Dieppe nem volt valami nagy város, de az élet nyüzsgött benne. Henry kellemesebbnek találta, mint Clermont-ot. Az emberek sokkal egyszerűbbek voltak, barátságosabbak. A felsőbb körökbe tartozók nem nagyon nézték le a polgárokat, és leginkább ez határozta meg a város lakosságának összetartását.

A főutcán sétálva, mely pont kettészelte a várost, sok új arcot ismerhettek meg. Leginkább ez az utca volt Dieppe szíve. Üvegkirakatok mögött próbababák álltak, a legújabb divat szerint felöltöztetve.

Marie-n nagyon látszott, hogy élvezi ezt a nyüzsgést. Arcán öntudatlan mosoly, szemei csillogtak, szinte minden kirakathoz odament, Henry-t maga után húzva. A férfi engedelmesen követte, dacolva magában az érzéssel, hogy most éppenséggel egy emberi nő irányítja.

- Szerintem, ez illene az ebédlőbe! – mutatott a lány egy halványkék szatén függönyre, melynek az alján fekete rojtok csüngtek. 

Henry követte a lány pillantását majd megvonta bal vállát.

- Ha magának tetszik, nekem is…

- Legalább egyszer legyen már saját véleménye! – bökte meg könyökével játékosan Henry-t és várakozón felvonta egyik szemöldökét. A férfi elhúzta a száját.

- Túl világos…

- Mindjárt más! – karolt bele újra és ismét elindult. 

- De ha tetszett…

- Nem csak én fogok a kastélyban lakni! – szakította félbe. Henry egyre inkább megdöbbent a lány viselkedésén. A mai incidens óta mintha… kicserélték volna! Egyáltalán nem ilyennek ismerte meg. Visszafogott, csendes, szürke kis egérke… volt. Legalábbis látszatra… lehet, hogy csak a környezetváltás tudta kihozni belőle a saját, mélyen elrejtett énjét?

Oldalra sandítva nézett a lányra. Arca kipirult, ezüstszürke szemei fényesen csillogtak, állandó, apró mosoly ült ajkai szegletében. Igen. Mintha kicserélték volna…

- És amúgy is… - folytatta, miközben szétnézett, jön-e valami az utcán, majd átsétált a másik oldalra. – Ennyi erővel, rózsaszínnel díszíthetnék mindent. Akkor meg mit fognak szólni az ismerősei? 

Megállt az egyik üvegablaknál, aztán megrázta a fejét s tovább ment.

- Egy… házasságban… mindegy is…

- Talán mégsem az.

Marie a fogai közé harapta alsó ajkát. Henry pedig egész testében megrázkódott… csak remélni tudta, hogy a lány nem vette észre. Elátkozta magát a reakciója miatt, de ő maga is belátta, hogy semmi esélye arra, hogy önfegyelemre tanítsa testét. Ha ez huszonöt év alatt nem sikerült, nem a mostani napokban fog megtörténni…

- Mi lesz már… ha azt akarja, hogy beleszóljak a függönyválasztásba, akkor el kell mondania! Ez így fair!

- Nos… - kezdett bele rögtön, mintha a „függöny” valami varázsszó lett volna. – Szerintem egy házasságban, muszáj ellentéteknek is lennie! – bólintott, a saját megerősítésére. – Igen!

- Miért is? – kérdezett vissza, s megállt a lány mellett, mikor az megtorpant.

- Hát… az a barackvirágszínű? – mutatott egy selyemfüggönyre. Henry megrázta a fejét. Marie tovább indult. – Mi abban a jó, ha mindenben egyetértenek a házastársak? Mert szerintem semmi. Dögunalom lehet az életük.

Dögunalom…

Most Henry-n volt a sor, hogy megálljon. A lány csodálkozva felvonta szépen ívelt szemöldökét.

- Valami rosszat mondtam? – emelte kezét a nyakához.

- Ki maga, és mit csinált a fe…

- Elnézést!

Henry csak az utolsó pillanatban tudta megragadni a lány könyökét, mielőtt az a földre esett volna. A férfi, aki nekiütközött, sápadtan kapott volna utána, de Henry magához vonta a lányt.

- Sa-sajnálom, Uram! Ne-nem volt szándékomban…

- Semmi baj… - hebegte vissza Marie a férfi helyett, s próbálta legyűrni magában azt a furcsa, bizsergető érzést, amit a férje érintése váltott ki belőle. Keze, mely a derekán nyugodott, szinte égette, még a több réteg anyagon is keresztül…

- Nem hiszem, hogy tőlem kellene bocsánatot kérni… - morogta Henry és kicsit távolabb tolta magától a lányt, hogy megnézze: nem-e sérült meg valahol. Marie hálás mosollyal viszonozta a pillantását.

- Nem történt semmi baj… Nem kell bocsánatot kérnie.

- De történhetett volna! – akadékoskodott tovább makacsul. Utálkozva sandított a férfira. És ekkor erőteljes érzelmi hullám száguldott végig rajta, mikor meglátta a férfi rajongó tekintetét, ahogy Marie-t bámulta… már-már az hiányzott, hogy a nyálát csorgassa…

Na, ne legyen már nevetséges! Nem lehet féltékeny… főleg nem egy ilyen… ugyan már, hisz csak egy ember! Ha kell, egy másodperc alatt elintézi.

Ismerős borzongás futott végig testén, ahogy lejátszotta gondolatban a férfi halálát. Szemfogai tompán lüktetni kezdtek az éhségtől… mikor is ivott már utoljára?

Marie az alkarjára simította kezét, amire Henry úgy összerezzent, mintha egy vödör vízzel zúdították volna nyakon. Lenézett a lányra, ő pedig visszamosolygott rá. Úgy olvasott a szemeiből, mintha nyitott könyv lenne előtte. A kimondatlan szavak ott lebegtek közöttük. Tetszett neki ez a kapcsolat. Nagyon is tetszett! Soha nem került olyan közel senkihez, hogy egyetlen pillantásából megértse, mit akar a másik. Erre itt van ez a lány, akinek csak néhány napra volt szüksége ahhoz, hogy fenekestül felforgassa az életét… Sikeresen!

- A nevem Ethan Blacklayne – szólalt meg ismét a férfi és kezét nyújtotta Henry felé. Ő csak rámeredt a kezére, végül aztán elfogadta Marie oldalba könyöklésének hatására.

- Henry da Noir… - szorongatta meg Ethan ujjait egy kényszeredett mosoly kíséretében. A férfi arca megvonaglott.

- És a hölgyben kit tisztelhetek? – kérdezte túlbuzgó udvariassággal fordulva a lányhoz. Henry-nek megfordult a fejében, hogy itt és most letépi a ficsúr fejét a helyéről, de aztán inkább nyugalomra intette magát.

- A nevem…

- Marie da Noir… - szakította félbe. – A húgom.

Marie egész testében megmerevedett a szavaktól. Ethan szeme pedig felcsillant.

- Igazán elbűvölő! Átutazóban vannak? – tette fel a következő kérdést Henry-nek, de szemeit végig a lányon tartotta.

- Ami azt illeti, éppen most vettünk meg egy kisebb birtokot.

- Ez pompás! Tehát hosszabb ideig itt maradnak…

- Így terveztük…

Marie kirántotta kezét a szorításból, s hátat fordítva a két férfinak, sietős léptekkel elindult az ellenkező irányba. Könnyei marták a szemeit, furcsa gombócot érzett a torkában, gyomra diónyira szűkült. Igazából nem volt oka arra, hogy megsértődjön, hiszen a férfi azt mondta, hogy amint másik városba költöznek, vagy vidékre, a házasságuk semmivé lehet. De mi van akkor, ha ő ezt nem akarja? Ha a férfi mellett szeretne lenni? Nem, nem volt szerelmes, de úgy érezte mellette biztonságban van és olyan szabadságot kaphat tőle, amit egyik másik férfitől sem! Úgy érezte – legalábbis a jelekből azt szűrte le – hogy a férfi megérti őt. Hogy van valami közös bennük… ennyire félreértett volna mindent?

Henry a húgának állította be, kitéve ezzel őt az agglegények seregének… Na nem mintha olyan sok hódolója lett volna eddig… de ez az előbbi férfi leplezetlenül kíváncsiskodott utána…

De ő nem akart más férfit! Végre megszabadult a mostohaanyjától, erre a férje bele akarja hajtani egy másik rabságba? Hát tényleg olyan gonosz, mint amilyennek mondják? Ráadásul ők férj és feleség! Hogyan akar egy, Isten színe előtt megkötött házasságot semmibe venni? Esküt tettek egymásnak. Legalábbis ha a férfi igazat mond, és tényleg összeadták őket, akkor így kell lennie! Ő nem lenne képes arra, hogy… hogy…

- Marie!

A lány csak megrázta a fejét és tovább ment. Még csak nem is lassított. Össze kellett szednie magát!

- Várjon!

- Mégis mire? – csattant fel dühösen és tovább sietett.

Henry megelégelte ezt a játszadozást, feltűnést sem akart kelteni azzal, hogy úgy lohol a lány után, mint egy engedelmes kutya… megragadta a karját, s megállásra késztette.

- Nem ebben állapodtunk meg! – támadt rá rögtön. Henry-nek pislogni sem volt ideje, a lány rögtön belekezdett. – Megmondtam, hogy szabad akarok lenni! Erre a legelső alkalommal odadobsz egy férfinak, akit soha életedben nem láttál! – sziszegte összeszorított fogai között. Észre sem vette, hogy végig tegezte a férfit.

- Nem dobtam oda… - makogta Henry és azon gondolkodott, vajon hol rontotta el.

- Hát persze! – förmedt rá és újra elindult. Henry követte.

- Mert hát a nők nem tudnak gondolkodni, tehát észre sem fogja venni, hogy átvágtam, nemde? Ugyan már, a csitri talán még élvezni is fogja, hogy a figyelem középpontjában áll! – emelte meg a két karját dühösen. – Szabaduljunk meg tőle a lehető leghamarabb, még az is megeshet, hogy szerencsésen jövünk ki belőle!

- Nem akartam megszabadulni…

Marie megtorpant, csak egy hajszálon múlt, hogy a férfi nem ment neki teljes gőzzel és sodorta el…

- Akkor miért adtál ki a testvérednek? – kérdezte remegő hangon.

Henry jobbra-balra forgatta a fejét, hátha meglátja az egyik épület falán a választ… sehol semmi. Most mégis mit mondhatna neki?

- Én… - „jól kezdődik, haver!” – azt hittem, hogy így könnyebb lesz…

A lány szemei összeszűkültek. – Mi lesz könnyebb?

- Azt mondta, új életet akar kezdeni… Az, hogy a világ szemében az én feleségem, nem vet túl jó fényt a jövőjére… - mormolta halkan.

- Bevallom fáj az, hogy emlékeztetnem kell arra, hogy esküt tettünk egymásnak…

- Mondtam, hogy semmisnek veheti…

- Fejezd már be! – kiáltott fel újra kétségbeesetten. Több pár is összevont szemöldökkel fordította feléjük a fejét. Henry már-már ott tartott, hogy köpni-nyelni nem tud. Nem ismerte ezt az oldalát nőnek, nem tudott vele mit kezdeni… az főként meglepte, hogy így mer beszélni vele…

- Mit is? – kérdezett vissza óvatosan. Egyre nehezebb volt tartania magát a gondolathoz, hogy ő egy szörnyeteg, a lány pedig csupán egy törékeny, emberi lény, akit két ujjal összeroppant, ha úgy tartja kedve. A lány mellett teljes egésznek érezte magát… élvezte a társaságát… és az, hogy szembe mert szállni vele, maga volt a kísértés…

- Ezt az idegesítő magázást! A szőr feláll a hátamon!

Henry most már tényleg eljutott arra a pontra, hogy megszólalni sem tudott. Ki ez a nő?

- Én… - Marie felemelte egyik kezét, s ujjait két, lehunyt szemére nyomta. – Ha ennyire meg akarsz szabadulni tőlem, akkor mondd ki nyíltan, ne kertelj! Elegem van az állandó virágnyelvből! Egyszer és mindenkorra tisztázzuk ezt a dolgot!

- Félreérted… - húzódott egy picit közelebb a lányhoz. Te jó ég, most tényleg mentegetőzni akar? – Nem akartam megszabadulni…

Marie összeszorította ajkait és bólintott. Füstszürke szemei vádlón csillantak fel. – Akkor vállald fel az esküdet!

Igaza van, tényleg megesküdött… de nem arra, hogy ő lesz a lány tényleges férje. Testben és lélekben… arra esküdött fel, hogy talál neki egy olyan férfit, akit boldoggá tehet.

„Miért ne lehetnék én?”

Maga is meglepődött a halk kérdésen, ami felbukkant tudatának legmélyéről… tényleg… miért ne lehetne?

Nem! Nem akar még egy házasságot! Éppen elég volt végignéznie, ahogy előző felesége lassan a halálba menekül. Elnézte Marie-t, s a gondolatába is beleremegett annak, hogy baja esik… Őt nem akarta bántani… bármennyire is kínozta az éhség, és bármennyire is egyszerű lenne felnyalábolni, felmenni vele a szobájukba és fogait a nyakába mélyeszteni, a jobbik – és sajnos egyre dominánsabb énje nem engedte, hogy megtegye. Nem volt rá képes.

- Meg fogod bánni… - morogta halkan.

- Miért bánnám meg? – kérdezte és megmarkolta szoknyáját, hogy akadály nélkül fel tudjon lépkedni a lépcsőn.

- Nem az vagyok, akinek látszom…

- Ó… - sóhajtotta Marie. – Gondolom, most azt próbálod elhitetni velem, hogy gonosz, álnok bestia vagy, aki szüzek vérével táplálkozik! – szája sarkában elnéző mosoly ült ki. – Nem veszem be az ilyen mesét. Szerencsére elmondhatom magamról, hogy jó emberismerő vagyok… annyit elárulok, hogy te nem vagy gonosz… Még ha olyan cselekedeteket is vittél véghez, ami egy egyszerű ember számára borzalmas… szerintem legbelül te magad sem akartad igazán…

Henry nyelt egyet.

- És ha tévedsz?

Marie némán megrázta a fejét és minden további szó nélkül megfordult, majd belépett a szálló ajtaján.