Az ifjú házasok még az esti étkezéskor sem szerencséltették jelenlétükkel a vendégeket. Régóta kínzó vágyaiknak az esküvő szabad utat engedélyezett, és ők nem tétováztak. Nem tudtak betelni egymással. A vacsorájukat is a szobájukban költötték el, édes kettesben.
Sesshoumaru megmutatta szerelmének, hogy a rontás megtörtével ő is tud érezni. Ezt az arcát évszázadok óta az átok börtöne rejtette. Senki nem ismerte, és most is csak Kagome láthatta, érezhette a gyönyörű youkai gyengéd törődését.
Kivételesen sem Yaken, sem más nem zavarta őket. Az esküvőre érkezett démonok csoportja lassanként megfogyatkozott. A szakadó hóban mindegyikük hazafelé vette útját, miután a férfiak a két étkezés közötti időben rövid, de alapos helyzetértékelést kaptak Yamatotól és Reita főparancsnoktól. A máskülönben olyannyira különböző lényeket a közös érdek és a veszély nagysága egységessé kovácsolta.
 

"Eljött az idő, hogy Sesshoumarou a nyomdokodba lépjen, és legalább olyan erős Nagyúrrá váljon, mint egykoron te voltál... de a veszély most nem egyszerűen Nyugatot fenyegeti, hanem az egész világunkat." - Yamato lehunyt szemei felidézték valamikori harcostársa és rokona, Inu no Tashio alakját. A fekete hajú démon üstöke meglebbent egy hirtelen fuvallatban, és mintha barátja suttogását hozta volna felé a szél:
"Fiaim mellett új életre kelek, hogy segíthessek..."
Yamato döbbenten nyitotta ki szemeit, de nem látott semmi különöset, csak a hóvihar sivítása szűrődött be tompán a szobájába.
- Ez mi volt?! - kérdezte önmagától. Arra a belátásra jutott, hogy álmodhatott. Eldöntötte, hogy egyelőre erről nem tesz említést senkinek. Elvégre a hallucináció korántsem pozitív értékű a démonok szemében...

Sötét éjjel volt már. A szél süvítésén, a lucskos hó ablaktáblákhoz csapódásán, az őrök lépteinek halk koppanásain és a lámpásokban égő kis lángok egy-egy halk sercenésén kívül mindenütt csend honolt - a palotában és azon kívül is. Kagome és párja összebújva aludtak a széles futonon. A szobájukban hang nélkül ködlött fel valami. Egy démon homályos, elmosódott árnyéka, amiben Inu no Tashiora lehetett volna ismerni.
A látomás arcán mintha mosoly futott volna át - elsőszülött fiát és Raidon Nagyúr idősebbik leányát látva.
"Szerencsére már tényleg nincs visszaút... a jóslat beteljesedhet, és a világunk megmenekülhet. Őket már nem lehet elválasztani egymástól. Innentől minden csak rajtuk múlik." - gondolta az "anyagtalan" jelenés.

Sesshoumaru felriadt. Maga sem tudta megmondani, miért. Egy fura, rég elfeledett, mégis az ösztöneiben mélyen élő érzés ébresztette.
Elrévedő tekintettel meredt maga elé, a mennyezetet bámulva, miközben asszonya nyugodtan pihent mellette. A már megszokott, sőt szeretett, kellemes illat mellett orrát megcsapta egy összetéveszthetetlen másik.
- Apám... - sóhajtotta. Olyan érzése volt, mintha ott járt volna, pedig realizmusa azt súgta, hogy ez lehetetlen. Még a démonok is eltávoznak egyszer... és Inu no Tashio oly rég halott!
A falba épített kőlámpa lángja lobbant egyet, pedig semmilyen légmozgás nem tehette. A youkai csendesen, de annál döbbentebben ült fel a futonon, amikor a baldachin mögött felsejlett egy alak.
- Igen, én vagyok - hallotta agyában a választ.
- Te élsz?! - kelt fel Sesshoumaru.
- Nem démonként, de - igen - létezem. Vissza kellett térnem, hogy a sötét démon hatalmat ne szerezhessen. Elpusztíthat mindent.
- Igen, ezt sejtettük.
- Örülök, hogy újra a régi vagy, fiam! Az érzelmek nem kisebbítik egy démon erejét, nem úgy van, mint ahogy anyád hitte. Többre teszik képessé, mert meg akarja védeni, akit szeret. Legyetek boldogok!
- Megtanultam a leckét. Remélem, ennél keményebbet nem tartogat a sorsom.
- Van beleszólásod, fiam. Most már nem befolyásolhat senki. Tudod alakítani.
- Tudod, megértem, miért hagytad ott anyámat. Ő csak önmagát szerette. Tisztában vagyok vele, hogy nem vihettél magaddal. Akkor már az átok rajtam volt...
- Azt nem feltételeztem róla, hogy ilyet tesz veled, ezért nem tudtam megakadályozni. Szerencsére Kagome meg tudta törni.
- Miért nem hoztad vissza őket te? - célzott Tenshire és gyermekeire.
- Abba a korba már nem vagyok képes átjárni. Sőt, egyikbe sem. A visszatérésem ára ez volt. Hogy valóban létezem, azt egyelőre csak te tudod. Bár... Yamato barátomra kicsit ráijesztettem. Meg van róla győződve, hogy látomások gyötrik - kuncogta elégedetten.
- Ez nem szép tőled, Inu no Tashio Nagyúr! - szólalt meg egy halk hang, amire nem számított a két youkai.
Döbbenten kapták fel fejüket, és meglepetten tekintettek a futonra, ahonnan egy álmos, de annál vidámabban csillogó szempár tekintett rájuk. Annyira elmerültek a beszélgetésben, hogy a közvetlen környezetükben nem vették észre az apróbb változásokat. Történetesen azt, hogy Kagome felébredt...