|
Ha az enyém lehetnél
Sayara 2009.10.18. 03:58
Aeran végül több, végtelennek tűnő perc után felült, és megdörzsölt fájó karját. Csendben bólintott a tündének, mire ő is felült, és hallgatózni kezdtek.
- Ez fáj… - hallották meg Silimy elkínzott hangját. Byell látta, ahogy Aeran még jobban fülelni kezd, és összevont szemöldökkel a hang irányába fordítja fejét.
- Tudom édes, de most ne mozogj…
Aeran óvatosan felállt és körül nézett. Mikor úgy látta, hogy biztonságos a terep elindult. Byell is gyorsan utána indult.
A növények egészen a derekáig értek a férfinak… neki igen. Byell elnyomta magában a késztetést, hogy felemelt karokkal fusson végig a növénydzsungelen, mert mindig attól félt, hogy valami lerántja.
Byell végül utol érte az elfet, és együtt vágták át magukat a sűrűn.
Mikor egy fa törzséhez értek, megpillantották Byront, aki éppen a fején át húzta le a felsőjét. Silimy előtte feküdt félig az oldalán, félig a hátán, összeszorított szemekkel, falfehéren.
- Hé te meg…
- Csak tájékoztatlak, hogy eltalálta egy nyílvessző… - morogta Byron, mikor meglátta barátja dühös tekintetét. Felsőjéből leszakított egy vastagabb csíkot, és maga mellé ejtette a többit.
Gyengéden megemelte a bal karját, amire Silimy felnyögött. Byell és Aeran még csak most vették észre a vörös vérfoltot a nő ruhájának ujján.
- Mennyire súlyos?- sietett oda Aeran, és letérdelt a lány mellé.
- Súrolta, de elég mélyen! Nem súlyos – közölte Byron, és óvatosan bekötözte a karját. Silimy falfehéren pihegett alatta, szorosan behunyt szemekkel. – Jól van, kicsim!
Aeran villanó szemekkel nézett Byronra, de állta a sarat.
- Nem érdekel a véleményed! – mondta halkan, és ölbe kapta a lányt.
- Merre mehetnénk vissza? – kérdezte Byell próbálva oldani a feszültséget a két férfi között.
Aeran rámeredt és visszafojtott dühvel, halkan beszélni kezdett.
- Miattad kerültünk ide… jobb, ha nem szólsz egy szót sem!
- Hagyd békén! – szólalt meg Silimy elkínzott, ugyanakkor erőteljes hangon. – Ha nem ijesztetted volna el, nem kerültünk volna ilyen helyzetbe!
- Engem rohadtul nem érdekel, hogy ki miatt kerültünk ide, csak szeretnék már kijutni innen! – mondta Byron, és elindult balra.
- A másik irányba! – sziszegte Aeran, de a másik férfi rá sem hederített. Byell ijedten rezzent össze, mikor a férfi ismét felé fordult. – Te nem akarsz egy harmadik irányba menni? – kérdezte gúnyosan, és csak figyelte, ahogy barátja eltűnik a sűrűben, karjaiban a húgával. A büszkesége nem engedte, hogy utána menjen, de tudta, hogy együtt kell maradniuk. Ha Byronnal valami történik, a húga egyedül marad, aki most éppen sebesült. Ki tudja, hogy a tündék mit csinálnának vele!
Byront már rég nem látta, mikor utána indult.
Byell úgy követte, mintha maga lenne a Megváltó! Persze semmi ilyet nem érzett, a férfi idáig csak bosszúságot és egy sor kellemetlenséget okozott neki. Miért is kellene másképp néznie rá?
- Tudod, hogy merre megyünk? – kérdezte félő hangon.
Aeran nem válaszolt, csak meredt előre, és konok hallgatást fogadva baktatott előre. Byell csak a szemét forgatta. Férfiak!
Ahogy sétáltak, Byellből egyre jobban szállt el a félelem, végül nem maradt más, mint az izgalom, ami mindig akkor tör rá, ha valami új helyen van. Ez az erdő tele van rejtélyekkel, meglepetésekkel, titkokkal. Ő pedig imádta a titkokat.
A Nap fényesen sütött, fehéres sugarai csíkokban szűrődtek át a sűrű lombkoronán. A csíkokban por, és csillogó, apró dolgok lebegtek. Már nem is volt olyan barátságtalan hely. A madarak csiripeltek, néha ugyan meg-megrezzent a lány lába mellett az aljnövényzet, de ez az erdővel járt.
- Láttad Illariat? – szólalt meg a férfi, Byellt pedig meglepte a kérdést.
- Honnan veszed?
Aeran ismét hallgatott, de már nem olyan sokáig, mint az előbb.
- Megéreztem a jelenlétét…
Byell rápillantott és észrevette, hogy a férfi őt nézi. Borostyán szemeivel úgy vizslatta az arcát, mintha olvasni tudna a gondolataiban és ismerné az összest. Kirázta a hideg. Ez lehetetlen… ugye?
- Igen… ott volt.
Aeran előrekapta a fejt, majd újra a tünde felé.
- Mit mondott?
Byell kikerült egy plumériát, és felnézett.
- Hogy hibát követek el.
Aeran szemei összeszűkültek, és tovább folytatta az útját.
- Mit mondott még?
- Ez…ez volt a lényeg… - dadogta, és újra felrémlett előtte az istennővel való beszélgetése.
- Hazudsz! – vádolta meg az elf, és Byell próbált valami kibúvót keresni.
- Én nem…
- termar!
Mindketten kővé dermedtek, és csak a fejüket forgatták, próbálták kitalálni, hogy honnan jöhetett a hang.
Byell megfordult, és majdnem felsikoltott, mikor szembekerült egy lándzsa végével, amit az arca előtt tartottak. A lándzsát lentebb eresztették, ogy pont a nyakánál legyen. Pillantásával követte a fegyvert, míg elért két, karvédővel borított izmos kart, és… négy lábat! Kentaurok! A kentaurnak világosbarna szőre, vele megegyező színű haja, és sötétbarna szemei voltak, amik most szigorúan pásztázták a tünde arcát. A kentaur mellkasán egy bőrszíj volt átvéve, ami a tegezt tartotta a hátán.
Hirtelen rengeteg pata dobogását hallotta meg, és még a vér is kifutott az arcából, mikor meglátta a kentaurokat, akik körbe állták őket. Lehettek vagy… húszan… harmincan…
Egy férfi léptetett ki közülük. Fekete, fényes szőrű teste, hatalmas volt és tiszteletet ébresztő. Fekete haja leért egészen ló testéig. Markáns, határozott vonásai voltak, halványkék szemeiben gyanakvás tükröződött. Bal karjára, és mellizmára furcsa ábrákat rajzoltak. Nyakában több amulett is függött, hajában fagyöngyök bukkantak elő, minden mozdulatától. Byell felismerte a nemrég látott kentaurt, aki a mezőn vágtatott a társaival. Minden bizonnyal ő volt a vezér.
- Mi keresni való itt ti? – szólalt meg törve a szavakat.
- Mi csak… - kezdte Byell.
- Nem, csikó, nem szólni! – kiáltott rá a kentaur.
A kentaur elsétált előle, és Aeran előtt állt meg. Byell elfordította a fejét, hogy követni tudja az eseményeket.
- Te! Mondani igazat el! – bökte meg az elf vállát lándzsájának végével.
- Thalion emberei elől menekültünk!
A kentaur felágaskodott, és villámló szemekkel dobbantott két mellső lábával, mikor négy lábra ereszkedett.
- Ő is tünde! – mutatott Byell felé a lándzsával.
- A mi oldalunkon áll! – mondta halkan, és tiszteletteljesen az elf.
- Honnan tudni én, hogy te mondani igazat?
- Ha nem a mi oldalunkon állna… nem lenne mellettem!
Byellben még a levegő is bennakadt, mikor a kentaur jeges kék szemeivel rápillantott. A csend olyan feszült volt, hogy a tünde azt hitte, mindjárt felsikít. Kirázta a hideg, és próbált nem elájulni. Újra az elf felé fordult.
- Kettő te fajtád jönni mi hozzánk, segítséget kérni.
- Ugye nem bántottátok őket? – kérdezte, hangja furcsán csengett.
- Nem bántani mi sebesült.
Aeran szemlátomást megkönnyebbült, hogy Byronnak és Silimynek nem esett baja.
- A tünde átveszi helyét másik kettő.
Byell rémülten hőkölt hátra, az őt fogva tartó kentaur pedig közelebb ment hozzá.
- De én nem…
- Úl pedo! – förmedt rá a kentaur, Byellben pedig benn akadt a tiltakozás.
- Nem hagyom itt – szólalt meg az elf.
A kentaur közelebb lépdelt, és lehajolt, hogy az arca egyszinten legyen Aeranéval.
- Nem te szab szabály!
- A tünde a mi oldalunkon áll. Nem hagyom itt!
Byell örült, hogy a férfi a védelmére kel, de ezzel csak jobban belesodorja magukat a bajba.
A kentaur mikor belenézett a tünde szemeibe, összevonta szemöldökeit egy pillanatra, de a kifejezés, mintha ott sem lett volna, pillanatokon belül eltűnt.
A kentaur sokáig nézett vele farkasszemet. A többiek csendben figyelték vezérüket, de ahogy ott álltak mereven, Byell tudta, hogy csak egy szavába kerül, és bármit hajlandóak megtenni. Legnagyobb megrökönyödésére a kentaur felnevetett. Hangja bezengte az erdőt. Byell nem értette hova ez a nagy jókedv, akkor pedig végképp összezavarodott, mikor meglátta Aeran szája sarkában az apró mosolyt.
- Vicces lenni helyzet… Aeran… légy üdvözöl mi nálunk!
A lándzsát elvették a nyakától, és ahogy végignézett a többi kentauron, ahogy mindegyiknek barátságos mosoly terült el arcán, rájött, hogy ez egy hatalmas átverés volt!
- Vanta! – kiáltott a többieknek. A barna kentaur előre lépdelt, és fejet hajtott Byellnek. A lány gyorsan Aeran felé pillantott, remélte hogy nem vette észre de szerencsére egy másik kentaurral beszélgetett, és már előre is ment.
A fekete kentaur most hozzá lépett, és lehajolt, még mélyebbre, mint ahogy azt Aerannál kellett.
Kék szemei elismeréssel, és tisztelettel csillogtak. Sokáig fürkészte az arcát, mielőtt megszólalt.
- Majd megmutatni magának én, mit őseink láttak, Hercegnő!
A tünde szédült, és azt hitte menten elájult. Hát mindenki felismeri?
- Jöjjön… és nem félni. Nem árulni el igaz magáról.
Byell bólintott, és elindult a kentaur mellett.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
