A félhomályos folyosót néhány falba épített, művészien faragott kőlámpás, és a bennük lobogó tűz világította meg. Tulajdonképpen a Nagyúrnak és jegyesének sem lett volna világításra szüksége, hogy eljussanak az anyahercegnő lakosztályába.
A levegőmozgástól néha meglibegő lángok furcsa, izgő-mozgó árnyakat rajzoltak az ősi kőfalakra. A világítóeszközökre a jóval rosszabb érzékszervekkel megáldott emberek miatt volt szükség. A személyzet néhány tagja most is a rászabott feladatát végezte, gyors, lopott pillantásokat vetve Sesshoumaru és Kagome felé, miközben zajtalanul végigsiettek a sima kőlapokkal fedett padlón. A páros észlelte a kíváncsi tekinteteket, de nem törődött velük. Azon gondolkodtak, hogy milyen esemény történhetett, ha a hime sürgősen beszélni szeretne velük.
Odaértek a lakrészhez. Az őrök által felügyelt folyosó csendje nyugalmat sugallt. A miko egy pillanatra mégis megtorpant, majd jövendőbelijére nézett. A youkai némán bólintott a gondolatban közvetített megjegyzésre:
"Inuyashát érzem, és egy idegen embert."

A bejárat hangtalanul tárult. Már vártak rájuk. Beléptek. Inuyasha aranyszín szemei tekintettek rájuk. Arckifejezése komoly, elgondolkodó volt. Feje elfordításával jelezte nekik azt, amit már a folyosóról észleltek; hogy a nappaliban egy idegen is tartózkodik. Egy félreeső zugban álló karosszékben töpörödött, ráncos öreganyó üldögélt. Számtalan barázda szabdalta arcából kíváncsian csillogtak ki szemei. Tekintete megállapodott az érkezett páron. Önkéntelenül is elsuttogott néhány szót, ami alaposan meglepte mindhármukat. Sesshoumaru uralkodott vonásain, de öccse arcára kiült egy pillanatra a döbbenet.
Nem tudták azonban megkérdezni, mit jelentettek a rejtélyes szavak, mert a hátsó szobák felől megérkezett Kagome édesanyja, Mayako, Rin, Souta és Shippou kíséretében. Ezzel szinte egyidőben robbant be a bejáraton a Sango-Miroku páros. A vadászlány ismét felpaprikázódott, köszönhetően az - okkal - lapító, és feje búbját tapogató szerzetesnek. Tenshi hime közölte, hogy még Reitát, Yumet és Yamatot várják, akik hamarosan befutottak.

- Miért kellett mindannyiunknak idejönnie? És ki ez az idős mama? - fogalmazta meg Inuyasha a mindannyiukat foglalkoztató kérdéseket, a karosszékben üldögélő, ezer ráncú öregasszony felé intve.
- Nos, mivel mindnyájatokat a családomnak tekintelek, gondoltam, benneteket is érdekel az anyó mondandója. A csecsemőként eltűnt kisebbik lányomról, Ayameről tud mondani néhány szót. Atyátok, Inu no Tashio Nagyúr a keresés során addig a kis faluig jutott, ahol Aino néne lakik. De - mint tudjuk - a Sors közbeszólt, és védeni indult a családját... Talán azon - az általa kinyomozott - szálon el tudunk indulni, hogy Ayamet megtaláljuk.
- Versenyt futunk az idővel. Ha él, és az ellenségeink bukkannak rá, nincs esélye. Meg kell őt mentenünk! - mondta Kagome. - "Ha mi akadunk rá, a blokkolás oldása után nem elhanyagolható erejű segítség lesz a harc, illetve a pokoldémon megsemmisítése során." - folytatta gondolatban, amivel jegyese is egyetértett.
- Valóban sietnünk kell - adott igazat Inuyasha a himének.
- Akkor talán üljetek le, és a néne máris elmondja, mit tud.
- Alig várom! - bólintott Sesshoumaru, miközben méltóságteljes nyugalommal foglalt helyet Kagome mellett. Apránként a többiek is elhelyezkedtek, és minden tekintet a kortól megviselt alakon függött.
A Nagyúr gondolatai eközben egyre csak az imént hallott mondattöredéken jártak:
"Már nincs visszaút... a sors bevégeztetett..."
Jegyese azonban némán figyelmeztette, hogy az öreganyó belefogott mondandójába. Így ő is a vénségre nézett, aki tűnődve pillantott Rin felé, de aztán beszélni kezdett:

- Néhány hete annak, hogy hírét vettem, kerestek egy kislányt. Azt mondták az embereitek, a falunktól nem messze ragadták el, míg Raidon Nagyúr családját mentette a Nagy Kutyaszellem. Jól emlékszem azokra a zavaros időkre. Lángokban állt a tartomány... Amíg Inu no Tashio Nagyurunk a Seya asszony által okozott gondokat próbálta rendbetenni, addig a lapuló gonosztevők előmerészkedtek. A környékünkön is egy rablócsapat garázdálkodott akkoriban. Egyszer egy család érkezett. Menekülőknek mondták magukat. A falumbeliek nem látták még soha a Nagyurat személyesen. Így én sem. Nem ismertük fel őt.
Egy csodaszép, de nagyon szomorú asszony és két lány volt vele, az egyik kb. egy-két éves, a másik talán tíz... A kilétét rejtegető pici démoncsapat ott éjszakázott a falu elöljárójánál, és nem is sejtették, hogy az az ember már elkötelezte magát a banditáknak. Mivel nyíltan nem mert a vendégeivel ujjat húzni, a lányokat szemelte ki, hogy eladja a rablóvezérnek. Felbérelt egy ninját, hogy hajtsa végre a gyermekek elrablását, de annak csak az egyiket sikerült elcsípnie, a kisebbet. Eközben a rablócsapatra rátámadt a katonaság, hogy felszámolja. Az elöljárót is utolérte a végzete... Úgy egy hónapra rá egy ember vetődött felénk. Akkor már nyugalom volt. Ő hozott oda az új elöljárónak egy kislányt, hogy nem tud vele mit kezdeni, mert a régi elöljárónak kellett volna átadnia őt. A kicsi ott ragadt a falunkban, aztán pár év múlva egy farkasfalka támadásában halt meg. Sajnálom...
- Hm... láttátok a holttestét? - kérdezte Inuyasha.
- Nem, fiatalúr. De a farkasdémonok közül néhány utánavetette magát, amikor beszaladt az erdőbe. Onnan pedig nem menekülhetett. Bizonyára széttépték szegényt.

Tenshi hime elszörnyedve meredt maga elé, de nem mutatta rettenetes fájdalmát. Mayako és Sango arcán könnyek csorogtak. Miroku a padlóra révedve szórakozottan simogatta a vadászlány hátát, hogy valamennyire megnyugtassa. Tudta, hogy Sangonak a saját öccse sorsa is fáj. Reita elgondolkodva pihentette tekintetét Mayakon. Inuyasha a történet közben megfogta Yume kezét, aki észrevehetően reszketett. Most a kezüket szorítva bámultak egymás szemébe. A fiú óarany tekintetében végtelen bánat tükröződött.
Kagome csak némán lehunyta a szemeit.
A tartományúr egy szót sem szólt. Gondolatai annál sebesebben formálódtak:
"Köszönet a kamiknak. Egy bűnöm jóvátéve..."