Henry kettéhajtotta a levelet, s óvatosan oldalra kémlelt. A kis szállodai szobában nem lehetett nem érezni egy másik ember közelségét. Főként, hogy az illető nő volt.

Fiatal.

Élettel teli.

Ráadásul a felesége.

Kiélesedett érzékei pedig egyenesen a sírba vitték. Megkeserítették az életét. Nagyon kényelmetlen volt egy helyben ülni, miközben pár méternyire ott ült az ágyon(!) a felesége és akaratlanul is hallotta szíve dobogását, vérének halk susogó áramlását… még szerencse, hogy a gondolataiba ne lát bele…

Marie a párnák között ült, a takaró a derekáig befedte, térdeit felhúzta. Hófehér hálóinge szinte világított a kandalló halovány fényében. Kínzóan gyönyörű volt a látvány, ahogy nedves haját egy vastag copfba fonta össze. Fejét oldalra döntötte, nyakának lágy, tejfehér bőre hívogatóan tárult fel szemei előtt. Ajkai résnyire elnyíltak egymástól, pillantása elmerengve a távolba meredt.

Henry azon kapta magát, hogy szívesen bemászna mellé az ágyba, hogy… hogy eltöltse vele a jócskán megkésett nászéjszakájukat. Bár nem igazán tudta, hogy mennyire legális a házasságuk, valahogy nem is érdekelte most ez a dolog. ÉS hát, akárhányszor ránézett a jegygyűrűjére, rá kellett döbbennie, hogy ez a valóság, a kápolnában megtörtént mindaz, amit álomnak hisz, ő pedig itt van egy vadidegen városban újdonsült feleségével az oldalán.

Igaza volt a lánynak délelőtt. Tényleg megesküdött. De arról szó sem volt, hogy ő fogja alakítani a boldog férj szerepét… Mint amire próbált már rávilágítani a lány előtt is, ő egyáltalán nem az, mint akinek mutatja magát. Csak egy szánalomra méltó gonosz szörnyeteg! Aki ártatlanokat bánt.

Szüntelen.

Ezért nem tarthatja maga mellett a lányt. Még ha az elején minden jól is menne, előbb vagy utóbb kibújna belőle a vérszomjas vámpír, amit az utóbbi időben kétségbeesetten próbált megfékezni és akkor mindennek vége. Az ereiben csörgedező vért nem tudja megtagadni. Átkozott és ezzel együtt a lelke is az. Ha enged a vérszomjnak, a lánynak baja esik! Ez holt biztos volt. Akár meg is ölheti. Ezt pedig nagyon nem szerette volna. 

Újra lepillantott a kezében tartott levélre. Szerencsére a Sors most az egyszer mellé szegődött. A gróf küldte a levelet, akitől a birtokot vásárolták. Nyomorúságos helyzetének napokon belül vége. Amint beköltöznek a kastélyba, ő elfoglalja a legfélreesőbb szárnyat, a lehető legtávolabbit a lányétól…

- A gróf visszaüzent. – szólalt meg halkan.

A lány ujjai megálltak egy pillanatra, hogy aztán tovább folytassák a fonást.

- Valóban? – kérdezett vissza Marie csendesen.

Henry a tűzbe dobta a levelet.

- Azt üzeni, hogy akár már holnap is beköltözhetünk.

- Ez nagyszerű – válaszolt minden lelkesedés nélkül.

Ó, szóval még mindig haragudott rá a délelőtt történtek miatt…

Marie elfújta az éjjeli szekrényen álló gyertyát, s nyakig húzva a takarót eldőlt az ágyon.

Percekig némán hallgatták a tűz ropogását…

- Biztosan nem alszol inkább…

- Nem.

Minden este bepróbálkozott nála a lány. Noha semmi hátsószándék nem vezérelte, Henry inkább távol tartotta magát tőle, bizonyos… elővigyázatossági okokból.

Az egyre kisebb és halványuló lángokba meredt.

Újra felidézte magában a pillanatot, mikor ma délelőtt a lány dühtől csillogó szemekkel támadt rá. Ezt eddig soha senki nem merte megtenni… ebből is látszik, mennyire nem ismeri még…

Akárhányszor lejátszotta maga előtt a jelenetet, mindig ugyanazt a hatást érte el. A vére felpezsdült, őrültként száguldott ereiben, izmai ugrásra készen megfeszültek, ő maga pedig izgatottan várt… valamire…

Ha ilyen szócsatába került a lánnyal, az egész lénye felvillanyozódott, érezte, hogy él. Egyelőre csak barátkozott ezzel a tudattal, elfogadni még nem volt képes. Ilyen hatalmat nem adhat a lány kezébe…

Bevallania viszont már muszáj volt magának, hogy Marie valamit megállíthatatlanul elindított benne. Talán már az első találkozásuknál… Nem sok emléke volt róla, a rendezvényeken vagy bálokon csak elvétve látta. Nem is foglalkozott vele igazán. Akkor még a nővére volt a középpont.

Marie-re nézett, aki a kézfején pihentette arcát. Nem értette, hogy miért vállalta magára a szürke-egér szerepet. Nem volt tündöklő szépség, mint a nővére, de a maga módján egyszerűen gyönyörű…

Az, az egy kép viszont élénken élt benne. Aznap kérte meg Marion kezét. Önelégülten lépett ki a nappali ajtaján, nem figyelve az előtte állóra. Szinte teljes erőből lökte meg, még elkapnia sem volt ideje. Ha nem közvetlenül a fal mellett áll, amiben megkapaszkodhatott, Marie azon nyomban a földön köt ki… Hatalmas, viharos szürke szemei vádlón villantak meg. Bal arcán egy tenyérnyom vöröslött, ajkait dacosan összeszorította. Barna haját szigorú kontyba fogta, de néhány rakoncátlan tincsnek sikerült kiszabadulnia a hajtűk börtönéből.

Néhány pillanatig teljesen abban a hitben volt, hogy a lány nekiesik, amiért nekiment, de végül szó nélkül bújt ki a karjai alatt, amik reflexszerűen a falnak támaszkodtak közrezárva a lányt.

Nem tulajdonított nagy jelentőséget ennek a jelenetnek, hiszen nem a kisebb Valois lányért volt ott…

Így visszagondolva már nem is olyan meglepő a délelőtt történt incidens… hiszen két évvel ezelőtt is egy harcos szemeibe nézett, ma egyszerűen csak… személyesen is találkozott vele. Marie most engedte teljesen szabadjára önmagát…

Sóhajtva nyúlt ingének legfelső gombjához, miközben felállt. Ráérősen gombolta ki a ruhadarabot az ablak előtt. Az utca teljesen kihalt volt, csak egy sovány macska futott át nyávogva.

Már éppen fordult volna el, mikor megpillantotta magát az ablaküvegben. Összeráncolt szemöldökkel figyelte testét. Az elmúlt években sokat változott. Bőre megtartotta sápadt tónusát, szemei azonban teljesen másak lettek. Eddig hűvös volt, szkeptikus, kegyetlen… Mostanra olyan tekintete lett, ami sokat elárult önmagáról. Ez aggasztotta… Ükapja legalapvetőbb szabálya az érzéketlenség volt… Ő pedig nem rég szegte meg ezt…

Az évek alatt fogyott is, de nem drasztikusan. Haja pár centit nőtt. Már majdnem hátközépig ért. Ideje lesz visszavágatni… A hosszúságáról eszébe jutott egyik öccse, Matt. Vajon még mindig ugyanolyan hosszúra növesztve hordja, ahogy legutóbb látta?

Már biztosan elvette azt a vörös hajú nőt… Rose, ha jól emlékszik a nevére. Igen. Vörös haj, zöld szem, és… és kísértetiesen hasonlít Sarah-ra.

Istenem, az a szörnyű baleset! Bár ellene volt, hogy ember lépjen a családba, ő sem számított arra, hogy ez fog történni. Akkor rendült meg először az ükapjába vetett hite. Kínzó volt látni Matt fájdalmát és szenvedését, miközben összetört… Matthew a mindig jó kedélyű, vidám testvér…

Ellépett az ablaktól, az inget a fotel karfájára dobta.

Marie feszülten figyelte, résnyire nyitott szemekkel a férfit. A férjét! A tűz hátulról világította meg, így jól kivehette hátizmainak körvonalát, állának férfias ívét, amikor oldalra fordította fejét… levegőt is alig mert venni, félt, hogy a férfi leskelődésen kapja. Bár nem tudta előre megmondani, hogy mi lenne Henry reakciója, egyik – s mostanában túlzottan vad – énje izgatottan várta.

Nagyon jól tudta, hogy jól nevelt énjére kellene hallgatnia, s szorosan behunyt szemekkel elfordulni, de… egyszerűen nem volt rá képes!

Alsó ajkába harapva figyelte, ahogy Henry felemelte egyik kezét és kiszedte hajából a tincseit összefogó fekete szalagot. Haja előreomlott vállán, eltakarva előle egy pillanatra az arcát. Mikor a férfi a hajába túrt, Marie-n furcsa, eddig ismeretlen forróság áradt szét, hogy aztán az egész, folyékony tűzhöz hasonló érzés az alfelébe nyilalljon. Marie megvonaglott…

Henry zavartan kapta az ágy felé a fejét a zajra. Marie abban a pillanatban fordult a hátára, tenyerét a szemeire tapasztotta…

Henry-ben rögtön feltámadt a vágy, amint meglátta a nő kipirult arcát, nedvességtől csillogó ajkait – mintha nem rég csókolták volna meg. A részleteket sejtető hálóing már csak hab volt a tortán, ahogy Marie felsőtestéhez simult.

Nagy erőfeszítésébe került, hogy ne vesse rá magát, egy mozdulattal letépve róla mindent, mint egy felbőszült vadállat…

Igazából nem tudta megmondani, hogy egy felbőszült vadállat és egy szexuálisan fusztrált idióta vámpír között mennyi különbség van…

Így inkább gyorsan leült a fotelbe háttal a lánynak, és próbálta kiűzni fejéből a látványt.

Pedig mennyire jó lenne befeküdni a két bársonyos co…

NEM!

Hát mégis mi a jó franc történik vele? Ez az egész olyan, mintha elengedte volna a kantárt, és csak annyi beleszólása lenne a megvadult ló száguldásába, hogy a jó szerencséért imádkozik…

Imádkozik.

Na persze.

Tehát semmi beleszólása nem volt a történésekbe. Remek! Igazán remek!

- Nem tudok aludni…

Henry elgyötörten hunyta be szemeit egy pillanatra. Nagyon rossz ötlet volt, ezért villámgyorsan kinyitotta. A sötétben ugyanis egymás után villantak be olyan képek, amiken ők meztelenül fekszenek az ágyon összefonódva…

- Próbálja meg…

A dühös fújtatást nem tudta mire értse. Azért mérges, amiért nem tegezi, vagy amiért úgy kezeli, mint egy gyereket?

- Ez egy igazán… kreatív ötlet volt… nem is tudom miért nem jutott ez idáig eszembe! – morgolódott tovább a lány. Ami a kreativitást illeti, Henry más téren is kipróbálná magát…

Megerősítette magát és nem figyelt oda, mikor meghallotta a takarók és lepedők sziszegését. Annál inkább meglepődött viszont, mikor a megjelent mellette a lány. Az egyik takarót maga után húzva ledobta magát a mellette álló fotelbe és a tűzbe meredt. Haja kócosan, összeborzolva omlott vállaira, hátára. Unott arckifejezése miatt, egyáltalán nem tudta mire gondolhat most. Néhány percnyi csend után végül megszólalt.

- Sosem tudtam rájönni, hogy a lángok bámulásában milyen élvezetet találnak a férfiak…

Henry szájának a sarka felfelé görbült egy picit.

- Senki nem kötelezte erre…

Marie oldalra sandított, szemeivel szinte felfalta a mellette ülő férfi testét.

- Téged sem.

- Én kifejezetten szeretem…

- És ezen kívül?

- Ezen kívül? – kérdezett vissza értetlenül. Marie az égnek emelte szemeit.

- Hobbi, olyan dolgok, amiket szeretsz csinálni…

Henry rövid töprengés után rávágta. – Nincs semmi más.

- Jaj, dehogy nincs! Erőltesd meg egy picit magad! Gyerünk!

- Hát…

- Lovaglás? Olvasás? Na, valamit!

- Igen, a lovaglás… bár mostanában nem sűrűn voltam kint…

- Miattam… - mondta halkan a lány.

- Részben. De mielőtt… khm… szóval, mielőtt összeházasodtunk volna, sem jártam ki sűrűn…

- Van ennek valami oka?

Henry keresztbe fonta maga előtt a karjait, Marie szemei rögtön a karizmaira tapadtak.

- Elment tőle a kedvem… - válaszolt aztán.

- Miért?

Henry megvonta a vállát. – Nyomós indoka nincs. Egyszerűen csak… - „kezdett unalmassá válni az állandó magány.” – unalmassá vált.

Marie a fotel támlájára hajtotta fejét, úgy nézett fel a férfira. Szája sarkában bágyadt mosoly ült.

- Én imádok lovagolni… de csak nagyon ritkán engedtek ki. Na meg persze, ha Chrisnél voltam. Ő bármikor elkísért.

- Chris igazi jótét lélek…

Marie mosolya kiszélesedett. – Igen. Bátyám helyett bátyám volt.

- Volt? – vonta fel szemöldökeit a férfi. Marie elpirult.

- Hát igen… nem hiszem, hogy a közeljövőben sokszor láthatom majd…

- Miért ne láthatná? – értetlenkedett tovább.

- Megengednéd? – emelte fel a fejét, és hitetlenkedve nézte a férfit. Henry csodálkozott a lány reakcióján, egyáltalán nem értette.

- A… feleségem, nem valami szolga… - motyogta az orra alatt. Hirtelen nagyon fontossá vált, hogy újra a tüzet bámulja…

- Köszönöm.

Nem bírt ellenállni, ismét a lányra nézett, aki, fejét a háttámlának döntve mosolygott vissza rá. Olyan fürkésző szemekkel, hogy kezdte zavarban érezni magát.

- Tudod… meg kellene próbálnod a pozitív gondolkodásban… - kezdett bele újra Marie csendesen. – Hiszem, hogy csak azért tartod távol magadtól az embereket, mert félsz.

- Mitől félnék? – horkant fel Henry.

- Attól, hogy megismernek, és talán meglátják az igazi éned…

- Na persze…

- Ezért viselkedsz velem is olyan ridegen… - Marie kitartóan nézett a szemeibe. – Mert félsz a csalódástól… Hogy nem fogadnak el.

- Nem is ismersz. – suttogta Henry letegezve.

- Itt a probléma… - nagy levegőt vett, aztán átnyúlt, hogy kezébe vegye a férfiét. – Engedd, hogy megismerjelek…

Henry a lány ujjaira meredt… merjen engedni? Kockáztatni? A lány arcára pillantott. Kockáztassa az életét?

- Nem lehet! – szedte ki kezét a lányéból és felállt.

- Miért nem? – szólt utána Marie elkeseredett hangon.

- A feleségem húga vagy…

- A halott feleséged húga! – kiáltott fel. – Aki szintén a feleséged!

- A házasságunk csak névleges… akármikor hozzámehetsz máshoz…

- Ne kezd el megint! – csattant fel Marie és ő is felállt. – Tudod, most arra gondolok, hogy nem-e az a bajod, hogy Marion helyett én állok itt!

- Nem…

- Megszoktam, hogy mindig ő volt a középpontban, de… - szemeire szorította ujjait. – meghalt, Henry… - hangja egyre csendesült. – Ő meghalt, az élet megy tovább. Ez nem hangzott valami szeretetteljesen, de nem foglak azzal áltatni, hogy szerettem a nővéremet. Nem, egyáltalán nem szerettem. Te viszont igen, és jól tudom, hogy nem vagyok képes arra, hogy helyettesítsem őt a szívedben! Egyáltalán nem jó érzés, hogy akármikor a szemembe nézel, őt keresed bennem… Mint már mondtam, megszoktam, hogy átnéznek rajtam, és semmibe vesznek, de ezt… tőled nem bírom elviselni… én… én csak ara kérlek, hogy engedd el, és éld tovább az életedet… ha… ha az nem is az én oldalamon van…

Marie lesütötte szemeit, és bólintott egy aprót a maga megerősítése érdekében. Felkapta a köntösét, és kisietett a szobából. Nem ment messzire, egyrészt nem volt bátorsága, másrészt ereje is alig volt. Térdei reszkettek, a könnyeivel való harc minden energiáját elszívta. A falnak vetette hátát, és lecsúszott a földre. Alsóajkát beharapta, térdeit felhúzta. Te jó Isten, mit tett?