|
Ha az enyém lehetnél
Sayara 2009.10.18. 03:59
A kentaurok egy elég elrejtett helyen éltek. A fák majdhogynem egymás mellett nőttek az apró tisztás körül. Byell ostoba vigyorral a fején lépkedett a ló testű lények között… soha nem hitte volna, hogy ezt megéri!
Csikók rohangáltak a házak között, az öregebbek csak dorgálni tudták őket, utolérni már nem igazán. A férfiak egy csoportja a fegyvereiket élezgette, a nők kézimunkáztak. Nyüzsgő élet volt, ugyanakkor békés. Byell irigyelte őket. Mikor meglátták, hogy új jövevényeket hoznak búvóhelyükre, mindenki megállt, abbahagyta, amit éppen csinált.
- Crias! – hangzott fel egy határozott, éles, női hang. A fekete kentaur oldalra kapta a fejét, arcán széles mosoly terült el.
- Nyugalom Una. Gond nem lenni. Ők velünk…
- Ni Ista! (Tudom)
A vezér bólintott majd intett a többieknek, hogy semmi gond, nem jelentenek veszélyt.
- Jönni két másik. Lány lenni sebesült – mutatott Una az egyik kunyhóra, aminek a közepére vágott lyukból vékony füstcsík szállt felfelé. – Faust kezelésbe venni őt!
Aeran nem várt egy pillanatot sem, ott hagyta a kentaurt, akivel éppen beszélgetett és az említett kunyhó felé vette az irányt. Byell is utána ment, de mire a házhoz lépett, a férfi már rég eltűnt a rongy mögött, ami ajtónak szolgált. Byell megfogta a rongyot, hogy ő is beléphessen, de hamarabb elrántották, ő pedig beleütközött valakibe. A fenekére huppant, és ijedten nézett fel a majd’ két méter magas lényre. Alteste egy kecskéé volt, felsőteste emberi, akár az arca, bár a szemei ezüstösen csillogtak, az orra lapos volt, és kecske fülei voltak. Sötétvörös, hullámos tincsei közül, két vastag, csavart szarv meredt hátra. Egy faun!
- Bo-bo-bo-bocsánat! Én n-n-nem akartam! Elnézését ké-kérem!
A faun nagy ezüst szemeivel esdeklőn meredt rá, kezét pedig felé nyújtotta, hogy felsegítse. De mikor Byell a szemébe nézett, kezét elkapta, és hátrált egy lépést, hogy meghajolhasson.
- Ne! – emelte meg a hangját Byell és gyorsan felállt. Zavartan körbenézett. Elvörösödött, mikor észrevette, hogy a kentaurok többsége őket nézi, és fejet hajtanak egy pillanatra. Még szerencse, hogy az elfek bent vannak.
- De f-fe-fennség…
- Miről beszélsz? – nevetett fel zavartan és a fejét rázta. – Én nem…
- De hi-hiszen maga…
Byell nem tudott mást tenni, lábujjhegyre emelkedett, kezét pedig a faun szájára rakta. – Nem akarok lebukni előttük! – suttogta, fejével pedig a kunyhó felé bökött. – Így is elég nagy gond, hogy mindenki más felismer!
- Ó – motyogta a tünde tenyerébe. Byell elvette onnan a kezét és zavarában elmosolyodott.
A faun fejére egy fényes valami pottyant. Csak mikor megszólalt vékony hangján, tudatosult Byellben, hogy egy pixivel van dolga.
- Te meg ki vagy?
- N-n-nem beszélhetsz vele így! – próbált felnézni saját homlokára a faun. Nem sok sikerrel.
- Hogyan is? – kérdezte az apró tündér, és hasra feküdt a faun fején. Fátyolszerű szárnyait incselkedve rebegtette.
- Ő-ő-ő egy tü-tü-tünde!
- És? – vonta meg a vállát. – Attól még nem kell hajbókolnom, mert királyi sarj! – halkította le annyira a hangját, hogy csak ők hallják.
- Narcisse! – a faun felnyúlt, hogy elkapja a pixit, de az gyorsabb volt, és elreppent onnan. Most a faun vállára ült.
- Doyle! – kiáltott fel valaki recsegő hangon a sátorból.
A faun összerezzent.
- M-mi-mi-mindjárt jövök, cs-cs-csak ho-hoznom kell va-valamit!
A faun egy szempillantás alatt eliszkolt ő pedig ott maradt szemben az „ajtóval”. Addig nézte a fiatal faun csetlő-botló lépteit, amíg el nem tűnt egy kunyhó mögött. Aztán ismét szembefordult az „ajtóval”, s nagy levegőt vett. A rongyot félrehajtva belépett a kunyhóba. Az egész belsőtér egy, nagyobb helyiségből állt. A tűz pontosan a közepén vöröslött, felette kis edényben valami furcsa barna folyadék gőzölgött. A bejárattal szemben kis ágy állt, amiben Silimy feküdt. Közvetlen mellette állt egy másik, sokkal öregebb faun, aki éppen az elflány karját vizsgálta. Az ágy végében Byron ült, összehúzott szemekkel figyelve a faun minden mozdulatát. Aeran az árnyékosabb sarokban húzódott meg. Mikor Byell belépett, egy pillanatra ránézett, de aztán rögtön vissza is fordult. Rendben, ezek szerint senki sem hallotta meg az előbbi kis beszélgetést. Szerencsére.
Az öreg faun megfordult, így Byell jobban szemügyre vehette. Hosszú, ezüstösen ősz haja, leért egészen a csípőjéig. Szemei is ezüstösen csillogtak, majdhogynem fehéren. Bal karját furcsa, körkörös motívumok díszítették, amik elnyúltak egészen a mellkasáig is. Óvatos mozdulatokkal odament a tűz fölött melegedő edényhez, és egy apró kanállal néhányat csepegtetett a kezében lévő rongyra. Miután ezzel végzett, visszafordult Silimy-hez, majd a karjára tette az anyagot, s szorosan megkötötte.
Nagy csattanásra lettek figyelmesek. Byell ijedten fordult hátra. Doyle bocsánatkérő vigyorral állította vissza az eldöntött cserepet.
- Már éppen ideje… - recsegte az öregebbik faun.
Doyle sietve átnyújtott egy faágnak tűnő dolgot, majd hátrált néhány lépést. Byell barátságosan rámosolygott, mire a faun megbotlott a saját lábában.
- Menj ki, mielőtt kárt teszel valamiben!
Doyle sűrűn bólogatni kezdett, majd kimenekült a kunyhóból. Byell elhatározta magában, hogy amint lehet, bocsánatot kér. Közelebb sétált az ágyhoz.
- Hogy van? – kérdezte.
Byron felnézett rá egy pillanatra, majd újra visszafordult Silimy-hez, akinek csukva voltak a szemei. Biztosan csak aludt…
- Nem vészes túlzottan… De Faust szerencsére ellátja, úgyhogy nem lesz semmi gond.
Byell most már tudta, hogy meg kellene nyugodnia, mégsem ment az olyan egyszerűen. Egyvalami még aggasztotta.
- Hogy találtak ránk? Hiszen, ha jól tudom, ez már nem Abesszinia…
- Attól, hogy ez a föld, ahol állsz, Alcarin, még nem elf fennhatóság alatt áll… - szólalt meg Aeran, előrébb lépve az árnyékból. Borostyánszemei most vádlón villantak egyet, ahogy a tünde arcára nézett. – Thalion emberei szinte mindenhol ott vannak… főleg most.
A lány tanácstalanul pislogott körbe, hátha valaki elmagyarázza mit értett ez alatt a férfi. De Byron és Faust, Silimy-vel volt elfoglalva.
- Ezt nem értem…
- Phil azt mondta, hogy Thalion mostanában rosszabb az ördögnél… eddig, ha elfogtak kívülállókat, vagy rejtőzködőket, akik nem voltak hajlandóak meghajolni a törvényei előtt, csak büntetést kaptak. Most már kivégezteti őket…
Byell elsápadt a gondolatra, hogy akár rájuk is várhatott volna ez a sors. Ha elkapják bármelyiküket is… de miért? Most miért változott meg minden így, ilyen hirtelen? Mi oka lehet az apjának, hogy a saját népét irtsa?
- Miért teszi ezt?
Aeran sokáig fürkészte az arcát, sokkal mélyrehatóbban, mint eddig. Byell még soha nem érezte magát ennyire kiszolgáltatottnak. Ennyire sebezhetőnek… Olyan érzése támadt, mintha a férfi most kiolvasná a gondolatokat a fejéből, és rájönne az összes titkára…
- Mert a tündehercegnő megszökött!
Byellben még a levegő is benn akadt. Ajkai elnyíltak egymástól, szemei elkerekedtek, s hátrálni kezdett. „Nem, ne tedd! Rá fog jönni hogy Te vagy az!” Sikerült ugyan megállnia, de a döbbenet, és a hirtelen jött kétségbeesést nem tudta eltüntetni az arcáról. Miatta… miatta hal meg az a sok… Te Jó Ég!
- Azért teszi ezt a sok szörnyűséget… mert… - annyira berekedt, hogy alig bírt megszólalni… - mert a lánya… megszökött?
Aeran lassan bólintott egyet, majd állát felszegve nézte tovább kitartóan a tündét.
- Ki kell mennem… itt… fulladt a levegő… - nyögte, és szinte kimenekült a kis helyiségből. Zihálva kapkodta a fejét, hol talál olyan helyet, ahol egy kis időre magára maradhat. Térdei remegtek, alig kapott levegőt. Forró könnyek égették a szemét, de nem hagyta, hogy kicsorduljanak… Nem volt más választása, így az őket körülölelő erdőbe menekült. Néhány kentaur érdeklődve kapta fel a fejét, de nem törődött velük. Addig futott, míg már semmit sem látott a kis búvóhelyből.
Nekitámaszkodott egy mohás törzsű fának. Szabad kezét, zakatoló szívére szorította. Ujjai alatt megérezte a kötést, ami a melleit szorította le. Mi a francot csinál itt? Nem csak hogy, becsap, átver másokat, sokan meg is halnak miatta… az önzősége miatt… már rég férjnél kellene lennie!
Engedte, hogy könnyei lefollyanak az arcán. A sós cseppek, fényes csíkokat hagytak maszatos arcán. Az a sok élet! És mind-mind miatta! Hogy tehette ezt? Bele se gondolt, hogy az apja milyen kegyetlenkedésekre képes, hogy elérje a kitűzött céljait… ha kell csal. Hazudik… Gyilkol!
Vissza kell mennie! Nem engedheti, hogy ez az értelmetlen mészárlás tovább folytatódjon! Mégha ez a szabadságába is kerül… nem tudna élni azzal a tudattal, hogy míg ő szabad és boldog, addig mások szenvednek és halnak meg az ő bűnéért. Ezt nem engedheti!
Lekuporodott a fa törzséhez, majd arra fordította fejét, ahol a falut sejtette. Megvárja az éjszakát, s elindul. Ha a tündék rátalálnak, még jobb, hiszen gyorsabban visszaviszik az apjához… aztán pedig… meghajol az akarata előtt. Meg kell tennie! Az elfekért… Guilemért!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
