- Te őrült vagy! – ordította Marion zokogva a sötét sarokba húzódva. Henry felé lépett egyet, de tudta, hogy nem kellene… tudta, hogy mi lesz a vége.

- Ne gyere közelebb hozzám! – kiáltott fel megint.

- Had magyarázzam el… - esedezett Henry. A pokolba, miért mondta el? Miért bízott meg egy… emberben?

- Itt nincs mit magyarázni! Hozzámentem egy őrülthez…

- Nem vagyok az, Marion, hallgass meg kérlek…

A nő csak a fejét rázta, dús, sötétbarna haja tincsenként röpködött a feje körül. Könnyei megállíthatatlanul törtek utat lefelé az arcán, magát átkarolva nyomta testét a falnak, mintha csak eggyé olvadhatnának. Henry odament hozzá, és nyugtatólag az arcára simította kezét, de a nő gyűlölettel vegyes rettegéssel felnézett rá, majd arcon vágta a férfit. – Ne érj hozzám!

Henry megkövülve állt egy helyben, tudta mi történik ez után… de a pillanat egyre csak nyúlt, egyre hosszabbá vált, végül félve a nő után nézett… megrökönyödve vette észre Mariont, ahogy a falnak dőlve mosolyog rá. Ez nem szerepelt az emlékeiben…

A nő mosolya tele volt megvetéssel, hidegséggel, Henry-t kirázta a hideg. Nem, nem lehet, hogy megint…

- Azt hitted, hogy miután elvetted a kicsi húgomat, egy csapásra megszabadultál tőlem?

Igen, ami ezt illeti nagyon is úgy hitte…

- Te már nem az a nő vagy, akit elvesztettem… - motyogta halkan Henry. Egy kicsit bátrabbnak érezte magát, mint az első találkozásuknál.

- Ó, dehogynem! – suttogta vissza kaján mosollyal. Fekete, lélektelen szemei üresen csillogtak a gyertyák fényében. Míg élt, zöld szemei voltak… Biztos volt benne, hogy ismét egy szörnyű álom kellős közepén van.

- Mit akarsz tőlem? – morogta oda. Szembe kell néznie vele. Nem futhat el örökre az emlékei elől. Nem lehet ennyire gyáva. Fel kell vállalnia, csak úgy van esélye legyőzni.

Marion ellökte magát a faltól és lassan, csábos léptekkel elindult a férfi felé. Henry emlékezett még azokra az időkre, mikor hatással voltak rá ezek a lépések, de most nem érzett semmi mást, csak… ürességet…

A nő odalépett elé, fekete szemeivel végigpásztázta a férfi arcát.

- Bosszút. Ami a legfontosabb neked, azt akarom elvenni…

Henry egész testében megremegett, lelki szemei előtt rögtön Marie arca jelent meg.

- Nem fogom hagyni, hogy bántsd! – sziszegte összeszorított fogai között.

A nő felnevetett, hangjától megint kirázta a hideg.

- Majd meglátjuk, édesem! Henryyy… kicsi Henry… Henry… - kántálta tébolyult vigyorral, miközben sétálni kezdett a férfi körül. – Henry… Henry… Henry…

Henry megragadta a torkánál fogva a nőt, és a falnak nyomta. Egy pillanatra meglátta a félelmet Marion szemeiben, de rögtön felváltotta az őrült csillogás. Nem, ez egyáltalán nem az a nő, akit ő valaha feleségül vett… Marion ajkai torz vigyorra húzódtak. – Ezt most nagyon megbánod… - suttogta.

Henry kinyitotta szemeit és azt vette észre, hogy a földön térdel, a keze pedig… Marie nyakát szorongatja. A nő kétségbeesetten karmolta a karját, körme belevájt a férfi bőrébe, de az meg sem érezte. Könnye lefolyt két oldalt az arcán, szemeiben valódi rettegés.

Henry úgy rántotta vissza a kezét, mintha tűzbe nyúlt volna. A lendülettől nekiesett a fotelnek, ami keserves nyikorgással csúszott arrébb.

Marie oldalra fordult, rohamszerűen köhögve és zokogva egyszerre, kezeit védekezőleg a nyakához emelte, lábait felhúzta magához. Uramisten, mit tett…

- Marie…

Hangja rekedt volt, alig bírt megszólalni… bántotta… majdnem megfojtotta…

Odakúszott a lány mellé, kezét a hátára simítva. A nő nem húzódott el ugyan, de nem is oldódott fel. Teste görcsösen merev volt, s nagy levegőket véve próbált úrrá lenni a köhögésén…

A férfi hatalmas gyomorgörccsel nézte a könnyáztatta arcot. Haja kócosan terült el feje körül a földön, arca kipirult, szempillái összeragadtak a nedvességtől. Apró ujjai a hálóing elejét szorongatták.

- Marie, annyira sajnálom…

- Az én hibám volt… - suttogta alig hallhatóan. Henry közelebb hajolt, s életében először minden tartása, büszkesége cserbenhagyta. Szemeit összeszorítva hajtotta fejét a lány vállaira.

- Én… nem akartam… bocsáss meg…

Marie szorosan behunyta szemeit, beharapta remegő alsóajkát. Mennyit álmodozott erről a közelségről… de nem így, ilyen körülmények között… Így, hogy a férfi hajszálhíján megölte…

Akárhányszor nyelt egyet, a fájdalom tőrként hasított torkába. A férfi okozta mindezt, de ahogy hozzásimult és a karjai átölelték, képes volt elfelejteni s megbocsátani neki. Pedig sejtette, hogy nem kellene. Egyszerűen… nem tudott rá haragudni, nem tudta volna bántani.

Nem érdekelve, hogy mi lesz a következménye, fejét a másik mellkasára hajtotta, karjaival átölelte férje derekát. Henry ölelése egy pillanatnyi habozás múlva szorosabbá vált. Arcát a lány vállgödrébe rejtette.

- Sajnálom…

- Te ne haragudj… - suttogta vissza Marie. Nem lett volna képes normális hangerővel megszólalni.

Henry keserűen felnevetett, Marie kihallotta belőle a kezdődő pánikot.

- Miért kell neked ilyen… ennyire…

A lány lélegzetvisszafojtva várta a folytatást. Egyszer sem tudott felidézni olyan alkalmat, ahol a férfi nem találta volna meg a szavakat. Általában mindig kimagyarázta magát.

- Ennyire? – kérdezett mégis vissza.

- Ennyire átkozottul jónak lenned… - fejezte be suttogva.

Marie arcán keserű mosoly halvány utánzata terült el. Lehunyta szemét, próbálta háborgó lelkét is megnyugtatni. A köhögés már nem kínozta annyira, teste lassacskán de biztosan kezdett lenyugodni.

- Senki sem szent…

- De Te vagy a kivétel. – mormolta a lány hajába.

Egyik kezét elvette a lány hátáról, Marie-ben rögtön fellobbant a csalódottság lángja. Henry azonban csak a fotelhez húzódott, hogy hátát nekivesse, majd a nő után nyúlva magához húzta. Marie erőtlenül, ugyanakkor mérhetetlen boldogsággal omlott a férfi karjaiba, arcát a másik mellkasára fektette, szájára kellemes mosolyt csalt a ritmikus, megnyugtató szívdobogás.

- Mi történt?

Marie a tűzre meredt, lábait felhúzta magához s sokáig nem szólalt meg, kiélvezve a férje testéből áradó melegséget.

- Amikor visszajöttem… -kezdett bele suttogva. Nem találta a hangját. – Te a fotelben ültél és… mindenfélét motyogtál álmodban. Meg akartál védeni valakit… azt hiszem… de nagyon rémült volt az arcod, fel akartalak ébreszteni. Többször is a neveden szólítottalak, de nem reagáltál. Amíg el nem… szóval, amíg el nem… kaptál…

Henryt kirázta a hideg, még szorosabban ölelte magához a törékeny testet. Marion kis játéka volt ez az incidens. Azért büntette, mert a kapcsolata kezdett… szorosabbá válni közte és a lány között? Ha ennyiért ez volt a büntetése, mi lesz ha… NEM! Nem közeledhet a lányhoz… az Istenért hiszen magának is megígérte, hogy talál neki egy jóravaló férfit… és amúgy is, ezek után hogyan tehetné ki ilyen veszélynek…

- Miről álmodtál? – forró lehelete szinte égette a bőrét, gerincén eddig ismeretlen érzés futott végig. Úgy érezte, a teste kitör az irányítása alól… mi történik vele?

- A nővéredről. – jelentette ki kőkemény hangon. Marie meghallhatott valamit a hangjából, mert felemelte fejét és ránézett. Talán a gyűlöletet?

- Mondott valamit…

Henry viszonozta a nő kíváncsi, ugyanakkor félelemmel teli pillantását. Hogyan fog reagálni, ha elmondja neki az igazat? Kissé remegő kézzel a lány füle mögé simított egy kósza tincset.

- Bántani akar téged.

Marie úgy érezte magát, mint akit leforráztak. Agya csúnya játékot kezdett el játszani ellene, mikor gyermekkori képeket villantott be egymás után lelki szemei elé. Marion már születése óta gyötörte őt. És ez egyre csak súlyosbodott, ahogy idősebbek lettek.

Fejét visszahajtotta a férfi vállára.

- Ő meghalt… - suttogta. – Nem nyúlhat hozzám…

- Rajtam keresztül igen!

Marie felkapta fejét.

- Te… te nem bántanál engem… tudom! – jelentette ki remegve. Most miért jött rá a sírhatnék?

Henry összepréselte ajkait egy pillanatra.

- Nem rég még az életedért harcoltál, Marie… ellenem!

- De nem önszántadból fojtogattál!

A férfiban szabályszerűen benn akadt a levegő… A lány hisz neki?  

- Csak… csak emiatt löksz el magadtól? – kérdezte suttogva Marie.

Henry nyelt egyet és megfontolva a választ, lassan megrázta fejét.

- Nem csak emiatt.

- Akkor?

- Ha elmondanám sem változtatna a dolgokon! – tolta el magától a lányt és felállt. - Távol kell tartanod magad Tőlem! – nézett rá jelentőségteljesen, miközben hátrált néhány lépést.

- Ne légy nevetséges! – egyenesedett ki ültében. – Ugyan miért kellene… félnem tőled? Mert ugyebár ezt akarod elérni.

Henry beletúrt a hajába, tincsei szálanként siklottak ujjai között. – Nem ismersz Marie… úgyhogy ne hozz téves következtetéseket…

- Téves következtetés? – nézett fel rá értetlenül. A fotel karjába megtámaszkodva állt fel lassan.

- Igen. Azt hiszed… azt hiszed, hogy mindenkivel csak elhitetni akarom, hogy mennyire gonosz vagyok. Nem hitegetek senkit, Marie! Az vagyok!

- Mert úgy neveltek, hogy el is hidd ezt, igaz?

Henry szemei megvillantak, ahogy a lányra nézett. – Semmit nem tudsz a múltamról.

- Akkor világosíts fel végre! – tárta szét karjait elkeseredetten.

- Miért tenném? – hátrált, amikor a lány előre lépett egyet.

- Mert a feleséged vagyok… és segíteni szeretnék. – válaszolt halkan. Őszinte tekintete szinte szétzúzta a férfit. Nem tudta megfogalmazni, hogy miért menekül a lánytól. Hiszen saját maga ajánlotta fel a segítségét. A legegyszerűbb válasz az lenne, ha annyit mondana, ő egy szörnyeteg a lánynak pedig nem akar bajt. Nem akarja bántani. Márpedig ha megfeledkezik önmagáról, komoly gondot okozhat mindkettejük számára.

- Nem tudsz. Senki nem tud… - motyogta zavartan. Lábával nekiütközött az ágy lábába és ijedten vette észre, hogy menekülési esélyei jócskán lecsökkentek…

- Azért had próbáljam meg. – lépett elé. A férfi lepillantott a lány nyakára, ahol a vörös foltok kezdtek elkékülni. Vörös foltok, amiket ő okozott a saját kezével.

- Marie… - ült le lassan az ágyra és próbált gyorsan kitalálni valami elfogadható magyarázatot, amivel észhez téríthetné a lányt. Még annál is elfogadhatóbbat, hogy majdnem megölte…

Azonban minden észérv elszállt a fejéből, ahogy felnézett a nőre, aki előtte állt. Hálóingének alja beterítette lábát, ha szétnyitotta volna térdeit, a lány egész biztosan beesett volna közéjük…

Nyelt egyet. A lány tekintete rögtön a torkára csúszott le, ahol ádámcsutkája felugrott, majd visszaereszkedett.

- Gondolkozz el egy kicsit és meglátod…

Marie némán megrázta a fejét, s két keze közé fogva a férfi arcát, megcsókolta.

Villámcsapáshoz hasonló érzés cikázott végig a testén, ami után bágyadt zsibbadtság következett. Henry nem mert megmozdulni, attól félt felébred és újra egyedül találja magát Clermontban, a hatalmas baldachinos ágyban, ahol csak néhány párna várta.

Marie enyhén reszkető, vékony ujjai a hajába túrtak, és még inkább nekifeszült a férfi térdeinek. Sohasem csókolt meg még senkit és attól félt az egészet elrontotta, hiszen a férfi szobormereven ült előtte. Semmi tapasztalata nem volt ezen a téren. Hogy mit kéne tennie, hogyan… Elkeseredetten vette tudomásul, hogy még arra sem képes, hogy egy férfit tűzbe hozzon. Utoljára, gyengéden végigsimította nyelvével a másik ajkait, s már éppen azon volt, hogy kiegyenesedik, amikor Henry visszacsókolt. Bátortalansága egy pillanat törtrészéig tartott csak. Mutatóujját végighúzta férje állkapcsán, s nála ez volt az a pont, amikor minden józansága cserbenhagyta.

Megragadva a nő derekát megemelte, majd magával szemben a combjaira ültette. Marie hálóinge felcsúszott, szégyentelenül mutogatva hófehér, bársonyos bőrét. A lány sóhajtva karolta át nyakát, felsőtestét a másik meztelen mellkasának nyomta.

Henry tombolt belül. Nem merte kinyitni szemeit, teljesen tisztában volt azzal, hogy szemei vérvörösen villognának. Csak azon imádkozott, hogy ne uralkodjon el rajta annyira a vérszomj, hogy szemfogai – a már amúgy is tekintélyes méretüknél is – hosszabbak legyenek. Sejtette, hogy addig nincs baj, míg tudatánál van és harcol a „vámpír énje” ellen. A gond akkor fog kezdődni, ha elveszti a csatát…

Magához szorítva Marie csípőjét, egy lendülettel fordult meg, hogy a lányt az ágyra fektesse, ő maga pedig fölé kerülhessen. Még mindig csukva tartott szemei miatt, a többi érzéke sokkal jobban kiélesedett. De a hallása volt a legrosszabb. Rendkívül kínzó volt hallani az alatta fekvő nő szívének heves vágtáját…

Bőre égett, ahol a lány megérintette. Kezei tétován felcsúsztak mellkasán, végigsiklottak a férfi nyakán, végül az arcán állapodtak meg.

- Nézz rám… - kérlelte vágytól fűtött hangon. Henry már majdnem megtette, de idejében észbekapott. Fejét lentebb hajtotta, hogy ajkaival kövesse a lány karcsú nyakának ívét. Keze, mely eddig a nő combját cirógatta, becsúszott a hálóing alá. Marie teste ívben megfeszült, még többet akart. Lentebb csúszott a párnákon, hogy lábait összekulcsolhassa a férfi háta mögött. Henry-ből mély, morgásszerű hang tört fel, mikor a lány lehúzta magához a lábaival. Leírhatatlan érzés volt rajta feküdni és érezni, ahogy szorítja magához. Vére száguldott az ereiben, elfojtott nyögdécselései olaj volt a tűzre.

- Henry, kérlek…

Henry lefogta két kezét és az ágyhoz szegezte. Orrával a füle mögötti érzékeny részt simogatta. Ínye elviselhetetlenül feszült, szemfogai lüktettek. Száján keresztül szívta be a levegőt, zihált. Utolsó világos gondolata az volt, hogy soha nem került még ilyen helyzetbe. Hogy így elveszítse önmagát…

- Akarlak… - nyögte Marie. Henry vicsorogva nyomta csípőjét a lányéhoz, s nagyra tátva száját, fogait a felesége nyakának bársonyos puhaságába mélyesztette.