|
Ha az enyém lehetnél
Sayara 2009.10.18. 03:56
Byell sietősen lépkedett előre, maga után húzva Ossziyát, aki furcsán nyugtalannak tűnt. Csattogtatott a csőrével, néha megrázta a fejét, és dobbantott lábaival.
Bár Byell sem érezte magát nyugodtabbnak, azért próbált annak látszani, hogy ezzel is csillapítsa a griff kedélyeit. Vajon mit érezhet?
Amióta eljött, csak azt hajtogatta magában, hogy helyesen cselekedett, és jól tette, hogy eljött onnan. A legutóbbi marakodásuk az elffel, majdnem lebuktatta. Nem veszélyeztetheti a szabadságát! Nem teheti kockára!
Most már csak azt kell kitalálnia, hogy ezek után merre menjen! Biztos volt abban, hogy nem csak az, az egy elf falu van, ahonnan most eljött… bár abban már kevésbé volt biztos, hogy beengednék… Ó a Pokolba!
Elemi erővel tört rá a magán érzése, és a kétség, hogy talán mégsem csinált mindent olyan jól, ahogy az néhány órával ezelőtt jónak tűnt. Tanácstalan volt…
Megtorpant, és felnézett az égre, ahol súlyos, szürke felhők gyülekeztek, elállva a Nap sugarait. Nagyon jó… már a természet is olyan, mint a hangulata.
Hangosan felsóhajtott, hátha valaki megmondja, hogy merre induljon. Persze, senki nem válaszolt.
Ossziya megbökte a hátát a csőrével. Byell felpillantott, és kérdőn tekintett rá. A griff előre nyújtotta nyakát, a tünde pedig követte szemével. Egy fás rész felé mutatott, ahol egy hófehér farkas nézte őket mereven. Egy ág megrezzent, Byell pedig észrevette a hollót, akit már többször is látott. Vajon alakváltók?
A szél feltámadt, Ossziya pedig élesen felrikoltott. Byell ijedten nézett rá, de csak annyit látott, hogy a griff hátrál néhány lépést, kitárja szárnyait, és egyik mellső lábát behajlítva meghajol. Byell értetlenül nézte, de mikor visszafordult, szólni sem tudott a döbbenettől. Ő is letérdelt, és mélyen meghajtotta fejét.
- Kérem, bocsássa meg, hogy illetlenségemet! – nyögte ki rekedt hangon, és próbálta leplezni, hogy mennyire megrémült.
Mikor megérezte egyik vállán, és arcán a két kezet, azt hitte azon nyomban porrá lesz. Nem égette, nem is fájt, de érezte az istennőben rejlő erőt.
- Állj fel, leányom! – hallotta meg a fátyolos, ugyanakkor bizsergetően kellemes női hangot, és engedelmeskedett. Szemeit még mindig a földre szegezve, kiegyenesedett, és várt.
- Nézz reám!
Byell lassan felemelte szemeit. Először csak a ruháját látta, amely halványkék, szürke, és zöldes árnyalatban játszott. Aztán a köpenyének csatját, mely nyaka előtt pihent. Majd az arcát…
Byell soha nem látott még tőle szebbet! Fekete, hullámos haj keretezte arcát, amely leért egészen a bokájáig. Sűrű, fekete szempillái, és halványkék szemei voltak, amelyek úgy ragyogtak, akár a gyémánt. Se nem vastag, se nem telt ajkai, halvány mosolyra húzódtak.
- Byell… már nagyon rég láttalak… - szólalt meg halkan a nő, és lassan körözni kezdett a tünde körül.
- Annak ellenére, hogy idáig minden rendben ment, most éppen nagy hibát követsz el!
- Miért?
- Nem kérdezhetsz! – emlékeztette a lányt. Byell meghajtotta fejét.
- Elnézését kérem!
A nő bólintott, hogy elfogadja a bocsánatkérését.
- A hely tele van az ellenségeiddel… talán visszavágysz apád zsarnokoskodása alá?
- Nem… - rázta meg Byell gondolkodás nélkül a fejét.
- Miért nem maradtál ott? Biztonságban voltál…
- Veszélyesen közel kerültem ahhoz, hogy rájöjjenek az igazságra… nem kockáztathattam…
- Mit?
- A szabadságomat…
A nő egy ideig csak némán sétálgatott, majd megállt előtte.
- Honnan tudod, hogy mi történt volna, ha rájönnek, ki is vagy igazából?
Byell lesütötte szemeit.
- Nem tudom… de… semmiben nem lehetek biztos! Lehet, hogy visszavittek volna!
- Ennyire biztos vagy ebben? – kérdezte a nő, és újra sétálni kezdett.
- Nem… nem tudom… nem ismerem…
Illaria elmosolyodott.
- Akkor honnan veszed, hogy visszavitt volna?
- Gyűlöli a tündéket!
- És ez már ok arra, hogy ártson egy olyan tündének, aki bajban van?
Byell lelki szemei előtt megjelent a férfi, és rögtön tudta a választ.
- Nem ártott volna… - válaszolt halkan.
- Igen… - bólogatott a nő, s ismét megállt előtte. Byell felpillantott rá.
- Ezt jobb, ha észben tartod… - suttogta halkan. Megemelte egyik kezét, majd mutatóujjából kiszállt egy királykék lepke. Egy pillanat múlva, Illaria egész teste, több ezer lepkévé változott, amelyek felröppentek a magasba, és eltűntek Byell szemei elől.
Ossziya hátrakapta fejét, és egy sikoltással üdvözölte Riyant, aki éppen akkor szállt le, néhány méterrel távolabb. Byell összeszorult torokkal figyelte Aerant, aki leugrott a griffről, majd dühösen rámered, miközben felé indul.
Ha nem tudná, hogy Illaria itt volt néhány pillanattal ezelőtt, azt hinné, az ő keze van a dologban.
Az elf már majdnem odaért hozzá, de megtorpant. Jobb oldalra fordította a fejét, Byell pedig észrevette, hogy az időközben földet ért Nina, Byron, és Silimy, és az ő meg a férfi griffje is abba az irányba néznek, amelybe Aeran.
Ő miért nem hall…
- Szállj fel! – parancsolt rá az elf.
A tünde értetlenül nézte a másikat, de az rohanni kezdett Riyan felé.
- Szállj már fel! – ordított hátra, mielőtt felpattant volna.
Egy nyílvessző suhant el Byell arca előtt. Ijedtében még arról is megfeledkezett, hogy mellette van a griff, így inkább rohanni kezdett az erdő felé.
Ossziya ott vágtatott mellette, és próbálta mindig úgy tartania a szárnyát, hogy a lány a hátára ugorhasson, de Byell nem mert ráülni.
Már majdnem elérte a fákat, mikor az egyik mögül, egy tünde katona lépett elő, íjjal a kezében, és egyenesen Byellre célzott.
Byell halálra váltan lefékezett, és csak az mentette meg a nyílvesszőtől, hogy Ossziya elrántotta onnan.
Újra rohanni kezdett, immár észak felé. Próbált nem elesni a kiálló gyökerekben, és a kavicsokban, miközben mindig oldalra pillantott, hogy megnézze, Ossziya mindig vele van-e.
A griff a levegőbe emelkedett, és előre repült. Byell nem értette, hogy miért hagyta itt, és megrémült, mikor valami körbefonta a derekát, felrántotta a levegőbe.
Ijedten pillantott hátra, és szinte majdnem elájult a megkönnyebbüléstől, mikor felismerte Aerant. A férfi csak egyszer pillantott rá, majd szemeit Ossziyára fordította.
- Lovasok! – kiáltott rájuk oldalról Byron. Byell meglepődve vette észre, hogy a férfi mögött Silimy ült, és szorosan fogja a másik derekát.
Aeran hátranézett, és lesápadt az ellenség számától. Legalább tízen lehettek, de ki tudja mennyien, rejtőznek még odalent a fák között.
- Túl nagy a terhetek! – kiáltott vissza.
Nina, mint aki csak erre várt, sikoltott egyet. Ossziya lelassított egy kicsit, és Nina alá repült. Byron hátrafordult Silimyhez, és mondott neki valamit, mire a lány tágra nyílt szemekkel ugyan, de bólintott.
A férfi átlendítette az egyik lábát, és lecsúszott a griff oldalán, mire Nina első két lábával megragadta a derekát, és magához szorította. Byron megfogta a griff lábait, és lassan leengedte magát. Byell lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy elengedi Ninát, és Ossziya hátán köt ki.
Ezután minden felgyorsult, Byell alig tudta követni.
A három griff felgyorsított, majd egyre mélyebb szögben, zuhanórepülésbe kezdtek. Byell sápadtan figyelte, ahogy a sűrű erdő felé tartanak. Összeszorította szemeit az utolsó métereknél. Érezte, hogy Aeran teljesen előre nyomja, és ő maga is a hátának simul, a derekát meg magához szorítja.
A griff egy pillanatra összezárta szárnyait, hogy átférjen két fa között, majd ismét kitárta, és manőverezni kezdett a sűrűn nőtt fák között. Hallotta, hogy a mögöttük lévő tündelovasok némelyike felkiált, és becsapódik egy-egy fába.
Aeran fütyült egyet, amire Byron bólintott, és próbált úgy helyezkedni, hogy minél közelebb legyen Ninához.
Riyan fordult egyet a tengelye körül, Byell pedig zuhanni kezdett a föld felé, az elffel együtt.
Nem voltak túl magasan a földtől, de az ütközést azért megérezte. Egy pillanatra benne rekedt a levegő, aztán pedig kiszaladt belőle az összes, ahogy megérezte magán a másik súlyát. Aeran a szájára szorította a kezét, és hallgatózni kezdett. A bokrok, és növények levelei jól eltakarták őket, senki nem vette észre, ahogy ott lapultak. Öt lovas száguldott el felettük, akik a griffeket üldözték. Hogyha kiüldözik a griffeket, észreveszik, hogy a lovasaik nincsenek rajtuk, és feladják az üldözést…
Byell figyelte a másik arcát, ahogy koncentrálva összehúzza kicsit a szemeit, és füleit hegyezi. Egyik karja, még mindig a derekát ölelte át, a másik pedig a száján. Csak imádkozni tudott, hogy a férfi ne vegye észre, milyen veszettül vágtat a szíve… Bár ez elég hatalmas kérés volt, mert Aeran felsőteste, teljesen az övéhez préselődött. Érezte a másik szívverését, vagyis… ő is érezte az övét… Felhúzta a térdét, hogy kiszabadítsa a férfi alól, mert fájt, de ezzel csak annyit ért el, hogy a másik a két lába közé csúszott. Ijedten tágranyílt szemekkel merevedett meg… Jézusom… mi van, ha észreveszi, hogy tényleg nem férfi?
Aeran lepillantott rá, majd összébb húzta szemöldökeit. Nem értette, hogy Hope miért néz rá ilyen rémülten. Ja… lehet, hogy a súlyával van gond, szegény mindjárt itt fullad meg alatta… de… várjunk csak! Nem tudja megmagyarázni, de… olyan érzése volt, mintha… mintha…
Ahogy a karjában feküdt… Teljesen… olyan… törékenynek tűnt… sebezhetőnek… olyas valakinek, akit meg kell védeni…
Érezte, hogy a másiknak vadul ver a szíve, meleg lehelete a nyakát súrolja… A kis vakarcsnak szebb nyaka volt bármelyik nőnél, akit eddig látott.
Lepillantott a tünde mellkasára, de az olyan lapos volt, mint bármelyik férfié… vagyis… EZ KÉSZ ŐRÜLET! Nem lehet nő… egyszerűen… egyszerűen nem! De… akkor miért ilyen formás?
Nyögve egyet saját marhaságán, az oldalára gurult, és kihúzta kezét a tünde alól.
Byell megpróbált felülni, de Aeran visszanyomta. Észre sem vette, hogy hol fogta meg a tündét, csak miután ránézett. Tenyere a tünde mellkasán, a tünde pedig falfehéren bámulja a kezét.
Zavartan kapta vissza.
- Maradj még fekve… - suttogta oda.
A tünde bólintott, Aeran pedig az égre emelte szemeit. „Sürgősen kell egy nő!”
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
