|
Ha az enyém lehetnél
Sayara 2009.10.18. 03:52
Silimy zaklatottan futott a szobájába. Byellel csak a folyosón találkozott, de nem állt meg. Bement a szobába, és becsapta az ajtót.
Byellnek még meglepődni sem volt ideje, mert rögtön utána Aeran közeledett, és ügyet sem vetve a tündére, húgának ajtajához ment, és bedörömbölt.
- Mi volt ez kint? – kérdezte hangosan.
- Menj a francba! – hallották mind a ketten Silimy elkínzott hangját.
- Velem nem beszélhetsz így! A bátyád vagyok!
- Attól, hogy a bátyja, még nem kellene minden személyes ügyébe beleütnie az orrát! – szólalt meg halkan Hope, és az elfre nézett. Az villámló tekintettel meredt rá.
- Te vagy az, aki beleüti mások dolgába az orrát, úgyhogy jobb, ha elmész most innen, amíg szépen mondom!
Byell cinikusan elmosolyodott. Nem fogja soha többet hagyni magát, hogy más győzzön felette. Még ez az elf sem!
- Maga nem parancsolhat nekem!
Aeran elfordult az ajtótól, és minden figyelmét a tünde felé fordította. Kezeit keresztbefonta, és dühösen rámeredt.
- Ez az én házam… és akkor doblak ki innen, amikor csak akarom!
- Akkor miért nem teszi meg? – provokálta tovább, és hanyagul a falnak dőlt.
- Túlságosan is kinyílt a szád, tünde!
- Miért? Furcsa, hogy megvédem magam? A kutyák is odakapnak, ha megrúgják őket… – mondta, és könnyedén állta a férfi, már-már katasztrófát jelző tekintetét.
- Kutyák… jó hasonlat a tündékhez…
Byell összeszorította állkapcsát, és lenyelte a rosszindulatú megjegyzést.
- Mi baja van azzal, hogy a húga és Byron szeretik egymást? – kérdezte.
Aeran felhorkant, és szórakozottan elmosolyodott. Úgy tekintett le rá, mint valami értetlen, gyerekre, aki még úgy hiszi, hogy a világ csak boldogságból, szerencséből, és jóból áll.
- Byron már a fél falut az ágyába vitte… Silimyvel se lenne másképp!
- És mi van akkor, ha megkomolyodott?
Aeran felnevetett, és szánakozva pillantott rá.
- Hadd, döntse el a húga, hogy ő mit akar! Ne kényszerítse rá az akaratát!
- Nem látja azt, amit én…
- Nem inkább csak féltékeny arra, hogy a húgának megadatik az, amit ön nem tud megszerezni? – kérdezte, és kíváncsian fürkészte az elf arcát, ami egyre jobban elkomorult.
- Tűnj innen! – morogta, és elfordult.
- A be nem vallott gyengeség, halálos… gondoltam szólok! – mondta Byell, és már elfordult volna, de látta, hogy a férfi megtorpan.
- Mi tudsz te a gyengeségről, tünde? Több évig éltünk elnyomásban, míg te, fényűző életet éltél a szemét társaiddal együtt! És ezt mind a fenséges, királyotok miatt! Hatalomvágyó, öntelt, beképzelt, semmi sem elég neki! Te sem vagy különb tőle!
- Ne hasonlíts az apámhoz! – kiáltotta öntudatlanul Byell, és mire felfogta, hogy mi csúszott ki a száján, már késő volt. Aeran meghökkent arccal nézte a tündét, aki kicsit zihálva, és ijedten meredt maga elé.
- Az apád? – ismételte meg gyanakodva Aeran, és közelebb ment a tündéhez.
Byell nem mert rá nézni.
Vissza se kellett volna jönnie! Most végleg lebukik, és mehet innen! Félnapnyi időt spórolhatott volna magának azzal, hogyha nem jön ide!
- Igen! Az apám… az apám, a király híve! Isteníti, ahogy az… ahogy az anyám is, de én… nem értek velük egyet…
Hallgatta a saját, és a másik légzését, és egyre idegesebb lett a feszült csendtől, ami köztük lebegett. Lassan felemelte fejét, és az elf szemeibe nézett.
Újra az erdőben érezte magát, egy fának lapulva…
- Ezért is… ezért is szöktem el otthonról…
- Nem mondasz igazat… - szakította félbe halkan.- Biztos vagyok benne, hogy más vagy, mint akinek mutatod magad!
- Miért ne mondanék iga…
- Mit tudsz a hercegnőről? – váltott hirtelen témát. Byell néhány pillanatig fel sem fogta a kérdést, aztán sűrűn pislogva megköszörülte a torkát.
- Ha jól hallottam hozzáment a Karnaka herceghez… de nem értem, hogy ez…
- Láttad is? Vagy csak szóbeszéd?
- Nem voltam ott az esküvőn…- válaszolt zavartan.
- Találkoztál már vele?
- Ki… kivel?
- Byellel!
Byellnek tágra nyíltak a szemei, és egyre ijedtebben nézett az előtte álló férfira.
- Honnan tudja a nevét? – kérdezte döbbenten.
- Az nem fontos… Szóval? Találkoztál már vele? – kérdezte hadarva.
- Még… még nem…
- És Karnakaval?
- Nem, de miért kérdez ilyeneket? Nem… nem vagyok nemes, úgyhogy nem találkoztam egyikkel sem! Maga… maga amúgy is többet tud róluk, mint én, ahogy hallom!
Aeran sokáig fürkészte az arcát, végül lassan megrázta a fejét. Hátrált néhány lépést, majd sóhajtott egyet, megfordult, és elment.
Az idő hűvösre fordult. A Nap már lemenőben volt, de még ő uralta az eget.
A szél, süvítve fújt át tollai között, akadályozva a repülésben, mégsem tudta teljesen megállítani. Minden egyes szárnycsapással ellenállt a természetnek.
Már csak megszokásból ugyan, de lepillantott az alatta elsuhanó tájra, és hol ráközelített egy-egy dologra, hol újra csak előre figyelt, és a Nap felé repült, mintha az lenne a célja.
Hallotta a számára eltörpült erdőfák közötti patadobogásokat, és a levelek zörgését.
Megnyugtató volt.
Nem tudta, hogy miért kellett figyelnie azt a tünde lányt. Azt sem igazán értette, hogy miért öltözött fiúnak. Nem mintha felkeltette volna az érdeklődését. Egyszerűen csak végezte a feladatát, amit az Istennő szabott ki rá.
Az erdő véget ért, utána egy hatalmas tisztás felett repült. Csak elszórtan nőttek fák.
Aztán megjelentek a szántóföldek. Rögtön mellettük, kisebb tündefalvak, amik egyre nagyobb méretet vettek fel, végül városokká alakultak át. Néhány perc múlva, megláthatta a királyi kastélyt. Látta a tündék életét. Innen, fentről, olyan volt mintha egy hangyabolyt figyelne.
Megvetette a tündéket.
Nem csupán azért, mert többen voltak, mint a saját faja. Nem. Ilyen kicsinyes dolog miatt, senkit nem gyűlölne meg. És azért sem, mert máshogy néznek ki, mint ő. Ezért sem.
Egyszerűen csak azt nem tudta felfogni, hogy a tündék, mint faj, társadalom, honnan vették a bátorságot, hogy mit sem törődve az istenek törvényeivel, leigázták az egykor testvérként szeretett elfeket.
Az elfek és a tündék… kijavította magát: Minden egyes faj, bármelyik, amely az istennők kezétől lett teremtve, egyenlő. Bárhogy néznek ki, bármilyen szokásaik legyenek, bármit tesznek, egyenlők!
Mégis leigázták őket, a többi fajt pedig kergetik. Mint valami bűnözőket. Legyen az akár kentaur, alakváltó, árny, bármi.
Mindenki megelégelte ezt, és elhagyták az otthonukat. Messzire eltávolodtak Abesszíniától. Minél messzebb, annál jobb.
A sárkányok például, vagyis az alakváltók, a hegyekbe menekültek. Annyira megharagudtak a tündékre, hogy Damon és Agony, a sárkányok királya és királynője, egyik más fajhoz sem szól!
Kizökkent gondolataiból, mikor elhagyta Abesszinia utolsó földdarabkáját is, és megérkezett egy völgy fölé. Nem szállt tovább, hanem körkörösen, egyre lentebb ereszkedett.
Elérte a fenyőfák alsó ágait. Mikor már alig volt két méter a talajig, teljesen kitárta szárnyait, és lehunyta szemeit. Egy villanás közben, érezte hogy csontjai, egy pillanat alatt a többszörösükre nőnek, tollai visszahúzódnak, helyüket bőr veszi át. Izmok, erek, szervek kerültek más helyre, végül magabiztosan, talpra érkezett.
Éjfekete köpenye, meglebbent mögötte, és éppen, csak egy kicsit roggyant meg a térde.
Nem várakozott, előre indult. Rövid, hullámos, fekete hajába, belekapott a késődélutáni szellő, ágak reccsentek talpa alatt.
- A francba Craven, jól ránk hoztad a frászt!
Craven, elhúzta száját, és tovább ment. A fák közül, két, jól megtermett férfi lépett ki. Mindkettőn, sötétkék köpeny volt, barna, térdig érő csizma, fekete nadrág, kék, hosszú ujjú bársonying, amit ezüstkapcsok fogtak össze. Az egyiknek barna haja volt, világoszöld szemei vidáman csillogtak. A másiknak szőke, hátközépig érő, haja, és sárga szemei.
A fák közül, még egy szürkebundás farkas lépett ki. Vicsorgott rájuk egy sort, majd egy villanás után, szürke hajú, és szemű férfi állt előttük. Ugyanabban a ruhában, mint a másik kettő.
- Ainosz… - bólintott Craven a szürkehajú felé, majd a többiekhez fordult.
- Gothia hol van? – kérdezte.
- Mi dolgod vele, holló? – kérdezte szélesen vigyorogva a szőke.
- Nem azért, amire te gondolsz, Hainan! – válaszolta szemrebbenés nélkül, majd újra elindult.
- Phoenix már keresett! Tiszta idegbaj volt egész nap. Már ott tartottam, hogy elharapom a torkát! – vicsorgott a barna hajú, ahogy mellé ért.
- Roxas, azért helyesbíts! Nem csak te… az egész falka, ki akarta nyírni! – szólt a szőke.
Craven talán még nevetett is volna, ha jókedvében lett volna. Csak egy órányi üldözés és a hír után, amit nem rég kapott, nem igazán volt kedve viccelődni. Le akarta mára tudni az összes feladatát, és végre félrevonulni, mindenki elől!
Kiértek egy tisztásra, és már nem érezte magát feszélyezve, amikor tizenhét tekintet fordult felé. Tizenhét farkas… alakváltók.
Az elején azt se tudta hova lépjen. Azt hitte bármikor rávethetik magukat, és neki annyi. De az Istennő megígérte, hogy senki nem fogja bántani. Később rájött, hogy ez az elvetemült banda, nem is annyira rossz társaság, mint ahogy kinéznek. Igaz hogy testőrök voltak, de úgy élték a napjaikat, mintha semmi dolguk nem lenne. Pedig az Istennő vigyázása nem kis feladat.
Egy hang felé fordította fejét, majd irányt is váltott. Egy kisebb csapat felé tartott, pontosabban az egyetlen nő felé, aki a környéken volt. Hosszú, ezüstszínű haja, mely felfogva is a térdéig ért, hagyta magát játszani a széllel. Karcsú volt, vékony vállai, eltörpültek a rengeteg férfi között. Magassága is egy átlag férfi álláig ért. Mélykék köpenye hullámzott mozdulataitól, és Craven mindig összeszorította a fogait, mikor meghallotta a nevetését.
Odaért az öt főből álló csoporthoz, és bólintott mindenkinek, utoljára hagyva a nőt. Mikor észrevette Cravent, világos lila szeme meglepettséget tükrözött, ami már súrolta az ijedtséget.
- Beszélhetnénk? – kérdezte, és várakozva figyelte.
A lány nyelt egyet, majd bólintott.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
