A vörös hajú démon elméjében megforgatta azokat az apró információmorzsákat, amiket elcsípett a keletiekről, míg néhány percet - hivatalból - a társaságukban időzött. Majd megszólalt:
- Néhány - nem túl rangos, de nem is alrendű - menekült érkezett a családjával, meg halandó szolgáival.
- Ismerős arc van köztük?
- Én nem láttam. De... az egyikükről úgy gondolom, hogy az én fajtám.
- Alakváltó? - vetette közbe Kagome.
- Igen, hime. Egy nő az. Hideyo Makoto a neve.
- Nocsak! Lehet, hogy ő a kém? - vonta fel szemöldökét Sesshoumaru.
- Lehet. De ugyanúgy előfordulhat az is, hogy a valódi elbújik az árnyékában, míg rátereli a gyanút.
- Egyetértek. Mindegyiküket figyelni kell. Hányan érkeztek?
- Összesen három család, vagyis gyerekekkel együtt tizennégyen. Öt halandó cseléddel.
Mire Reita tájékoztatta őket, addigra a hatalmas acélkapuhoz értek, mely közeledtükre hangtalanul tárult fel előttük. Az őrség tagjai tiszteletteljesen húzták ki magukat jöttükre. A három főnemes bólintott, majd átsietett a nyüzsgő udvaron. A sokaság kettényílva adott nekik szabad utat. Kagome egész picit megborzongott, de mire a rossz érzés a tudatáig jutott volna, el is tűnt. Csodálkozva nézte, hogy a méretes udvar most milyen kicsi lett...
Az érkezők magukkal hozták lovaikat és annyi ingóságukat, amennyit csak tudtak. Ezekre a szolgáik ügyeltek, rájuk meg egy tucat fegyveres őr. Néhány bámészkodó cseléd is szétrebbent, ahogy meglátták közelgő urukat.

Sesshoumaru, Kagome és Reita beléptek a kaszárnyába. A szürke kövekből épített, vaskos falú épület inkább erőt demonstráló, mint szemet gyönyörködtető tömbjén a célszerűség dominált. A tömör, arasznyi vastag, vasalt kapun bejutva egy alacsony bolthajtásos, de tágas előtérbe érkeztek. A helyiség még fényes nappal is homályba borult, így fáklyákkal világították meg.
Az emeleti részre, a szálláshelyekre és egyéb helyiségekbe két kőlépcső vezetett fel, mindkettő közvetlenül a bejárat mellől. A bal oldalin felfelé közlekedtek, a jobb oldalin meg lefelé. Riadó esetén így nem keletkezett fejetlenség és torlódás.
A bejáratot és egy másik ajtót őrzőkön kívül csak az őrparancsnok tartózkodott a kissé nyomasztó hatású aulában, rájuk várva.
Kagome már "régi" ismerősként üdvözölte néhány nappal korábbi páciensét. A parancsnok előzékenyen az egyik - az előtérből nyíló - ajtó felé intett, amely mellett a fegyveres démonok strázsáltak. Elsőként Nyugat Ura vonult be rajta, szokott, rideg arckifejezésével, szinte fagyos hideget árasztva magából. Őt jegyese követte, aki szintén igyekezett nyugodt érdektelenséggel viselkedni, és ez most remekül sikerült, hiszen kedvese magatartása tudat alatt rá is hatott. Miután a fővezér és az őrparancsnok is belépett, Sesshoumaru megszólalt:
- Üdvözöllek titeket a Nyugati Tartomány szívében. Engem úgy tájékoztattak, hogy menedéket szándékoztok kérni. Először is: honnan és miért érkeztetek?
A csoportból kivált egy idősebb démon, akit a többiek láthatólag a szószólójukká választottak.
- Üdvözletem, Nagyúr! Hideyo Souma a nevem, és mindannyian a Keleti Tartományból jöttünk. Az urunk szövetséget kötött egy olyan démonnal, aminek - évezredekre visszamenően - hírét sem hallottuk. De a legnagyobb baj, hogy ez a démon velejéig gonosz. A hatása alá vonta Aidoo Nagyurat, és aki ellenszegült, azt lemészárolták. A fővezér volt az első a sorban. A fiam és a vejem pedig vele tartott... - hajtotta le a fejét.

"Hideyo... akkor rokona az alakváltó nőnek..." - jegyezte meg gondolatban Kagome.
"Valóban. Kérdezz tőlük valamit te is. A reakciójuk érdekel." - válaszolt az inuyoukai.
"Rendben." - egyezett bele a lány, és Soumához fordult:
- Tehát, ha jól értem, őket kivégezték, és családtagokként rátok is ez várt volna.
Souma és a társai is döbbenten pillantottak a nőre, aki meg mert szólalni a Nagyúr és egy másik főnemes társaságában. Némák maradtak, mintha nem is hallották volna... majd ijedten rezzentek össze Sesshoumaru hangjára, ami vágott, mint az ostorcsapás:
- Hallottátok Kagome-himét! Akkor válaszoljatok!
A döbbent csendben aztán megszólalt Souma alázatos, halk hangja:
- Bocsánatáért esedezem, hime, de nem tudtuk, ki is ön.
A miko aprót biccentett, erre a démon folytatta:
- Valóban az várt volna ránk. Még a legkisebb unokámra is. A fiam gyermeke.
Egy bebugyolált, gőgicsélő csomagra mutatott az egyik idősebb nő kezében.
- A családodon kívül kik érkeztek veletek? - folytatta Reita a faggatózást.
- Távolabbi rokonaink. Azt hiszem, legjobb lesz, ha most mindenkit bemutatok.
- Tedd!
- A saját családomba tartozik: nagybecsű nejem, Natsue, a lányom, Chiaki, és az ő két gyermeke. A menyem, Asuka, és pici gyermeke. Párducdémonok vagyunk, de ezt bizonyára már megérezted, Nagyuram! Velünk tartott még egyik unokafivérem lánya, Makoto, aki szintén a Hideyo nevet viseli.
"Ő lehet az alakváltó!"
"Igen. Érzem az auráján, valóban az. Te még ebben annyira nem vagy tapasztalt, de egy furcsa vibrálást kellene érezned."
"Értem, mire gondolsz. Mintha az ereje nem a szokott, nyugodt erő lenne, hanem állandóan villódzna."
"Valóban, de hallgassuk tovább!"

A családfő - Makoto kilétét is felfedve - bemutatta többi rokonát. Összesen valóban tizennégyen voltak, és öt halandó szolgát is magukkal hoztak.
- Mivel életeteket odaát veszély fenyegeti, ideiglenesen befogadunk benneteket. Ki fogom jelölni a szálláshelyeteket. Azután majd meglátjuk.
- Hálás köszönetünk, Nagyuram!
Sesshoumaru biccentett, majd kifelé indult, és csak úgy, mintha mellékesen kérdezné, félig hátrafordult:
- Arról a démonról mit tudtok?
- Annyit, hogy nagyon gonosz. Aki eddig szembeszegült vele, mind az életével fizetett. Akit csak méregkarommal sebzett, az sem élte túl. Kegyetlen kínok közt távozott, mert nincsen a méregre ellenszer.
- Honnan érkezett?
- Valami más világról suttogtak a népek. A Pokolról... - csuklott el a hangja, pedig látszott, hogy egyébként bátor harcos.
Majd folytatta:
- Sesshoumaru Nagyúr! Tudnod kell, hogy elhintették a halálhíredet. Elsősorban a tartományod leigázására törekednek. És eddig nem volt, aki a démont megállítsa.
"Hmm... azzal a kis összetűzéssel nem dicsekedett el, amiben megsérült. Kapóra jöhet még a meglepetés, hogy élek."
"Igen. De te is majdnem odavesztél!"
"Az igaz. Rondán viselkedtem veled, mégis megmentettél."
"Megtenném bármikor!"
Majd - meghallva elméjében a válaszul adott lágy, szerelmes, de néma morranást - Kagome témát váltott:
"Nem látszik senkin, hogy takargatna valamit. Sötét energiát, Shikon-szilánkot nem észlelek."
"Az jó. Talán még sincs köztük kém." - válaszolta jegyese, majd Hideyohoz fordult:
- Köszönöm, hogy őszintén elmondtad mindezt. A szállásotokra majd Yamato, a főtanácsosom kísér el benneteket. Itt várakozzatok, míg megérkezik.
- Köszönjük a nagylelkűségedet, Sesshoumaru Nagyúr!
A youkai biccentett egyet köszönésképp, majd Kagomével és Reitával együtt kivonult a teremből.

- A szolgákat is le kell tesztelnünk. - jegyezte meg a tartományfő.
- Valóban. Ott állnak mindannyian, őrizet alatt. - intett ki a kőburkolatú tér felé Reita.
- Kagome, nem érzel semmit?
- Várj egy kicsit... koncentrálnom kell.
A nő érzékeivel alaposan végigvizsgálta az öt halandót. Az egyik férfi esetében valami nagyon furát észlelt. Halványan megborzongott, és most eszébe villant, hogy az őrkaszárnyába menet ugyanezt érezte, csak akkor nem figyelt fel rá. Mintha az illető valamikor valóban halandó lett volna, de most nem az. Aurájában alig érzékelhető, apró villanást tapasztalt. Sötét energiát. Nem kellett mondania semmit. Sesshoumaru olvasott gondolataiban. Jelentőségteljesen néztek egymásra, amit Reita is megértett: Ahogy sejtették... az érkezettek közül az egyik - egy cseléd - a pokoldémon küldötte!