|
Kalózvér
Sayara 2009.11.25. 17:54
Furcsán érezte magát. Igen. Meglehetősen furcsán érezte magát.
Szempilláit mintha az arcához ragasztották volna, nem bírta kinyitni szemeit. Végtagjait ólomsúlyúnak érezte, oldala lüktetett és fájt. Úgy érezte magát a sötétben, mintha a saját testébe lenne bezárva. Elméje éber és izgatott, teste meggyötört, mozdulatlan.
Nem sok mindenre emlékszik a tegnapi napból az után, hogy leugrott a hajóról, de egy nőre mindenképp! Igaz, homályosan de emlékezett. A halál torkában járt ebben biztos volt. Elérte a partot, s nem érzett megkönnyebbülést, tudta, hogy hamarosan meghal. A bal oldalán ejtett kardszúrás mély volt, ha nem látják el halálos. Mégis, a nő hangjától erőre kapott. Mint egy adrenalin löket, ami az utolsó pillanatban önti el az ember testét, hogy képes legyen felvenni a harcot az életéért.
Fogalma sem volt, hogy hol van. De legalább távol John Harpertől…
Először az ujjaival kezdte. Behajlít, kinyit, behajlít, kinyit… felemelni a karját annál nehezebb volt. Fogait összeszorítva próbálkozott, ha képes lett volna rá, biztosan vigyorogni kezd a sikere miatt. Arcához emelte kezét, fáradtan végigsimított rajta. Borostája sercegett a súrlódástól, száz éves öregembernek érezte magát. Felsóhajtott.
- Legalább felébredt…
Úgy meglepődött, hogy ismét hallja a nő lágy, megnyugtató hangját, hogy rögtön kinyitotta szemeit.
Sally a férfi fölé hajolt egy bátortalan mosoly kíséretében. Haját szigorú kontyba tűzte tarkójára, de a főkötőt nem vette fel. A férfi testében furcsa zsongás kezdődött el.
- Hogy érzi magát? – szólalt meg ismét. Lágy hangja gyógyírként hatott fájdalmára, egy pillanatra azt is elfelejtette, hogy mindene sajog. Az ablakon beszűrődő napfény hátulról világította meg a lányt, kósza hajszálait aranyfénnyel borítva. Pisze orrán elszórva apró, halvány szeplők voltak, szemei sötétek, igézők…
Megköszörülte torkát… aztán még egyszer…
Hangja, mint a köszörű, amikor megszólalt.
- Halottként…
A nő lehajtotta fejét egy pillanatra, arcán futó mosoly terült el. A férfi érezte is a hatását a gyomrában.
- Ahhoz képest elég éber.
A férfi megpróbált elsöpörni szeme elől egy tincset de az makacsul ellenállt. Sally odanyúlt, hogy segítsen. Szégyenlős mosoly kíséretében simította hátra a többi közé. Érdekes módon, a helyén maradt.
- Ne vegye tolakodásnak… de megkérdezhetem, hogyan került ide?
Még nem készült fel erre a kérdésre. Vajon elmondhatja-e a nőnek az igazat anélkül, hogy attól kelljen tartania, feladja őt a hatóságnak? A flotta nagy része John Harper kezében van. Ha tudomást szerez arról, hogy ő túlélte… beleborzongott a gondolatba.
- Khm… hát… el kellett menekülnöm a hajóról…
Sally összevonta szépen ívelt szemöldökeit, arcára aggodalom ült ki. A férfi nem tudta eldönteni, hogy neki szól az aggodalom, vagy magának a ténynek, hogy egy szökevénnyel ül egy szobában.
- A sebeket is akkor szerezte? – kérdezte halkan.
Bólintott. Mi mást tehetett volna?
- Ne féljen, nem vagyok közveszélyes bűnöző… - motyogta.
- Nem is gondoltam annak.
Felvonta egyik szemöldökét. A mozdulatra a lány kecsesen megvonta egyik vállát. – Nem úgy néz ki, mint egy bűnöző.
Tekintetük összekapcsolódott egy végtelen pillanatra, s egyikük sem volt képes másfelé nézni. A rövid, törékeny kapcsolat, ami kialakult közöttük nem volt mindennapi. Mindketten idegenek voltak egymásnak, s mégis, a férfi úgy érezte bármit megtenne ezért a nőért. Sejtette, hogy a másik is így van ezzel, de ebben nem lehetett teljesen bizonyos. Megmentette az életét, az otthonába fogadta, ápolta… Egyetlen ilyen nőismerőse sem volt… még csak hasonló sem, aki képes lett volna erre. A gazdag örökösnőcskék áldozatkészsége, kedvessége, akikkel egy körben forgott, nagyjából annyira terjedt ki, hogy nem bántak úgy a szolgáikkal, mint a kutyákkal. Nekik csak néhány dolog számított. A bálok, amiken alig kap levegőt az ember a sok parfüm és kölni miatt. Ruhák, cipők, pénz. Egy gazdag férj. Luxus. És persze nem vesznek tudomást a körülöttük élő szegényebb emberekről. Miért is vennének? Ők megkaptak mindent, miért alacsonyodjanak le más emberhez?
Ő is ebbe a rétegbe, ebbe a világba született a gazdagok közé, s mégis… úgy érzi nincs helye közöttük. Talán a felfogása, világszemlélete miatt, talán a személyisége vetekszik a sznobok által felállított eszmékkel…
A sok etikett, finomkodás, cicoma az őrületbe tudná kergetni. A nőknél ez még jobban kiütközik. A sok pihegés, szempilla rebegtetés, halk vihorászás. Szerinte egyáltalán nem illik egy finom, jó ízlésű nőhöz. Ezzel nem azt akarta mondani, hogy a mellette ülő nő tanulatlan, vagy erkölcsileg romlott… nem, sőt… elképzeléseiben mindig ilyen nőt akart maga mellé. Segítőkész, aggódó, gyönyörű… nem olyan, mint a bálcicák, ahogy egy ismerőse nevezte őket.
Arcára lusta mosoly ült ki. – Nem is vagyok az… Mi a neved?
- Sally… Sally Kerr.
- Sally… - ejtette ki halkan a nevét, olyan hangsúllyal, mint amikor édességet forgat a nyelvén az ember kiélvezve minden pillanatot, míg tart az íz hatása.
A nő kihallotta a szavak mögött megbúvó kéjes felhívást, amibe azon nyomban bele is pirult. Nem tudott mit kezdeni magával, a férfi kifürkészhetetlen, intenzív pillantása pedig csak még nagyobb zavarba hozta.
Istenem, hogy lehet valaki ennyire… ennyire… túlvilági, tette fel magában a kérdést, s összeszűkült szemekkel viszonozta néha az ágyban fekvő pillantását. Haja visszanyerte természetes színét, ahogy megszáradt. A nap sugarai arany derengésbe vonta – amúgy is szőke - fürtjeit, mely a párnára, nyakára, s néhol az arcába simult. Hihetetlenül kék szemei meg-megvillantak, ahogy ránézett. Szempillái sötétebbek voltak haja árnyalatánál, orra egyenes, ajkai férfiasan teltek, kicsit szögletes áll, határozott vonások… mint egy angyal…
- És az Ön neve? – préselte ki magából a szavakat.
A férfi egy pillanatra elbizonytalanodott, ez látszott, ahogy ajkait összepréselte, tekintetét elfordította. De a zavar elég gyorsan eltűnt.
- Gabriel.
Még a neve is… most komolyan… mennyi esélye van annak, hogy tényleg egy angyallal van dolga?
A pillanatot mélyről jövő, morgásszerű hang törte meg. Sally felvonta szemöldökeit, ajkát beharapta, hogy ne nevessen fel.
- Máris éhes?
A férfi arcán komisz vigyor terült el. Egyik kezét hasára simította. - A gyomrommal sohasem volt gond.
A lány felállt, kezei idegesen remegtek, mikor lesimította szoknyáját.
- Csak néhány percet kérek, hozok valamit a kastélyból…
- Sally!
- Igen? – fordult hátra a férfi felé.
Gabriel a könyökeire támaszkodott, arca néha megrándult a fájdalomtól. – Kinek a földjén vagyok?
Sally összekulcsolta kezeit a háta mögött. – A Csont szigeten. – válaszolt. A férfi arckifejezése miatt, elkuncogta magát. Szabályszerűen elsápadt. – Nem kell félnie! Itt biztonságban van.
- Nem, erre semmi szükség!
- Dehogynem! A kedvemért, Beth!
- De én…
Beth az elveszettek pillantásával nézett körbe a kis helyiségben. A terem felét mindenféle díszlet kellék foglalta el, középen egy kis emelvény foglalt helyet, a falak mellett félig kész, vázlatos festmények álltak. Két állvány is volt a szobában, az egyiket fehér vászonnal takarták le. Az olaj félreismerhetetlen illata terjengett a levegőben, kis tároló asztalkákon tégelyek, ecsetek, festékes rongyok árválkodtak.
- Jack… - kezdett bele motyogva.
- Az édesanyádat is ő festette… kérlek…
- De senkinek nem mutathatod meg!
Jack felhúzta az orrát, s Beth megmosolyogta. Úgy látszik az orrhúzogatást is Jacktől örökölte.
- De ha senkinek nem mutatom meg, akkor nincs értelme az egésznek! – érvelt tovább.
- Na látod! – mutatott rá Elizabeth győzelemittas mosoly kíséretében.
- A kedvemért! – nézett rá Jack könyörgő szemekkel. Férfiak!
- Jack…
- Szerintem is jó ötlet ez a festés. – szólt bele a párbeszédbe egy harmadik hang is. Beth teste megmerevedett, de nem engedte meg magának, hogy láthatóan is összerezzenjen. Hűvös pillantással fordult Rhys felé, aki pimasz vigyorral figyelte őket. Karjait keresztbefonta, s nekidőlt az ajtófélfának. Láthatólag semmi dolga nem volt és ez zavarta Beth-t. Ha lenne valami elfoglaltsága, nem zavarná őket…
- Szerintem felesleges. – válaszolt vissza feszült hangon.
- Hagyd, Jack. Majd én beszélek vele.
Elizabeth érezte, hogy a düh minden apró porcikáját elönti. Hogy merészel úgy beszélni róla, mintha itt sem lenne? És különben is! Nekik semmi beszélnivalójuk nincs!
Jack láthatólag megkönnyebbült, hogy ezt a terhet levették a válláról. Végigsimított lánya arcán és gyengéd mosollyal hozzáfűzte. – Gyönyörű leszel, majd meglátod.
Beth úgy érezte magát, mint akit elárultak. De hát az Istenért! Az apja és ez a… kalóz összefogott vele. Az Apja!
Jack sietősen elhagyta a helyiséget, egy utolsó pillantást még vetett rájuk. Beth is keresztbefonta karjait és kifejezéstelen arccal nézett Rhysra. Nem fogja megadni neki az elégtételt, hogy lássa mennyire zaklatott.
- Akkor lássunk is hozzá! – csapta össze tenyereit a férfi. Beth megborzongott.
- Te vagy a festő? – lehelte kétségbeesetten.
Rhys olyan szemekkel nézett vissza rá, ami egy jéghegyet is megolvasztott volna. Szája sarkában huncut mosoly bujkált. – Szeretnéd?
Beth céklavörösen elfordította róla tekintetét. – Nem, egyáltalán nem!
A férfi mosolya kiszélesedett. – Nyugalom nem én foglak megfesteni… abból nem lenne köszönet. A festésben nem vagyok valami jó, de… - mutatta fel mutatóujját. – Minden másban tökéletes!
Beth nem túl nőiesen felhorkantott az ég felé emelve szemeit. – Egoista. – morogta az orra alatt.
Rhys csak vigyorgott tovább, elengedve füle mellett a sértést. A kis emelvényre fekete szatént terített, amire egy gyönyörűen kifaragott széket húzott. Háttámláján és az ülőrészen sötétbordó bársony volt, karfái tompán csillogtak a lakktól. A szék lábai oroszlánlábakat formáltak, a karfák vége csavarosan végződött. A szék mögé két állványt állított be, amire óarany drapériát terített. Ahol megcsillant rajta a fény kicsit felszikrázott.
Hátrébb lépett, hogy megcsodálhassa művét. Egyik kezét csípőjén nyugtatva, másik kezével elgondolkodva ütögette ajkait.
Ismét fellépett az emelvényre, s egy megnyújtott testű, arany gyertyatartót húzott a szék mellé, ami egészen a derekáig ért.
Beth-nek el kellett ismernie, hogy volt tehetsége, érzéke az ilyesmihez.
- Ezt fogod viselni? – törte meg a csendet a férfi.
A lány lepillantott halványlila ruhájára, s védekezőleg végigsimított rajta. – Miért mi ezzel a baj?
Rhys úgy mutatott maga mögé a beállított díszletre, mintha mindenre az lenne a válasz.
- A ruhád és a díszlet nem passzol színileg.
Elizabeth makacskodva megvonta a vállát. – Ez van. Nem fogok átöltözni.
- Már pedig át fogsz! – bólogatott megerősítésképp. – Ha nem megy egyedül, segíthetek.
Beth a fogait csikorgatta. Minden dühét és utálatát beleadta a pillantásába, amivel a férfira nézett. – Ha nem ragaszkodnátok ehhez a festményhez, nem kellene átöltöznöm!
Tudta, hogy gyerekes amit csinál, de már csak azért sem fogja egykönnyen beadni a derekát. Főleg nem ennek a férfinak. Addig köti az ebet a karóhoz, míg lehetséges. Meg akarta mutatni, hogy már nem az az elveszett lányka, akit csak úgy felcipelt a hajójára, mert nem tudott ellenállni. Itt itthon van, tehát azt tesz amit csak akar! És ebbe senki ne szólhat bele.
- Csalódást akarsz okozni Jacknek? – rázta a fejét sunyi mosollyal. – Ha nem engeded magad lefestetni, nagyon szomorú lesz.
- Ez zsarolás… - sziszegte. Itt teljes mértékben elveszítette a csatát.
Rhys megvonta vállát. – Tudom.
Elsétált Beth mellett, egyenesen az ajtó felé. – na gyere. Válasszuk ki a ruhádat!
Válasszuk ki a ruhádat! Mintha teljesen normális lenne, hogy egy férfi ad tanácsot egy nőnek, hogy hogyan öltözködjön, mit viseljen.
- Te nem fogsz nekem segíteni semmiben!
- Dehogynem! Feltúrom az egész ruhatáradat, és szégyentelenül válogatni fogok! – fenyegette meg ördögien vigyorogva.
- Ne merészeld! – kiáltott utána, mert Rhys már eltűnt az ajtó mögött. Beth egy nyögés kíséretében utána iramodott. – Rhys! – kiáltott utána. A kalóz már több méterrel előtte járt. – Tudd meg, hogy ez igazán gyerekes! – toporzékolt futás közben. Rhys meg sem állt, úgy fordult felé, hátrafelé lépkedve.
- És az nem, amit te csinálsz? Ki fújta fel magát, mert le akarják festeni?
- Ha annyira oda vagy ezért, miért nem festeted le magadat? – kérdezett vissza gúnyosan.
Rhys kényes mozdulattal hátradobta haját, amit ma nem fogott össze. – Mert túl szép vagyok. A festő úgy sem tudná visszaadni!
Beth felnevetett és meglökte a férfit, mikor mellé ért. – Hogy lehetsz ennyire öntelt?
Rhys visszafordult rendesen és sietős léptekkel befordult a sarkon. Beth felmarkolva szoknyáit, futásnak eredt a szobája felé, hogy kizárhassa a férfit. Elérte a kilincset, szinte berobbant a szobába, de mielőtt bezárhatta volna, Rhys benyomult utána. Minden erőfeszítés nélkül.
Beth megadóan felsóhajtott. Csípőre helyezte kezeit. – Rhys nem kell ez a cirkusz, egyedül is át tudok öltözni.
- Na persze! – motyogta a férfi a lány szekrényéhez lépve. – Amilyen hangulatban vagy most, felveszel egy kanárisárga ruhát és elrontod az egész művemet!
- Nincs is kanárisárga ruhám! – ült le az ágy szélére, kezeit ölébe ejtette.
Rhys hátranézett a válla fölött. – Ahogy ismerlek, bárhonnan képes vagy szerezni egyet!
A lány kihúzta magát. – Ezt bóknak veszem.
Több perc telt el néma csendben, csak a súlyos anyagok zizegése hallatszott, ahogy Rhys egymás után átnézte őket. Beth kíváncsi volt, végül melyiket választja.
Végül hátranyújtott egy feketét. – Ezt próbáld fel.
A lány nem tehetett mást, átvette a ruhát és a spanyolfal mögé lépett. Néha ki-kilesett mögüle, hogy a férfi biztosan ott áll-e még, ahol hagyta. Rhys már félig a szekrényben volt.
Öt percébe telt, hogy átvegye a ruhát. A ruha fekete bársonyból készült. Egyszerű, ovális nyakkivágással. A ruha ujja a könyökéig ért, a végén kör alakú csipke fodor. Semmi extra dísz nem volt rajta.
Torkát köszörülve lépett elő búvóhelyéről.
Rhys csak rápillantott és máris fordult vissza.
- Nem tetszik, vedd le!
Beth lenézett a ruhára, hátha van rajta valami hiba. De sehol semmi.
- Miért?
Rhys tovább kutatott, úgy válaszolt. – A bőröd túlságosan fehér, nagyon elüt rajta a fekete. Ráadásul a hajad is az, így az egész nem ér semmit!
Beth oldalra fordította fejét, hogy a tükörbe nézhessen. Meglepő módon a férfinak igaza volt. Úgy nézett ki feketében, mintha kísértet lenne.
Visszament hát a paraván mögé s elkezdte bontani ruhája fűzőrészét. A ruha gyorsan lecsúszott róla a súlya miatt.
- Ahhoz képest, amilyen életmódot folytatsz, eléggé… hm… hogy mondjam…
- Szeretem a „szépet”, nem értem mi azzal a gond. – jelent meg a paraván szélén Rhys, karján egy másik ruhával. Beth elvörösödve fonta maga köré karjait. Csak egy fűző és alsószoknya volt rajta, na meg persze a harisnyája… na de akkor is!
Gyomra több métert zuhant, mikor látta, milyen leplezetlen pillantással méri végig a férfi. És főleg az zavarta, hogy tetszett neki a másik elismerő pillantása. Mert tisztán le lehetett olvasni az arcáról.
- Ideadnád? – kérdezte halkan.
A férfi átnyújtotta neki, de nem ment el. A lány sejtette, hogyha megemlítené neki, egész biztosan nem engedelmeskedne. Hátat fordított a másiknak, és magára küszködte a ruhát. Magában káromkodva szidta a kalózt. Direkt választotta! A fűzőrész ugyanis hátul volt. Ezért is maradt itt.
De nem szólt egy szót sem. Vakon próbálta meg saját maga, ügyetlen ujjakkal tapogatta, amíg Rhys kezei el ne tolták az övét.
Túlságosan is közel állt hozzá. Érezte forró lélegzetét a tarkóján, szoknyájának szegélye állandóan a másik lábainak ütközött.
A ruha tökéletes választás volt. Mármint szerinte. Hogy a férfinak mennyire fog tetszeni, nem tudta. Fekete mindössze az ujjak voltak. Az is áttetsző, gyönyörű fekete csipke. Könyökéig feszes, aztán egy szintén fekete szatén szalag fogja össze. Onnantól tölcséralakban bővült. A felső része mélybordó. Dekoltázsa szögletes. A felsőrész elején hímzett óarany virágmotívumok voltak, amik elé fekete, vékony zsinórral díszfűzőt varrtak. A szoknyarész is ugyanolyan bordó volt, mint a felső rész, terebélyes, hirtelen bővülő. Középen mintha kettéhasították volna a bordó anyagot. Alatta fekete szatén csillant meg. Beth első látásra beleszeretett. De még nem volt olyan alkalom, ahova felvehette volna, így nem viselte. Túlságosan elegáns volt.
Rhys a vállainál fogva fordította meg. Többször is végigmérte, majd aprókat bólogatni kezdett.
- Gyönyörű vagy… - motyogta maga elé. Beth lehajtotta fejét, hogy egy pillanat múlva ismét a férfira nézhessen. Rhys keze fentebb csúszott a nyakára, hátra a tarkójához. – Többször kellene így öltözködnöd… - suttogta. – Amúgy is őrjítően nézel ki… de így… - nagy levegő. – Alig bírok magammal.
Beth belepirult a nyílt vallomásba. – Nem… nem akarom senki figyelmét elvonni.
Rhys elmosolyodott. – Ezzel már elkéstél, Kedves.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
