Mióta bátyjával megfért, és a Nyugati Palota lakója lett, Inuyasha sokat változott. Komolyabban, megfontoltabban kezdte látni maga körül az eseményeket és más szemmel tekintett az emberekre, démonokra is. Gyermekkorában és ifjabbként rengeteget szenvedett attól, hogy ő hanyou. A környezete súlyosbította helyzetét. Amikor teljesen árva lett, nem számíthatott senkire, csak önmagára. Ezt megszokva nem is törődött mással, csak önmagával.
Kikyoval való találkozása, és a papnőhöz fűződő gyengéd érzelmei kezdték kissé más irányba terelni, de Naraku létrejöttével és annak gonoszságával szemben a pár védtelen volt. Ismerjük az eseményeket, melynek következtében a miko szent nyilával fához szögezte az általa bűnösnek ítélt fiút, aki a Goshinboku törzsére tűzve ötven évig álomtalan álomban szenvedett.
Majd a démoni múltjáról mit sem tudó, véletlenül a középkorba visszacsöppenő Kagome szabadította meg őt végtelennek tűnő pihenéséből. A lány nagyon különleges volt, minden hibája és halandósága ellenére. A meghalt papnőre emlékeztetett, de volt valami megmagyarázhatatlan, vonzóan fura benne. Az ékkővadászat során átélt kalandjaik eredménye az lett, hogy Inuyasha - bár soha nem vallotta volna be senkinek - beleszeretett. Az érzést viszont tagadta, és állandóan harcolt ellene. Hiszen az ő igaz szerelme Kikyo volt, aki a holt lelkek segítségével vegetált újra. Végül a fiúnak az érzést Kagome iránt annyira sikerült elfogadnia, hogy az évek során a szerelem testvéri szeretetté szelídült. Kagome szintén így érzett a hanyou iránt, és ugyanezen lelki vihar söpört át rajta az egymás mellett töltött idő alatt, tetézve az állandó szívfájdalommal, amit Inuyasha tétovázása okozott.

A féldémon azonban ezután is az érzelmek hálójában vergődött. Éles esze belátta ugyan, hogy az élőhalott Kikyo csak az ő lelkét akarta, mert még mindig meggyőződése volt, hogy Inuyasha okozta a halálát. Öröklött csökönyössége, és szíve azonban mást sugallt: azt, hogy tartson ki halott szerelme mellett.
Amikor az események a törénetünk által ismert mederbe terelődtek, és a fiúnak hatalmas erőt adott, hogy újra családja lett, érzelmei is átértékelődtek. Bátyját eddig is csodálta, de keseűséggel és haraggal gondolt rá, amiért Sesshoumaru nem fogadta el. Később aztán megértette, hogy fivére nem tehetett másként a Seya közreműködésével rárakott átok súlya alatt.
A változás gyors volt, és katartikus. Amikor ráadásként kiderült, hogy Kagome is tisztavérű, bár igen ritka fajtájú démon, és gyermekkorától testvére jegyese, már könnyű szívvel engedte el a lányt. Hiszen nem volt már belé szerelmes, de még is szerette. Húgaként.
Kikyo - az más. Inuyasha eleinte azt hitte, a halott nőt vissza tudja magához édesgetni, de az hajthatatlan volt. A fiút akarta, holtan, hogy bosszúja teljesüljön. És eljött az ő ideje...
Találkozott ismét a vesztüket okozóval, Narakuval. A majombőrös hanyou gonosz elégedettséggel nyugtázta, hogy a nő, akit birtokolni akart, szövetkezett vele. Kikyo is az ékkövet szerette volna. Céljuk tehát most közös volt. Megsemmisíteni azokat, akik a Shikon-gyöngy birtoklásában a fő akadályokká váltak, és megszerezni az összes szilánkot. Mindezt önös érdekeiknek alárendelve.

Yamato azon a sötétbe hajló kora délutánon a pokoldémon újabb gyengélkedéséről és a halott papnő viselt dolgairól akarta értesíteni Nagyurát, de az épp a menekültekkel volt elfoglalva. Így a fiatalabb fivért kereste, aki nem volt a palotában.
Yume értetlenül figyelte, ahogy a fiú az épp aktuális edzésük vége felé magyarázat nélkül elsuhant. A lány megpróbálta az egyre erősebb hóesésben követni - sikertelenül. Így visszatért lakosztályába.
Yamato balsejtelmekkel vívódva várta Sesshoumarut, hogy beszámoljon minderről.
Amikor a keletiek meghallgatását befejezte, a youkai nagyúr a magánlakosztályába indult, jegyese kíséretében. A tanácsnok a folyosón állva várta őket. Sesshoumaru meglepetten felvonta a szemöldökét, de egyebekben arckifejezése nem változott. Kagome ennek ellenére tudta, mi megy végbe kedvesében. A férfi vágyott már egy kevés nyugalomra, de Yamato jelenléte nem ezt ígérte.
- Nos? - nézett a fekete hajú démonra.
- Hírek. De nem feltétlenül kellemesek.
- Gyere! - intett az ajtó felé, aztán előreengedte a lányt.
Amint az ajtó becsukódott mögöttük, Sesshoumaru türelmetlenül intett, hogy tanácsnoka foglaljon helyet, majd olajzöldre sötétült tekintetét az idősebb démonra függesztette. A démonnő szintén leült a Nagyúr mellé, aki magához húzta.
- Beszélhetsz - mondta az inuyoukai fojtott hangon.
- Sesshoumaru-sama! A pokoldémon ereje megmagyarázhatatlan módon újra megcsappant.
- Ez jó hír - bólintott a youkai.
- Most kellene lépnünk - vetette fel Kagome. Sesshoumaru biccentett, majd megszólalt:
- Valóban, de azt hiszem, van még valami. Ki vele, Yamato!
- Így igaz, Nagyuram! Sajnos azt kell mondjam, a halott papnő is nyíltan ellenünk fordult. Narakuhoz csatlakozott. És ami még nagyobb baj - a fiatalúr ismeretlen helyre távozott ma délután. Valószínűleg a miko csalta el.
- Inuyasha! - szisszent fel Kagome, majd kedvesére tekintett. Egyre gondoltak. A fiú minden bizonnyal bajba került. Utána kell menniük.
- Yamato! Azonnal kerítsd elő Reitát! A keletre nyíló kapunál várom. Készüljön minden eshetőségre!
- Tehát valószínű, hogy harcolni fogtok...
- Igen - ismerte el kelletlenül a fiatalabb démon, majd Kagomére nézett:
- Te maradj itt. Biztonságosabb.
A lány a rideg viselkedés mögött megint érzékelte a csak neki szóló gyöngédséget. Hasonló módon válaszolt:
- Gondold át! Valószínűleg szükség lesz a gyógyító erőmre.
- Igaz. Akkor készülj. Te is velünk jössz.
- Átöltözöm - bólintott a démonnő, és eltűnt a fusuma mögött. Alig egy percbe telt, és már ott is állt útra készen. A könnyebb mozgás érdekében nadrágot viselt, melynek alját beletűrte puha, meleg és vízhatlan csizmájába. Könnyű, meleg pulóvere fölött egy különleges mellvért fedte testét, melynek alig érezte súlyát. A hó ellen még felkapott rá egy csuklyás, vízlepergető kabátot. Könnyed mozgásában nem akadályozta a derekára csatolt nagyobb méretű övtáska, melyet degeszre tömött köt-és fertőtlenítőszerrel, valamint a legszükségesebb gyógyszerekkel. Vállán ott volt elmaradhatatlan íja, a hozzá való nyilakkal. Hegyük tiszta ékőszilánk... Sesshoumaru elismerően pillantott rá:
- Gyors voltál. Mehetünk?
- Igen.

A teraszról pillanatok alatt lejutottak a kapuhoz. Reita épp akkor bukkant fel. Vörös haja csak úgy virított a hóesésben, de nem sokáig. Csakhamar belepte az égi áldás, így inkább megrázta fejét, és köpenye csuklyáját húzta rá. Démoni érzékeit a könnyű anyag nem befolyásolta.
A hó azonban megállíthatatlanul szakadt, Inuyasha illatát eltompítva. Sesshoumaru azonban nem ismert akadályt. Egyetlen öccse életveszélyben volt. Tehát sietett, hogy segítsen rajta. Seya átka kezdett összerepedezni.
- Már én is érzem az illatát - jegyezte meg egy kis idő múlva Kagome.
- Nincs egyedül. Ott van az az átkozott papnő. És... - tette hozzá Reita.
- Naraku! - sziszegett gyűlölettel Sesshoumaru.
A hóesés ugyan elfedte még őket a szemek elől, de ragadozószimatuk nem csalt. Ami aggasztotta őket:
- Közel vagyunk, mégis túl nagy a csend - mondta ki a fény-démonnő mindhármuk gondolatát.
Ekkor hirtelen egy kiáltás hasított a tompa némaságba. Egy fájdalmas ordítás.
- Inuyasha! - suttogta halálra váltan a lány.
- Reita! A tiéd a papnő. Én Narakuval foglalkozom. Kagome! Te maradsz Inuyashával! - osztotta ki a feladatokat a Nagyúr, majd átváltozott fennséges, hófehér kutyává, és két ugrással eltűnt.
- Kagome-hime, maradj mellettem. Úgy érzékelem, hogy mindkettőnk célszemélye egy helyen tartózkodik.
- Rendben - bólintott a lány, majd mindketten ugrottak. Eme mozdulatuk közben a miko készenlétbe helyezte íját. Aggódott, mert ismerős vérszagot érzett. Fogadott hanyou testvéréét. Puhán ért a sérült mellett földet. A hó Inuyasha vérétől vöröslött.

- Áh! Hát végre te is itt vagy, úgynevezett reinkarnációm! - köpte gúnyosan oda neki a papnő. Nem érzékelte a Kagomében végbement változásokat, hiszen nem voltak kifinomult démonképességei.
- Tévedsz, Kikyo. Kagpme soha nem volt a reinkarnációd. Annál inkább Midorié. Szerencsére, mert ő jó, és az is tudott maradni - nyögte elhalóan a sebesült fiú. Érzelmei teljesen átértékelődtek. Azon szörnyülködött, hogy tarthatott ki eddig a halott nő mellett.
- Nem számít. Nemsokára hullák lesztek mindketten, az ékkő pedig újra az enyém. Onnantól halhatatlanná válok, és élővé...
- Abba nekem is van beleszólásom, ifjú hölgy - dorombolta Reita, gúnyosan megnyomva az utolsó két szót.
- Ki a fene vagy?! Mi közöd ehhez?!
- Kagome-hime a rokonom, Inuyasha-kun szintén. Nem hagyom bántani a családomat.
- Hime... még hogy hime! És egy démon rokona... csak egy hisztis fruska - horkantott megvetően és cseppet sem nőiesen.
- Azt hiszem, ezt a beszólásodat a Nagyúr sem díjazta volna. Én sem teszem - támadt a vörös démon a halott mikora.

Kagome ezalatt villámgyorsan leguggolt Inuyasha mellé. Alaposan, de gyorsan szemrevételezte a sérülést, amit Kikyo okozott.
- Szennyezett szilánk... méreg! - suttogta rémülten, amikor meglátta a legsúlyosabb sebet, amely körül sötét aura vibrált.
Tudta, hogy ugyanazt kell megtennie, amit néhány hete az idősebb fivérért. De itt, kint a hóban... el kellett vinniük innen a fiút sürgősen.
Reita eközben egyfolytában a papnővel csatázott. A Shikon-szilánkok elképesztően erőssé tették a nőt, aki okozott a démonnak néhány kisebb sérülést. Ezen kívül a hófüggönyön keresztül az is odahallatszott, ahogy Sesshoumaru összecsapott Narakuval.
Kagome döntött.
Amennyire lehetett, ellátta Inuyashát, aki már eléggé kábult volt. Majd íját felragadva Reita segítségére sietett.
Szisszent a nyílvessző. A tiszta szilánkból készült nyílhegy eltalálta Kikyot. Belefúródott mellkasába, miközben sugárzó fényt árasztott. A nő csodálkozva meredt Kagomére, majd a hóba rogyott, és egy marék porrá omlott. A maradványai mellett feketén csillant néhány ékkőszilánk. Kagome gyorsan felkapta azokat, és megtisztította. A hamvakat szétszórta a szél, majd elkeveredtek a hóval. Kikyot többé nem lehetett feléleszteni...
A vörös csak egy kicsit pihegett, és kedvesen bólintott:
- Köszönöm. Azt hiszem, épp ideje volt megállítani.
- Igen. Inuyashát megmérgezte a pokoldémon mérgével. A következő áldozat te lettél volna.
Reita tekintete elsötétült.
Eközben Sesshoumaru is felbukkant egy hatalmas kutyaárnyék képében. Csak ennyit láttak belőle a sűrű hóesésben... Visszaváltozott, és közelebb lépett:
- Megvagytok? - lihegte. Bal karján hatalmas, vérző zúzódás látszott.
- Inuyashát azonnal a palotába kell vinnünk. Pokoldémon-méreg...
- Az átkozott miko! Ő is meglépett, mint Naraku?
- Nem. Kagome nyila végzett vele. Soha többet nem árthat senkinek.
- Végre! Induljunk haza! Majd én viszem az öcsémet. Siessünk!

Kagome még visszapillantott a feldúlt, vérfoltos hóra. Kikyo hamvait már sehol sem lehetett felfedezni. Lassan minden nyomot befedett a fehér takaró.
"Valaha tiszta, de utóbb velejéig romlott, rossz oldalra állt lélek volt. Ez is Naraku műve. Szegény Kaede... most már nem kell a nővére tettei miatt aggódnia." - gondolta, majd minden idegszálával eljövendő feladatára készült - Inuyasha megmentésére.