|
Ha az enyém lehetnél
Sayara 2009.10.18. 03:55
- Jó estét szépségem!
Phoenix hangja gondtalanul, és vidáman csengett. Lehengerlő mosolya volt, és Craven nem tudta megérteni, hogy ez Gothiára miért nem hat.
- Viszont… - válaszolta a lány, aki a két férfi közé szorult.
- Miben mesterkedtek? – kérdezte Phoenix könnyed hangon, de Craven érezte, hogy legszívesebben nekirontana valakinek. Nem ajánlott, egy főnixet kiborítsanak…
- El kell mondanunk az istennőnek, amit Craven látott… azt mondta, ha bármilyen változás történik a tünde életében, azt jelentenünk kell!
- Most nagy kő esett le a szívemről aranyom! – nevetett fel Phoenix. – már kezdtem azt hinni, hogy van köztetek valami…
- Ne nevettess! – szaladt ki Craven száján, amit hamar meg is bánt, mert érezte, hogy Gothia rosszul lett a megjegyzéstől. Ránézett, és látta, hogy lesápadt, de arcán zavart mosoly ült.
A pokolba!
- Mármint nem úgy értem, ogy veled van a gond…
- Te sosem tudtál a szavakkal bánni Craven! – vágott közbe Phoenix, és átkarolta Gothia vállát. – Ráadásul minden alkalommal vérig sérted ezt a szépséget!
- Phoenix…
- Te meg soha nem tudtad befogni a szád! – morogta Craven, és megnyújtotta lépteit.
- Rosszabb, mint egy vénember… állandóan morog!
- Phoenix, fejezd be! – fakadt ki Gothia.- Miért kell állandóan piszkálnod?
Phoenix megtorpant a meglepetéstől, ahogy meghallotta a lány heves védelmezését.
Gothia nagy levegőt vett, és megdörgölte homlokát.
- Most halt meg a húga… ne várd el tőle, hogy vigyorogjon a megjegyzéseiden… amúgy sem az a fajta. Szóval vegyél vissza magadból!
- Mi történt veled Gothia? – kérdezte fagyosan. Nem akarta a lányon kitölteni a haragját, ez távol állt tőle.
Összeszorított állkapoccsal figyelte a lányt, aki mérgesen meredt vissza rá… egy férfi miatt.
Soha nem gondolta volna, hogy pont a lány miatt lesz féltékeny a legjobb barátjára, aki egyben a távoli unokatestvére is.
Bolondult érte… minden nap figyeli, nézi az arcán váltakozó érzelmeket, a hangját, ahogy hol megkeményedik, hol ellágyul, attól függetlenül, kivel és mikor beszélt.
- Ezt hogy érted? – kérdezte Gothia összeszűkült szemekkel.
- Kivételezel az egyik csapattaggal… mit gondolsz, mi lesz ennek a vége? Átöleled… vígasztalod… ki tudja, hogy engedtél-e már többet neki…
Gothia minden erejét beleadta az ütésbe, ami a férfi arcán csattant. Utálkozva meredt az előtte álló férfira. Vörös haja összekócolva lógott a szemébe, arcán pedig ott maradt a lány keze nyoma.
- Még ha lenne valami kettőnk között, sem lenne hozzá semmi közöd! De lehet, hogy pont miattad nincs!
Phoenix a lehető legrosszabbul érezte magát. Hát igen… Üdvözlünk az önutálat világában! Ajándékként kapsz egy kis fejfájást, gyomorgörcsöt, és egyéb finomságot! Érezd jól magad!
Craven dühösen rontott át a falkán, és tudta, hogy le kellene lassítania, mert Gothia nélkül nem mehetett Illaria elé. Mégsem tudta visszafogni magát. El szeretett volna innen tűnni, és soha többet nem jönni vissza!
- Craven!
Nem fordult meg a lány hangjára, még csak nem is lassított a tempóján. Gothianak végül sikerült beérnie, s kifulladva próbálta tartani vele a lépést.
- Craven, én nagyon sajnálom! Nem tudtam…
- Foglalkozhatnánk mással? Már szeretnék innen elmenni! – morogta a férfi.
- Craven, kérlek!
- Békén hagynál végre? – emelte meg a hangját. Gothia felnyögött, és többet nem szólalt meg. Feszült csendben tették meg a hátralévő utat, ami a fák közé vezetett. Néhány méter után megálltak egy hatalmas fűzfa előtt, és letérdeltek. Fejüket mélyen meghajtották, szemüket a földre szegezték.
- Tiszteletünk Illaria, Guilem istene! – szólalt meg halkan Gothia.
Senki nem válaszolt.
A csend szinte tapintható volt. Craven egyre idegesebb lett, s mikor már ott tartott, hogy felpillant, hogy van-e ott egyáltalán valaki, megszólalt egy fátyolos, szinte kísérteties, túlvilági, női hang. Craven beleborzongott, gerincén furcsa remegés futott végig. Látóterében megjelent egy világoskék, bársonyruhának az alja. Olyannak hatott a sötétbarna földön, mintha világítana.
- Sajnálom, ami a húgoddal történt, Holló! Vérzik érte a szívem! – halkult el a nő hangja.
Craven összeszorította fogait.
- Köszönöm…
- Ne feledd, Holló! – folytatta az istennő, és a férfi fejére tette kezét. Craven zihálva vette a levegőt, végtagjai elzsibbadtak. – A húgod halála fájdalmas veszteség… de hidd el, Ő sem akarná, hogy az emléke miatt mindenkit meggyűlölj! A gyűlölet így is túl nagy mértékben tombol ezen a világon… de a harc, egyszer véget fog érni… ahogy a te lelkedben is Holló… Ne nehezítsd meg a Jó dolgát!
Elengedte a férfi fejét, Craven pedig elgyengült. Illaria ellépett előle, Craven megpillanthatott néhány, ébenfekete hajtincset, amely a ruha aljánál lebegett, szinte majdnem a földet súrolta.
- Mi okból jöttetek?
Gothia még egyszer meghajtotta fejét, mielőtt beszélni kezdett volna.
- Craven jelentést tett a tündéről. Azt mondta elszökött az elfek falujából…
- Ó… - sóhajtott fel Illaria – Ez így nem lesz jó… mindenképpen ott kell maradnia! Azt hiszem bele kell avatkozni a dolgok menetébe, hogy minden úgy történjen, ahogy meg van írva!
- Mit kíván tenni? – kérdezte a lány.
- Tudod, hogy nem tehetsz fel kérést, Farkas! – vágott közbe Illaria, kicsit keményebb hangon.
Gothia mélyen meghajolt, és úgy is maradt.
- Sajnálom… Elnézését kérem…
Craven érezte, hogy a fagyos légkör újra kezd kellemessé válni.
- Megbocsátom, látva lelked állapotát…
A férfi tudta, hogy Illaria rámered.
- Szeretném, ha velem jönnétek… a másik alakotokban…
Silimy megtörölte az arcát, majd egy reszkető sóhaj után felült. Rosszul érezte magát… határozottan rosszul!
Nagyon haragudott a bátyjára! Úgy viselkedett, mint egy önző idióta! Mit avatkozik bele az ő magánéletébe? Egyáltalán nem tartozik rá, hogy mit tesz, már felnőtt nő! Ráadásul Byellbe is belekötött, és ahogy hallotta, majdnem le is buktatta.
Jut eszébe… Byell!
Felállt, s utoljára megtörölte az arcát.
Szegényt csak úgy ott hagyta… Még azt sem tudja, hogyan sikerült visszatalálnia ide. Sürgősen meg kell keresnie, és először bocsánatot kér, majd kifaggatja mindenről. Azt sem tudja, hogy Aeran mit tett vele… Nagyon, de nagyon remélte, hogy semmi bántót, mert azt nagyon megbánja!
Ami Byront illeti, nos… jobb lesz, ha sürgősen elfelejtik ezt a kis közjátékot! Azzal nyugtatta magát, hogyha nem teszi meg, Byell lebukik, és mindennek vége! Hát merte ezt megkockáztatni?
Ahogy Aeran a tündékhez viszonyul… nem tudta mit tenne a lánnyal, ha rájönne, hogy ő Byell Phalle, Thalion lánya. Akinek igazság szerint, már rég hozzá kellett volna mennie Maedhroshoz, a Karnaka herceghez. Ismerte már annyira Aerant, hogy biztos legyen abban, hogy semmi pénzért nem bántana egy nőt… de hogy bánna azzal a nővel, akinek a családja, az elfek pusztulását okozta? Silimy tudta, hogy Byellnek semmi köze sincs ehhez az egészhez. Nem tehet róla, hogy az apja ilyen. És tenni sem tehet ellene, mert hát az uralkodó szava a szent, nem a lányé…
Azért nagyon kíváncsi lenne arra, hogy milyen fejet vágna a drága bátyja, ha Byell felfedné előtte magát. Dühös? Megdöbbent?
De jót szórakozna rajta!
Kisétált a szobájából, és a vendégszobához ment. Bekopogott, de nem jött válasz. Benyitott hát, hiszen előtte nem titok semmi…
Byell nem volt a szobában.
Összevonta ívelt szemöldökeit, és a konyha felé vette az irányt.
Az ikrek elfutottak mellette.
- Tou! Lou!
Az egyik kisfiú megállt, majd hátrafordult.
- Nem láttátok Hope-t?
A kisfiú megrázta a fejét.
- Már jó ideje elment!
Silimy ekkorra már gyanakodni kezdett. Hova mehetett egyedül?
Újra elindult a konyhába.
Az anyja éppen az asztalt pakolta le. Felpillantott, majd újra munkájához fordult.
- Anya, nem láttad Hopet?
Az asszony megrázta a fejét.
- Már vagy két órája elment… Ossziyát is magával vitte.
Silimy hátralépett egyet a döbbenettől…
Byell elszökött!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
