Gill reggel még emésztgette a történteket. Az első álmos pislogások után félsszel fordult arra, amerre Danielt sejtette, de már csak a hűlt helyével találkozott. A másik oldalán Craig békésen aludt. Fellélegezhetett.
 

Nem tudta hová tenni az előző éjszakát. Emlékezett még az első alkalomra, amikor ebben a pozícióban aludtak. Beteg volt és lázas, és ugyanattól rettegett, mint ezen az éjen. Akkor nem volt volt alapja a félelmének, hacsak nem megismerkedésük körülménye és egyenetlen útja. Daniel néha durva volt vele, de sohasem úgy. Idővel - bár önmagának sem vallotta be - egészen kényelmesnek találta a kiskanál pozícióját. Másfél hete azonban alapjaiban rengett meg minden.
És most nem tudta, hányadán állnak.
 

Nem csak ezen gondolkodott, míg az ágyneműt rendbe rakta. A külvilággal való érintkezést is makacsul a fejébe vette. A kivitelezéssel kapcsolatban még mindig tanácstalan volt, de mindenképp kellett egy próbát tennie.

Egyelőre azonban az öltözködéssel is gondja akadt. A piros-szürke kockás inget ugyanis, melyet aznap szándékozott felvenni, sehol sem találta. Hiába kutatott a számára felszabadított polcokon, egyszerűen nem lelt rá.
 

Halkan felsikoltott, amikor valaki húsz centivel arrébb rakta. Cooper nyúzott arcát csodálhatta meg közelről.

- Legalább öt perce itt állsz és válogatsz. Divatbemutatóra készülsz? Mert van pár nyerő ötletem. Ha pedig azokat az előnyös darabokat keresed, amiket csakis neked szereztem, de te megvetendő módon hanyagoltál és a szekrény mélyére rejtettél, szintén fogadd szívélyes segítségem. Amennyiben nem talált egyik verzió sem, nem tudom, mi a problémád.
 

Példamutatásként a szőke leakasztotta a legközelebbi - világoskék - inget, vett hozzá egy farmert és zoknit, és másodpercek alatt be is fejezte a ruhaválasztást.

- Azok a darabok nem véletlenül vannak elhanyagolva - küldött egy megrovó pillantást felé a lány. - Nem találom az inget, amit fel akartam venni. Tudod, azt a piros-szürkét, amelyiken ezüst csíkok is vannak. Pedig itt kell lennie valahol - fordult vissza a szekrény felé. Enyhén piruló arccal bevallotta, hogy - Néhány fehérneműm se találom.
 

Cooper kajánul rávigyorgott, majd könnyedén legyintett.

- Biztos a szennyesben vannak.

- Lehet, de az ingre konkrétan emlékszem, hogy ki lett mosva. Ami azt illeti, a fehér pólómat is mintha a föld nyelte volna.
 

Egyre értetlenebbül állt az eset előtt. Csípőre tett kézzel gondolkodott, amikor valaki durván nekiment hátulról.

- Elállod az utat - morogta egy szándékosan undok hang. - Mellesleg elég nagy pofa kell ahhoz, hogy itt bármit is a magadénak nevezz. Mit tettél érte? Ingyenélő.
 

A másik sráchoz hasonlóan Larry is hamar felmarkolta napi öltözékét. A visszafelé úton is tett róla, hogy vállával meglökje Gillt.

- Szállj már le róla! - vette védelmébe a lányt Cooper. - Igenis a saját ruháit hordja. Rendet tart, segít a mosásban, vasal, elviseli a társaságod, vagyis megérdemli. Ha netalán te is szeretnél hasonló göncöket, szólj, elmondom, hol szerezhetők be.

- Kacag a máj. - Larry pléh pofával távozott.

- Ha már itt tartunk, gyakorolhatnád házi tündéri mivoltodat - nyomta Cooper Gillian kezébe az imént marokra szorított inget, hogy az végre abbahagyja a szekrény kutatását, mielőtt újabb dolgok hiányára is ráébredne. Levett számára egy pólót, és kifelé kezdte terelni. - Ha továbbra is mellőzöd az általam választott csodákat, gondolom, ez is megteszi mára.

- Persze. Csak elhatároztam, hogy azt veszem fel ma. Emlékszem, hogy a héten összehajtottam és elraktam. De hát mindegy.

- Biztos a szennyesben van. Na menj, vasald ki szépen Cooper papának ezt az inget, addig én összeütök valami reggelit. Nem mintha nem érteném meg, hogy tétováznál, elvégre ruha nélkül sokkal jobb a rálátás a has- és karizmomra, nem beszélve erről a díjnyertes mellkasról - mutatott magára.
 

Gill se szó, se beszéd elsprintelt.

Egyre jobban érezte magát. Cooper bohóckodása reggelizés közben sem szűnt meg - a szőke szívesen felelevenítette volna a rántotta evés „ősi" fortélyát -, s ettől a lány furcsa mód annyira helyrerázódott, hogy önként ment az alsó szintre. Úgy számolt, ha sikerrel jár a levélküldéssel, állóképességre is szüksége lesz, ezért melegítő nadrágra és egy bő pólóra váltott. (Azokat gond nélkül megtalálta.)
 

Az edzőterem ajtajához érve mégis megtorpant. Tétovázva hátrafordult. Egyre csak Sherman szavai csengtek a fejében: szembe kell nézned a félelmeiddel, szembe kell nézned a félelmeiddel. Nehezen tudta rávenni a lábait, hogy a raktár felé induljanak, de megtette. Le kell győznie a mumust!
 

Ajkába harapva, remegő kézzel nyomta le a kilincset, majd egyből kitapogatta a villanykapcsolót. Szíve a torkában dobogott, amikor belépett a helyiségbe.
Innentől már menni fog, biztatta magát. Azt vette a fejébe, hogy ha viszonylag jó fénynél megismeri a raktárt, akkor nem fog félni tőle. Elvégre se a falak, se a polcok, se a sok felhalmozott tárgy nem tehet élete két legrettenetesebb élményéről.
 

Lassan, kis lépésekkel távolodott a menekülés útját jelentő ajtótól. Egyszer körbejárta a helyiséget; nem történt semmi. A második körrel sokkal lassabban haladt, bele-belenézett az útjába akadó dobozokba. Talált egy nem működő tévét, egy rakat villanykörtét, szerszámot és vezetéket. Mélyen a polcok között rálelt a már látott-hallott hangszerekre is. Ujjait finoman végigsimította a gitáron; szép emlék kötődött hozzá.
 

Egy kisebb hűtő méretű fémszekrény állt egy távoli sarokban. Gillt rossz érzés kerítette hatalmába. Megrántotta a fogantyúját, de az ajtó nem mozdult. Mégis tudta, hogy mi van - minek kell lennie - benne. Fegyverek. Gyorsan átvillant a fején, hogy vajon az ő ide kerülése előtt is szükségesnek látták-e elzárva tartani őket. Émelyegve indult tovább.
 

Rosszulléte csak fokozódott, amikor felismerte a kályhacsövet, mely kínzóan hosszú órákig rabságban tartotta. Visszanyelte a könnyeit. „Most már nincsen semmi baj. Ez a hely már nem árthat nekem. Csak egy rendetlen szoba, nem több. Nem félek tőled, hallod?!"
A porréteg vastagságáról, illetve hiányáról állapította meg, hogy melyik tárgyakat használták rendszeresen vagy hanyagolták el. A fegyveres szekrény nyugtalanítóan tiszta volt, ellenben pár nagyméretű papírdobozzal a következő sorban. Gill előhúzta az egyik ilyet, hogy szemügyre vehesse a tartalmát. A doboz kinyitásakor keletkező porfelhőtől kisebb köhögőrohamot kapott, ám a tartalmát felismerve is elakadt a lélegzete egy pillanatra.
 

Fényképekre akadt. Régi, évtizedes felvételekre. Beletelt néhány másodpercbe, míg beazonosította a sötét hajú kisfiút, de utána kétséget kizáróan tudta, hogy ki szerepel rajtuk.
 

Daniel.
 

Meglepettsége a döbbenet határát súrolta. Sosem hitte volna, hogy a sokszor érzéketlennek tűnő vezér ilyen emlékeket tart magánál. Bár a kosz mértékéből az is kitűnt, hogy hosszú ideje nem foglalkozott velük, talán már az ottlétükről is megfeledkezett. Gilliant furcsa érzés fogta el. A kisgyerek Daniel annyira ártatlannak, ártalmatlan - hétköznapinak tűnt. A széles, foghíjas vigyort látva nehezére esett elhinni, hogy mivé lett az a gyermek. (De mivé is?)
 

Újabb képet vett a kezébe. Háromtagú, boldog család nézett vissza rá. A lány nehezen állta meg, hogy ne süllyedjen letargiába, ahogy saját, tönkretett családjára gondolt. Vajon mi lehet a szüleivel? Muszáj valahogy tudtukra adnia, hogy életben van. A következő fényképen a nő arca beesett, bőre szürkés színű volt. A nagyobbacska fiú mosolya erőltetettnek tűnt, anyja köré font karjai mégis szeretetről, odaadásról tanúskodtak. Gill emlékezett a történetre. Minden a nő halálával kezdődött. Dan apja inni kezdett, ő pedig se vigaszra, se támaszra nem számíthatott tőle. Züllött, verekedett, rossz helyen keresett társaságot.
 

„Mi történt volna, ha nem lesz rákos az édesanyja? Ha megmentik az orvosok? Ha az apja mellette áll? Akkor is bandázik? Akkor is ide jut? És én? Talán nem lenne rideg és kegyetlen. Talán elfogadná mások érzéseit és a sajátjait is."
 

Gill úgy érezte, ezentúl más szemmel fog ránézni. Talán megvan benne is a lehetőség, talán nem eredendően érzelmi halott, mint most.
 

A következő doboz albumokba rendezett fotókat tartalmazott. A központi alak továbbra is Daniel maradt, de idősebb, komorabb kiadásban. Arcáról eltűnt a mosoly, szeméből a melegség. Elszántság, büszkeség vagy dac tükröződött a vonásaiból. A környezet is megváltozott, látszott a jómód, amelybe került: drága bútorok, autók, jól felszerelt edzőtermek, messzi tájak. Az egyik képen egy vágott szemű férfivel beszélt. Talán - hogy is volt? - Chen az vele, gondolkodott a lány. „Ez a másik pedig a nevelő apja lehet? Úgy tűnik, bizalmas viszonyban vannak." Egyre több ember szerepelt az albumban, Gill feje pedig zsongani kezdett. Nem tudott mihez kezdeni a sok információval. Visszarámolt mindent a helyére, és továbbindult. Majd később visszatér még, és befejezi a képek átnézését, döntötte el.
 

Az újabb dobozok nem szolgáltak ilyen érdekességgel. Iratok, alkatrészek, furcsa eszközök - minden bizonnyal Sherman munkái. Gill hiába forgatta a kis szerkentyűket, nem tudott rájönni, mire és hogyan használható.

- Te meg mit csinálsz itt?!
 

Majd kiugrott a szíve. Annyira belemerült a felhalmozott dolgok vizsgálatába, hogy nem is hallotta, hogy időközben más is tartózkodott rajta kívül a raktárban. És most itt állt vele szemben Craig, enyhén bosszús arccal.
„Semmi baj, semmi baj, ő nem olyan."

- Csak körülnézek, mert... unatkoztam. Baj? Senki nem mondta, hogy nem szabad.

- Tedd le, ami a kezedben van. Érzékeny műszer, nem kislányoknak való.
 

A lány engedelmeskedett.

- Nem akartam elrontani, csak megnézni - magyarázkodott, miközben a vörös elkezdett mindent a helyére rámolni. - Mi ez egyébként?

- A nevével nem untatlak. Az a lényege, hogy bizonyos kémiai vegyületekre nagyon érzékeny. Kimutatja, ha robbanószer van a közelben - kapott választ, amikor már nem számított rá.

- És miért van erre szükségetek? - kérdezte nagyot nyelve. Belegondolni is rossz volt, hogy most még robbantásoktól is félnie kelljen.

- Főként elővigyázatosságból. Időnként egyes „partnereink" nem túl megbízhatók. Szerencsétlenségükre azt hiszik, hogy a korunkból adódóan zöldfülűek vagyunk. Most pedig kifelé!

- Ugye tudod, hogy aki kíváncsi, hamar megöregszik? - sandított oldalra Craig egy emelettel feljebb. „Bár végül is talán jobb, ha tud bizonyos dolgokról, így is bőven marad még mit megtanulnia az úton. Arra pedig már nincs ideje, hogy hülyeséget csináljon."
 

- Csak kérdeztem - rántott vállat Gill. - Olyan sok érdekessége van a háznak. Elképesztő, hogy nem tűnik fel senkinek, hogy nem lakatlan. Mármint, nem éltek csendben. Áram nélkül sem maradtok, pedig generátort nem láttam. Ki-be jártok, mégsem gyanakszik senki?! Vagy talán attól tartasz, hogy felhasználnám ellenetek az infókat, és kijátszanálak titeket? - Igyekezett kétkedő hangnemet megütni, pedig nagyon is reménykedett benne, hogy pontosan így lesz.
 

- Ahhoz kevés vagy, már ne haragudj.
 

Craig a szeme sarkával érzékelte a lépcsőn közeledő Wade-et. Megtorpanásából értette, hogy azért jött a másik, hogy lefoglalja a lányt, de a vörös úgy döntött, egyszer ő is megteheti ezt. Ha már így alakult... Wade legalább befejezheti a pakolást. Néma kommunikációval megegyeztek; Gill mit sem vett észre abból, ami a háta mögött zajlott.

- Tudod, mit? Kérdezhetsz - szólt a lányhoz. - És még válaszolok is - közölte olyan hangon, mintha ezzel óriási szívességet tenne.
 

Gillian igyekezett nem mellre szívni a dolgot, nem szalaszthatta el a lehetőséget. Követte a srácot a kanapéhoz, de tisztes távolságban ült le tőle. Craig a szemüvegét kezdte törölgetni.

- Egyébként van generátorunk. A raktárban. Lehet, hogy odáig nem jutottál el. Eredetileg azt akartuk használni, de aztán megtaláltuk a módot, hogy szerezzünk áramot máshonnan. Viszont ha azzal akadna valami gikszer, még mindig termelhetünk áramot a generátorral.

- És a víz?

- Pár sarokkal arrébb van egy zsákutca, a távolabbi vége nyitott. Valami kisebb gyár működik ott. Ők fizetik a számlánk egy részét. A másikat senki.

- És ez nem tűnik fel nekik? Nyolc, nem, kilenc ember elég nagy mennyiségű vizet igényel.

- Ők is sokat használnak. A csatornarendszer pedig elég régi, gyakori a csőtörés, szivárgás, ingadozó víznyomás. Tulajdonképpen csodálom, hogy nem költöztek még el. Vagy nincs pénzük, vagy ők sem teljesen legális tevékenységet folytatnak.

- A zaj? Kian nem szokta kímélni a hangfalat.

- A hangszigetelést volt a legkönnyebb megoldani. Elég költséges volt, de megéri. Ahogy bárkinek lehet sötétített üvegű kocsija, golyóálló ablaka, ha megfizeti, ugyanúgy lehet teljesen leszigetelt háza is. Még csak nem is törvénytelen. Hasonlóképp a füstmentesség is csak pénz kérdése ennyi dohányos mellett. Látod azt a karcsú, rácsos fémdobozt a sarokban? Légtisztító, megköti a füstöt. Minden emeleten van egy ilyen elrejtve, plusz egy kisebb Dan irodájában.

- Nahát, erre még sosem figyeltem fel - csodálkozott el Gill. - Most hogy mondod, tényleg soha nem marad sokáig büdös a levegő. Azt hittem, hogy a szellőztetés ilyen eredményes... És ha már itt tartunk, mi van az ablakokkal? Nem veszik észre az égő villanyt?

- Azt hittem, hogy már az első napodon tisztázódott, hogy minden ablak az udvarra nyílik. A zárt udvarra. - A lánynak nyugtalan érzése támadt a hangsúlyozás miatt. Valóban tisztában volt ezzel a ténnyel, Daniel hatásos módszert választott a meggyőzéshez. „Egy pillanatig azt hittem, végem, kilök." Kirázta a hideg. - Az ajtaja zárva, hatósági lakattal. Illetve csak látszólag, mert ott is van mozgásérzékelőnk és kameránk, csak úgy biztos, ami biztos alapon.
 

Gill megfontolta a következő kérdést. Erre a válaszra vágyott a legjobban, épp ezért félt, hogy felelet helyett gyanúsítást kap. Craig szavaira egyébként is kényelmetlen érzés fészkelte magát az ölébe.

- Ott is? - „Mert még hol?"

- Ott is. Vagy talán arra számítottál, hogy ki-be járkálunk arra fittyet hányva, hogy hányan láthatnak meg? Leginkább persze sehányan, de mint mondtam, jobb a biztonság.

- Nem láttam még senkit kamerákat figyelni.

- Túl gyakran tényleg nem fordul elő, de mielőtt elmegy vagy miután megjön valaki, le szokás pörgetni a kazettákat, hogy van-e valami gyanús rajtuk. Az esetek kilencvenöt százalékában persze nincs, de nem szabad a megszokásra alapozni. Azóta meg pláne óvatosak vagyunk, hogy legutóbbi vendégeink csak így bejutottak. Daniel nagyon ki volt akadva. Bár gondolom, erre nem kell emlékeztesselek.

- Nem szükséges. - A lány arca elkomorult.

- Szóval az a lényeg, hogy ha valaki belép a kapun, a bekapcsolt számítógépek jeleznek és így megtudjuk nézni, hogy ki vagy kik érkeztek. Viszont olyan régen nem járt errefelé senki, hogy elkényelmesedtünk és biztosra vettük, hogy közülünk jött meg valaki. Hiba volt. Jól pofára estünk... Még szerencse, hogy nem egy vadidegen érkezett. Azóta persze ismét teljes ellenőrzés van.
 

Gillian nagyon igyekezett növekvő letargiáját palástolni. Hát nem elég, ha valahogy eljut az ajtóig, majd a csapóajtóig, még kamerák is vannak? Hol és mennyi? „Azt is tudni fogják, hogyha kiérek a kapun. Sőt, hogy merre indultam. Nekem lőttek." Gyorsan gondolkodott, valami újabb kérdést fel kell tennie, mert a vörös észre fogja venni, hogy valami nincs rendben, sőt azt is tudni fogja, hogy mi az. Az emlékezetébe villant egy kép.

- Az a szoba, ahonnan le lehet jönni... Emlékszem, hogy nagyon poros, mintha évek óta nem takarította volna senki. Mégsem láttam lábnyomot. Azt hittem, azért, mert nem jártok ki-be, de már látom, hogy ez nem igaz.
 

Craig halkan kuncogott. Az ő ötlete valósult ott meg.

- Jó megfigyelő vagy. Épp az ilyen emberek ellen fontos, hogy mindenre gondoljunk, a legapróbb részletekre is figyeljünk. Elektrosztatika. A részletekbe nem mennék bele, de az a lényege, hogy gyakorlatilag rögzíti a port. Így a lábnyomok pár perc után eltűnnek, a porszemcsék visszarendeződnek. Fésülködés után száll a hajad, vagy akkor is feltöltődik elektromossággal, ha leveszed a felsődet. Főleg, ha műszálas. És nem cipzáros. Elektromos vonzás, ennyi.

- Wow. - Gill csak ennyit tudott mondani. Zsongott a feje a sok információtól.

A Craiggel való beszélgetés sok hasznos adattal szolgált, ám a lányt inkább elbátortalanította, mintsem önbizalmat adott volna neki. Minden apró részletről gondoskodtak, amikor a csapat biztonságáról volt szó. Illetve mindenről talán nem. „Jamie-ék is bejutottak... És éppen miattuk fognak most sokkal jobban figyelni a kijáratra. A fenébe is! Valamit tennem kell."
 

Kicsivel kevésbé kockázatos, de még így is veszélyes megoldás mellett döntött. Email. Nem volt száz százalékig biztos abban, hogy pontosan fel tudja idézni, amit Wade mellett látott, de valamit tennie kellett. Úgy tervezte, hogy nem fogja erőltetni a dolgot, de ha találna üres szobát, szabad gépet...
 

A felső munkabázison ketten is dolgoztak. Mire az alsó szintre ért, görcsbe rándult a gyomra. Felkészült rá, hogy kudarcba fullad ez a próbálkozása is, ezért igazán váratlanul érte, amikor üresen találta a szobát. Többször is megdörzsölte a szemét, ellenőrizte a sarkokat, hogy tényleg jól lát-e.
 

Percekig csak állt, kukán. Tudta, hogy ezzel nő az esélye, hogy valaki visszatér, de mi van, ha míg a gépnél van, történik ez meg? Szkeptikus énje azt sugdosta a fülébe, hogy ez túl szép, hogy igaz legyen, valami rejtett csapdának kell lennie valahol, elkeseredett fele viszont cselekvésre késztette. „Itt az alkalom!" Nagy levegő, láb felemel -
 

És neszt hallott. Nem volt ideje megfordulni, hogy megnézze, ki az, de ismerte a leheletet, a testarányokat, az éppen fájdalmas szorítást.
 

„Ő meg mikor jött vissza?! Nyugi, Gill, csak semmi pánik. Nyugalom. Kerestem valakit. Igen, Wade-et kerestem, mert nem találtam fönt. Jaj, de ha érzi a szívverésem ritmusát?! Nyugi, nyugi."

- Nem kérdezem meg, hogy mi keresnivalód itt - borzongatta egy elsuttogott mondat.

- Én csak - kezdte magyarázkodását, de nem tudta befejezni; éles fájdalom a tarkóján, majd minden elsötétült.

- Mondtam, hogy nem kérdezem meg. Javaslom, örülj a szerencsédnek.
 

Daniel könnyedén megtartotta az elernyedt testet.

- Muszáj ilyen durvának lenned? - jött egy méltatlankodó hang, melyet Kian alakja követett. - Láttam, hogy lejössz és gondoltam, szólok, hogy megérkezett Sherman a kocsival. Nem választhattál volna valami finomabb megoldást?!

- Remélem, nem akarsz kioktatni - válaszolt Daniel flegmán. A vállára dobta az eszméletlen lányt, és a rockerrel az oldalán a lépcső felé indult. - Mindent összepakoltatok?

- Majdnem. Pár apróság és kész vagyunk. Biztos... hogy jó lesz ez így?

- Biztos. Ha van jobb ötleted, akkor is késő már. Remélhetőleg tényleg úgy bírja a rivaldafényt, ahogy gondoljuk.

- Ja, reméljük - morogta az orra alatt Kian.
 

A vezér egyenesen a felső szintig cipelte terhét, majd ott egy babzsákfotelra fektette. Kabátja zsebét megtapogatva ellenőrizte, hogy nála van-e a kis üvegcse és a zsebkendő. Bízott saját erejében és technikájában, de annyi időre még ő sem tudott kiütni senkit.

- Máris? - nézett Gill mozdulatlan testére Wade. Kissé megdöbbent. - Azt hittem, ez ráér még.

- Minél kevesebbet lát, annál jobb.

- Lehet, hogy túl sok lesz a meglepetés - vélekedett Dee, aki épp egy utazótáska becipzározásán ügyködött.

- Megbirkózik vele, okos lány. Lesz rá másfél hete, ha jól számolom.

- Annyira nem sok idő - dörzsölte meg a homlokát Wade.

- Itt is rengeteg dolog történt másfél hét alatt. Egyébként is kénytelen lesz beleszokni, nem? - vitatkozott Craig. - Pár infóval kisegítettem ma én is, ennyivel is kevesebb. Viszont javaslom, induljunk, ha nem akarunk elkésni. Sherman, Larry és Cooper már a kocsiba pakolnak.

- Részemről mehetünk - egyenesedett fel Dee.
 

Felkapta az utazótáskát és kifelé indult. Craig követte a példáját, ahogy pár perc után Wade is. Kian visszaszaladt még a hálószobába. Daniel ellenőrizte a beállításokat a számítógépen - a Sasfészek nem maradhat őrizetlenül a távollétükben-, bevárta a rockert, felnyalábolta a lányt, és ő is megcélozta a csapóajtóhoz vezető lépcsőt.

- Fel tudod vinni? - aggodalmaskodott a fiatalabb srác. - Nehogy elejtsd vagy beverd a fejét.

- Kösz, megbirkózom a feladattal - hűtötte le a másik, majd elindult felfelé.
 

Kian még egyszer körülnézett a szobában, mely szokatlanul üres és csendes volt, és ezt az érzete csak erősödött, amikor lekapcsolta a villanyt.

Vége