínen. Amikor Gill harmadszor is elvétette a célzást, az olasz mögé állt, megfogta a csuklóját, és helyes irányba igazította a dákót. A következő két golyót elnyelte a felszín. A lány egy pillanatra lebénult a srác közelségétől, de aztán elhessegette a paranoiás gondolatokat. Sherman nem lenne képes olyasmire.
 

Negyed óra alatt nem történt semmi szörnyű az alsó szinten; Gill kezdett felengedni. Ekkor jelent meg Larry közöttük.

- Miért nem szóltatok, hogy fieszta van? - harsogta. - Beszállok!

- Fél perc és nyerek. - Sherman jóslata ismét csak helyesnek bizonyult. - Nem lehetsz az én partnerem, mert már így is túlerőben vagyok.

- Túlerőben és túlzott önértékelés szindrómában - vetette közbe Wade.

- Élősködőkkel nem játszok - küldött Larry egy fitymáló pillantást a lány felé, mire az sértetten elfordult. Célt ért.

- Rendben, Gill velem lesz, Wade veled - rendezte el gyorsan a párokat az olasz.
 

Gill komoran nézett maga elé. Élősködő. Larry még talált olyan sértést, amely igazán mellbe döfte. Nem tudott rákontrázni, nem tudta legalább némán megnyugtatni magát, hogy nincs igaza. Egyetlen dacos vigasza az volt, hogy nem ő választotta ezt az életformát. Tisztában volt vele, hogy a megfutamodás egyenlőt jelent a vereséggel, mégsem bírta rávenni magát, hogy egy légtérben tartózkodjon a gyűlölködővel. „Különben is, ha ő itt van, akkor a gépeknél egyedül Craig maradt, a fentieknél pedig Kian. Dee még biztos nem kelt fel. Pár percre felügyelet nélkül kell hagyniuk a számítógépeket. És akkor talán..."

- Kiszállok inkább - motyogta halkan. - Köszi a játékot.

- A-a - rázta a fejét újdonsült partnere. - E nonlo inizi ancora.5
 

Ne kezdje megint?! Végül Sherman arckifejezése győzte meg a maradásról. Larry folyamatosan piszkálódott, aminek következtében a lány játéka tovább romlott. Wade ugyan kiállt Gill mellett, és megpróbálta elejét venni a további utálkozásnak, ám Larry hajthatatlan volt.

- Attól, hogy te pondró módon hagyod magad manipulálni, nekünk nem kell lealacsonyulnunk hozzátok.

- Nem tűnt fel, hogy egyedül te gondolkodsz így?!

- Nem. De ha így lenne is büszkén vállalnám, hogy legalább én megőriztem az eszem.

- Na jó, ebből elég.
 

Wade a biliárdasztalhoz támasztotta a dákót, megragadta a lány kezét, és kifelé húzta maga után. Sherman puffogott utánuk valamit, Gill azonban hálásan követte a srácot.

- Köszönöm.
 

Wade kissé meglepődött az ölelésen, az elmúlt napok távolságtartására visszagondolva.

- Nincs mit - mosolygott a lány hajába, majd egy kis gondolkodás után hozzátette: - Húgi. - „Ehhez még hozzá kell szoknom. De valószínűleg menni fog."

Gillnek a nap fennmaradó részében nem akadt lehetősége szabad számítógépet találni. Tartott a kockázattól, melyet vállalni készült, de éppen elég dologtól félt ahhoz, hogy ez az apróság ne futamítsa meg. „Csak körültekintőnek kell lennem. Talán majd holnap."
 

A matracra mászott, és állig betakarózott. Már majdnem teljesen rátelepedett a jóleső nehézség érzése a tudatára, amikor érezte, hogy besüpped mögötte a matrac. Egyből éberebb lett. Rossz érzése csak nőtt, ahogy egy pillanatra eltűnt a hátáról a takaró. Nem mert odanézni.
 

Nem lesz semmi, nem lesz semmi, nyugtatta magát, mint már annyiszor. „Azóta egyszer se ért hozzám. Most sem -"
 

Élesen szívta be a levegőt; háta kemény mellkassal találkozott, izmos kar nehezedett a derekára. Minden pórusa felismerte azt a testet, azt az illatot - és hevesen sikítottak ellene. Remegéshullám szaladt végig a testén, s Gill nem tudta megállítani. Szíve úgy kalapált, mintha ki akarna szabadulni börtönéből (talán ki is akart).
 

„Nem is vettem észre, hogy visszajött. Most... most befejezi, amit elkezdett?"
 

Daniel azonnal felfigyelt a lány reakciójára; finom reszketésére, sekélyes légzésére, megfeszülő testére. Nem találta túl hízelgőnek, de nem rótta fel neki. Ugyanakkor a karját sem távolította el róla. Minél hamarabb vissza kell szoknia, meg kell szoknia az érintését Gillnek, különben nagy bajban lesznek.
 

Gill hosszú percekig nem nyugodott. Nem történt semmi, Dan nem próbálkozott semmivel. Megdöbbentő módon időnként mintha nyugtató sisegést hallott volna felőle. Nem nyugodott meg tőlük. Talán fél óra is eltelt ebben a várakozó állapotban. Egyikük sem szólalt meg, de a lány biztos volt benne, hogy a vezér sem alszik. Amit nem tudott, az az volt, hogy miért vonta magához.
 

Végül a környező matracok felől érkező szuszogás, halk motoszkálás csillapította le az idegeit. Valaki - Wade? Kian? Cooper? - közbelépne, ha szükséges. Sherman szavai is eszébe jutottak. Szembe kell néznie a félelmeivel. Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt elaludt. Azt már csak Daniel vette észre, ahogy tudat alatt elfészkelte magát a karja alatt.