|
Kalózvér
Sayara 2009.10.08. 20:06
Rio a lány derekába markolt. Beth felszisszent a fájdalomtól.
- Engedd el, mielőtt golyót röpítek a fejedbe!
Beth testén hullámszerűen cikázott végig a megkönnyebbülés, ahogy meghallotta Rhys hangját. Rio azonban nem mozdult, csak még inkább kapaszkodott a lányba. Hangja dühös volt, tömény gúny csengett ki belőle mikor megszólalt.
- Miért tenném?
Rhys a férfi tarkójának nyomta a flinta csövét.
- Ne hidd azt, hogy nem húzom meg a ravaszt…
- Nem a tiéd a nő… tudtommal lemondtál róla…
Rhys szemei összeszűkültek és nagy erőfeszítésébe került, hogy ne süsse el a fegyvert. Ne szeretett volna feltűnést kelteni… de ha nagyon muszáj fejbe lövi, még ha a saját embere is. Főleg, hogy veszélyesen közel állt Beth-hez. Már-már remegett a harag miatt, amit a látvány váltott ki belőle. A spanyol lába a nő combjai között… ehhez csak neki volt joga! Senki másnak!
- Neked ehhez semmi közöd… - morogta Rhys.
- Neked se sok a kettőnk dolgához… - vakkantotta vissza Rio. Mikor megemelte az egyik kezét és lassan a nő egyik mellére simította, Rhys megragadta az ing nyakánál és hátrarántotta. Elizabeth kirántotta kezét a spanyol férfi szorításából. Rhys a nő elé állt, hogy saját testével védje. A fegyvert a másik mellkasának szegezte.
- Tűnj el innen…
Rio előre lépett, a flinta csöve a testének nyomódott. Rhys érezte, hogy Beth keze remegve kapaszkodik meg az ingjében.
- Nem a tulajdonod. Ellökted magadtól.
- Honnan tudod te ezt ennyire biztosra? – kérdezett vissza Rhys cinikus mosollyal.
Rio szemei villogtak a gyűlölettől.
- Én sokkal többet tudnék adni neki…
- Ó, szóval azt hiszed, hogy élvezi, ha egy fához szorítva megerőszakolod? - hangja egyre keményebb lett, szinte már vágott. Legnagyobb meglepetésükre Rio elmosolyodott. Beth nem értette, hogy eddig hogy nem vette észre ezt az oldalát a férfinak. Az érzése, amely reggel szállta meg először, felerősödött, mikor ránézett Rio arcára. Mosolyában semmi kedvesség nem volt… szemei gonoszul csillogtak.
- Élvezte volna…
Beth hiába kapott a férfi után, nem tudta megállítani. Rhys őrültként vetette magát a férfira. Rio elhajolt az ütés elől és könyökével mért ütést Rhys arcára.
- Hagyjátok abba! – sikoltott fel Beth a vér láttán, ami lassan folyt végig Rhys arcán. A két férfi tovább folytatta a küzdelmet, mintha meg sem hallották volna a lány kétségbeesett kiáltását. Időközben Rhys elejtette a fegyvert, ami tompán csillogva feküdt a homokban. Beth gondolkodás nélkül kapta fel. Megnézte, hogy még mindig ki van-e biztosítva…
Még nagyobb pánikot érzett, mint amikor először fogott kezében pisztolyt. Nem mert célozni, félt, hogy éppen Rhyst fogja eltalálni, akinek tulajdonképpen segítenie kellene…
A férfi minden erejét összeszedve vágta állon Rio-t, mire a spanyol feje oldalra bicsaklott és hátrált néhány lépést. De nem esett el… és a pillantásától, ahogy visszanézett rájuk a lány ereiben a vér is megfagyott. Amint egy picit is eltávolodtak egymástól, Beth megvetette lábait, a fegyvert megemelte, két kézzel szorongatva és egyenesen Rio-ra szegezte. A férfi megint elindult volna Rhys felé, de mikor meglátta a lányt, kezében a fegyverrel, megtorpant.
- Mit akarsz azzal kezdeni, Nyuszifalat? Veszélyes játék…
- Hátrébb… - emelte meg remegő hangját. – Most!
Rio ide-oda kapkodta tekintetét Beth és Rhys között. A Kapitány zihálva, véres arccal meredt rá, Beth pedig ijedt, nagyra tágult szemekkel.
- És ha ne… - lépett egyet előre, de összerezzent, mikor Beth meghúzta a ravaszt, a golyó pedig elsüvített a feje mellett, fellebbentve néhány tincsét. Arcán gonosz vigyor terült el.
- Mellé.
- Mert így akartam! – sziszegte a nő, ismét hátrahúzva a kakast.
Rio nem próbálkozott be többet, helyette gúnyosan horkantva letörölte a vért a szájáról.
- Ennek még lesz visszhangja… Kapitány! – úgy köpte ki a szót, mintha az valami átokszó lenne.
Még mindig feléjük fordulva hátrált, egyre gyorsabban, végül elfordult, és sietős léptekkel, nagy ívben elkerülve az embertömeget, beleolvadt a sötétségbe. Beth sokáig nézte a helyet a fák között, ahol eltűnt… hogy történhetett mindez?
Lassan leengedte a karjait. A hűvös szél belekapott hajába és szoknyájába. Már megint idióta módjára viselkedett.
Lepillantott a kezében tartott fegyverre. Egyre lazítva a szorítást, hagyta, hogy kicsússzon az ujjai közül. Tompa puffanással ért földet, a homok néhol rászóródott.
Néma csendben figyelte a flintát, ahogy békésen feküdt a földön. Miért kell az életének állandóan visszatérnie az erőszakhoz? Ennyire rossz csillagzat alatt született, hogy egy perc nyugta sem lehet tőle?
Sötét árnyék jelent meg előtte. Nem kellett felnéznie, álmában is tudta volna, hogy ki áll mögötte.
- Jól vagy?
Beth szorosan becsukta szemeit és próbált nem hangosan is felnyögni. Miért ilyen? Miért ennyire kedves most hirtelen? Ha egyszer megmondta, hogy nem kér belőle, miért törődik vele, miért mentette meg?
- Igen.
Elizabeth megfordult, hogy ránézhessen. Gyomra diónyira zsugorodott tekintetének súlyától. Szemeiben megcsillant a hold fénye, még ezüstösebbé varázsolva. Haja összekócolódva omlott a vállaira, csak néhány tincs maradt a fekete szalag fogságában. Az ingje félrecsúszott, a gombok leszakadtak róla.
- Vérzel.
Rhys arcán futó mosoly suhant át. Bólintott egy aprót.
- Tudom.
- Nem akarsz tenni ellene? – kérdezte halkan, oldalra biccentett fejjel. A férfi csak megvonta a vállát. Beth kacérkodott a gondolattal, hogy elmormol egy köszönetet, aztán pedig elmegy, de nem hagyhatta csak így itt… mindazok után, amiket érte tett…
- Gyere velem.
Sally mosolyogva tört utat magának az emberek között, de ahogy egyre távolodott tőlük, arcáról úgy tűnt el lassanként a mosoly. Amit már olyan szépen kitökéletesített… és amit már oly’ régóta viselt.
A gombóc, ami a torkában feszített két napja nem hagyta nyugodni. Az apja halálhíre… nem lepte meg túlzottan. Mikor három hónapja integetve búcsúzott a partról, halványan az az érzése támadt, hogy soha többet nem fogja látni hőn szeretett… nem lepte meg túlzottan, ugyanakkor rettenetesen fájt. Amikor Ned meghalt, őrjöngött, zokogott, nem bírta felfogni, hogy elveszítette. A fájdalmát mindvégig viselte a szívében, nem volt hajlandó elengedni. És az élet most újra rátett egy lapáttal…
Gyűlölte a tengert. Mindig elvette tőle a legfontosabbakat. Először a férjét, most az apját…
Megvetve figyelte a hullámokat, ahogy játszadozva nyaldosták a sziklákat. Esti békéje már akkor elhagyta, mikor, napra pontosan egy teljes évvel ezelőtt bejelentették: Ned meghalt. Már csak megszokásból járt ki. Várta a napot, mikor jön el az a pillanat, mikor megbékélve a sorsával sétál el a sziklák mellett. De még mindig dúlt benne a háború. Nem tudta elfogadni. És úgy érezte talán soha nem is fogja.
Még egyszer végighordozta tekintetét a sziklákon és már épp azon volt, hogy visszafordul, mikor egy mozgó árnyat pillantott meg lent, egészen a sziklák között. Pontosabban félig még a vízbe lógott. Ahogy hunyorogva figyelte az árnyat, lassan kivette belőle egy férfi alakját. Négykézláb vonszolta magát szárazabb helyre, de mikor karjai felmondták a szolgálatot s arccal előre a homokba esett, lábait még mindig lökdösték a hullámok.
Rémületében majdnem visszafutott, győzködte magát, hogy rohanjon el, hiszen azt sem tudja ki ez. De a rég eltűnt, zabolátlan énje felébredni látszott. Oda akart menni, megtudni ki ő, honnan jött, de elsősorban segíteni szeretett volna. Igen. Kötelessége, hogy segítsen a bajba jutottakon.
És ha ellenség?
Akármennyire erőltette szemeit, akármerre nézett, nem látott több mozgást. Tehát egyedül van… lehet, hogy meg is sérült… nos, ha bántani is akarná, nem fogja tudni, mivel le van gyengülve. Látszólag. Menni is alig bírt. A mozdulatlansága pedig egyenesen ijesztő volt…
Nagy levegőt vett, majd sebesen kalapáló szívvel és gyors léptekkel elindult, szikláról sziklára ugrándozva. A hold fényesen világított, szerencsére elég jól látta, hova kell lépnie. Nem lett volna éppenséggel szerencsés, ha kitöri a bokáját…
Mikor már csak pár méter volt közöttük, lelassított. Nyelt egyet a bizonytalanságtól, aprókat lépdelve közeledett hozzá. A férfi még mindig túlságosan is mozdulatlan volt. Ez vagy egy átkozott csapda, vagy meghalt… vagy…
A férfi megmozdult, karját lassan kicsúsztatta maga alól, ami a teste alá szorult. Mély, rekedt nyögéseiből ítélve, hatalmas fájdalmai lehettek.
- Uram… !?
Semmi érthető választ nem adott, csak tovább nyögdécselt, mint egy csapdába esett, tehetetlen állat. Ha beszélni nem tud, hogyan bánthatná? Minden további gondolkodás nélkül vetette magát térdre a férfi teste mellett. Vállait óvatosan megragadta s minden erejét összeszedve a hátára fordította. A férfi karjai tehetetlenül terültek el az oldala mellett, feje oldalra bicsaklott. A rátapadt vizes homok mögül, elgyötört, ugyanakkor meglepően férfiasan gyönyörű arc tűnt elő. A víztől sötétszőke haja, tincsenként tapadt az arcára, szemhéja meg-megrándult, nyilván a fájdalomtól. Hosszú szempillái árnyékot vetettek sápadt bőrére. Ajkai elnyíltak egymástól, fogai összekoccantak, reszketve szívta be a levegőt a száján keresztül.
Sally a férfi homlokára simította kezét, s ijedten vette észre, hogy ujjai sokkal melegebb, ragacsosabb nedvességbe nyúlnak… rövid kutakodás után észre is vette a halántéka mögötti vágást.
Gyorsan végigpillantott a másik testén, és akaratlanul is meg-megtorpant egy-egy helyen. Az ing vizesen simult testére, olyan hatása volt, mintha csak másik bőr lenne. Vállai elegánsan szélesek, semmi túlzott méret… egész biztosan nemesi körökből származott. Tökéletes volt.
- Hall engem? – hajolt közelebb, erősen artikulálva.
A férfi keze megmozdult, ami mellett Sally nyugtatta a sajátját. Lassan, kis habozás után kezébe fogta a másikét.
A férfi felé fordította a fejét, szinte már a lány ölébe hajtotta.
- Segít… sen…
Hangja alig volt több egy sóhajnál. Pislákolt benne az élet…
- Hoznom kell segítséget, mindjárt visszajövök…
- Ne…
- Uram, nem fogom elbírni…
A férfi szorítása meglepően erős lett, ahogy ujjai körbefonták a lány vékony csuklóját. Sally arra gondolt, hogy egy tudatos mozdulattal könnyű szerrel eltörhetné…
- Tudok… járni…
- Nem hiszem, hogy…
- Segítsen…
A hanghordozása is egy nemesemberé. Ellentmondást nem tűrő.
Mire észbekapott, a férfi már a könyökére támaszkodott. Állát a mellkasára fektette, állkapcsa megfeszült az erőfeszítéstől, ahogy próbálta kinyújtani a kezeit. Sally némán megrázta a fejét és odanyúlt, hogy segítsen. Ennek még rossz vége lesz…
Karját a másik háta mögé csúsztatta, hogy támasza legyen. Az idegen egész testében megállíthatatlanul reszketett, elfojtott nyögéseit még hangosabban hallotta, amiért közelebb hajolt hozzá. Másik karjával is átölelte, s a férfinak így sikerült teljesen felülnie. Forró lélegzete csiklandozta a nő nyakát és a kiszabadult tincseket. Sally gerincén ismerős és egyben furcsa bizsergés száguldott végig… mi a fene…
- Ez egy kicsit csípni fog…
- Megszoktam a fájdalmat.
Beth letérdelt a férfi elé s remegő kezekkel nyomta szemöldökéhez az alsószoknyájából letépett rongydarabot, amit a tengerbe mártott. Rhys arca összerándult, száját összepréselte, de egy hang sem hagyta el a torkát. Nagy levegőt véve kinyújtotta lábait, így Beth pontosan közéjük került.
Óvatosan letörölgette a vért a seb körül. Mikor megfogta a férfi állát, hogy elfordítsa a fejét, az engedelmesen hagyta magát. A ronggyal letörölte a nyakát is, majd az állkapcsát.
- Miért jöttél el vele ilyen messzire? – fordult vissza Rhys.
Beth ismét az állánál fogva fordította el.
- Azt hittem megbízhatok benne… - válaszolt halkan.
- Mindazok után, amin keresztül mentél? Beth. Szerintem jobban meg kellene fontolnod kiben bízol meg és kiben nem… - morogta Rhys egyre dühösebben.
- És talán benned megbízhatok? – csattant fel Beth. – Aranyos, hogy kioktatsz olyan dolgokról, amiket te magad is elkövettél ellenem!
- Én soha nem kényszeríttettelek semmire! Nem bántottalak! – vágott vissza Rhys újra a lány felé fordítva a fejét.
Beth összeszűkült szemekkel mérte végig. Lassan elszámolt magában tízig… nagy levegő…
- Tudod, hogy erről mi a véleményem. Ha fizikailag nem is, lelkileg ezerszer jobban összetörtél, mint ahogy te azt valaha is el tudnád képzelni…
Eltávolodott a férfitól és felállt, miközben a véres rongyot gyűrögette.
- Köszönöm, amit értem tettél. Nagyon hálás vagyok. De a prédikációidból nem kérek.
Elfordult, hogy elmenjen, de a szoknyájánál fogva visszarántották. Gyomorgörccsel fordult vissza. Ötlete sem volt mit akarhat a férfi.
Rhys, még mindig a nő szoknyájának szegélyét szorongatva ült a földön és nézett felfelé, Beth szemeibe.
- Én még nem köszöntem meg…
Elizabeth várakozón felvonta egyik szemöldökét. – Akkor itt az alkalom… - motyogta halkan.
A férfi felállt és a kezét nyújtotta a nő felé. Beth megrázta a fejét. - Megteszi egy sima köszönöm is.
Most Rhys-on volt a sor, hogy felvonja a szemöldökét, miközben száját elhúzta az annyira imádott félmosolyra. Kezét még mindig a levegőben tartotta.
Közben a zene lelassult az ünnepségen, csak halvány foszlányokat hallottak az egészből.
- Biztosan elment az eszem… - suttogta Beth, s a férfi kezébe helyezte sajátját. Az pillanatnyi késlekedés után húzta magához. Másik kezével a vállára helyezte a lány jobbját, majd az övét a derekára tette. Beth meglepődve vette észre, hogy a férfi éppenséggel tánchoz készült…
- Én… én nem tudok…
- Akkor éppen itt az ideje, hogy megtanulj.
Alsó ajkát a fogai közé harapva nézett a férfi szemeibe, aki csak elvigyorogta magát. – Ne félj, nem vagyok pocsék tanár…
- Nem félek.
Rhys kihúzta magát, ezáltal még közelebb csalva a lányt. Mellkastól csípőig szorosan egymáshoz simult a testük.
- Helyes.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
