Menekülni... menekülni... ez az egy dolog járt egy göndör, aranybarna hajú, gyönyörű lány eszében, aki most az életéért futott. De hova?! Űrhajót nem tud kezelni és az egész bolygó felszínén, ahol tartózkodik, nincs élet. A légkör mérgező felhőkből és gázokból áll, a felszín salak és évszázadok alatt felgyülemlett szemét keveréke. Népe azokból az emberekből áll, akiket száműztek a Marsról, vagy az emberek többi kolóniájáról. Rabok. Lázadók, gyilkosok, elítélt bűnözők leszármazottai, kiket visszaküldtek a Földre, mert
a hatalmi rendszer feleslegessé nyilvánította őket. A felszín alatt, régi bázisok és menedékhelyek nyújtottak nekik otthont, illetve egy elkülönített intézmény, mely a Solar Szövetség földi kiremdeltsége volt. Egy olyan börtön, ahova a politikai foglyokat száműzik.
  Ő ennek a bázisnak a mélyén született. Hogy kik voltak a szülei, azt sosem tudta meg.
Szülőhelye falai képesek ellenállni a viharoknak és a Földön található sok ezer veszélynek. A lány először onnan szökött meg, aztán köztörvényesek elől menekült, akikkel egy hatalmas hajóroncsban futott össze. Most meg valamiféle szörnyetegek jöttek a menedékhelyére, melyet nagy nehezen talált meg, egy néhai mészkőhegység maradványainak legmélyén.
 Kényelmesen berendezkedett ott - már amennyire ez lehetségesnek bizonyult. Nagy üggyel-bajjal rendbe rakta új otthonát, majd egy nap, mikor felébredt, hatalmas rovarszerű lények lepték el a termet, ahol aludt. Kirángatták az ágyából, majd ketrecbe zárták, s elvitték egy olyan föld alatti városba, ahol többezer rabtársával együtt sínylődött hónapokig.
 A "rovarok" rabszolgaként dolgoztatták őket, de ha valamelyikük csak egy kicsit is megfáradt munka közben, kínhalált kellett kiállnia... Pár rabtartó rávetette magát a szerencsétlenre, majd csáprágóikkal széttépték, felzabálták áldozatukat.
Ő nem akart erre a sorsra jutni, bár nem tudta, könnyebb lenne-e meghalni? Feladni, s átadni magát egy utolsó nagy fájdalomnak...
  Nem! Soha nem szabad feladni! Barátnője, kit a bázison lévő őrök többször megerőszakoltak, s megvertek, mindig azt mondta:
"míg élsz, van remény!"
Kayeli Roet nővérként szerette. Együtt nőttek fel, majd később együtt akartak elszökni az erődítményből, de lebuktatták őket. Valaki kihallgatta a tervezgetéseiket és nyilván jelentette az őröknek.
A spicliknek aranyéletük van a börtönökben, míg a többi rab rá nem jön, miért van olyan jó dolga az illetőnek...
  Akkor már az árulónak kell féltenie az életét és kerülnie kell az olyan helyeket, ahol nincs megfigyelőkamera. Bár néha az sem segít rajta.
 
Épp egy hosszú, acélfalú folyosón futott végig. Lépései hangosan koppantak a padlón, a világítás akadozott, hol elaludt, hol kigyulladt. Ám ez nem érdekelte. A folyosó végégén ott volt a fény, mely reményei szerint a szabadságba vezeti őt.
Már-már úgy érezte, leszakad a lába, de nem lassított. Ha megáll egy kicsit is pihenni, elkapják őt...
  Végül elérte a folyosó végét. Egy kis szoba volt, melyben az égőtestek zavartalanul szolgáltatták a fényt. Valaki már volt bent. Egy férfi. Épp a sok felhalmozott szkafander közül rángatott magára egyet, mikor ő belépett az ajtón. Az ránézett, s egy pillanat alatt egy fegyver meredt a szerencsétlen lány arcába.
  - Ki vagy?! - ordított a fegyveres.
  - A... a nevem Beth Laitha - mondta remegő hangon. - És maga ki a fene?
  - Magának senki! Azonnal zárja be azt az ajtót! Nem vettem észre, mikor idejöttem, hogy van másik bejárat...
  Beth megfordult, megnyomta az ajtózár gombját, s egy vékony fémlemez zárta el azt az utat, ahonnan jött. Körbenézett a szobában, mely elég zsúfolt volt. Halmokban álltak a fegyverek, a különféle szkafanderek és az egyéb személyes tárgyak, melyeket a foglyoktól elvettek a rovarok.
  - Maga meg mit álldogál ott?! - rivallt rá a fegyveres katona, immár a szkafandere által tompán, elektronikusan szóló hangján.
 - Ha szökni akar, akkor azonnal keressen magának egy szkafandert és valami fegyvert, majd rohanjon!
  - De merre?
  - Az már nem az én gondom! - Az illető megfordult, s a nagy halom felszerelés közt elrohant egy nagy ajtó felé. Megnyomott rajta egy gombot, majd az ajtó kitárult. Visszafordult Beth felé, majd kérdezte:
  - Tudja, hogy kell kezelni a zsilipet?
Beth bólintott, a fegyveres visszafordult a zsiliphez, majd bezárta maga mögött az ajtót.
Kigyulladt a piros fény az ajtó fölött, ami jelezte, nyomáskiegyenlítés van folymatban...
  Gyorsan ő is keresésbe kezdett, majd nagy nehezen talált egy, az ő méretének megfelelő szkafandert.
"Borzalmas"- gondolta róla. Fekete volt az egész ruha, ráadásul nagyon vékony a legtöbbhöz képest. Fehérrel koponyát festettek a sisakra, illetve csontmotívumok voltak a karon a lábon, a mellkason... Sötétben úgy nézhetett ki szemből, akár egy csontváz. Belülről nem
volt se izzadtság-, se hullaszagú. Ép volt, tehát jól szigetelt. Gyorsan felkapta magára. Egy kicsit bő volt neki, de amint felvette és aktiválta, a ruha belső bélése hozzáigazodott az ő testarányaihoz. Felvette a sisakot is. Két kijelző jelent meg a szemei előtt.
A jobb oldali a levegőt mérte, mennyi van neki tartalékban. A grafikon szerint 50%-a volt a teljes kapacitásnak.
Tompa zúgás hangzott fel, melytől úgy megijedt, hogy megállt benne az ütő. Körbenézett, de semmi mozgást nem észlelt.
Végül észre vette, hogy a levegő szintjelzője emelkedik! Megnyugodott.Megtekintette a bal oldali grafikont is. Az a szívverését jelezte. Nem is tudta, hogy ilyen létezik - egy olyan szkafander, ami hozzáigazodik a viselőjetestarányaihoz és képes a levegőkészletet automatikusan feltölteni - és, hogy ilyen vékony legyen az egész...
  Elindult ő is a zsilip felé, de amint odaért, kinyílt négy ajtó a háta mögött, s "rovarok" özönlöttek a raktárba. Undorító csáprágóikkal és hatalmas szemükkel egyenest az ő arcába bámultak. Néhány pillanatig farkasszemet néztek egymással, majd energiafegyverek
kerültek az ízeltlábúak "kezeibe". Beth jobbra vetődött az egyik felszereléskupac irányába.
  Fehér energialövedékek pattogtak a falakon és a padlón. Beth ráesett valami ládára, amiben gömbök voltak. Megsajdult az oldala, de igyekezett nem a fájdalomra gondolni, ha elkapják, neki vége...
Nem gondolkodott, ösztönösen megragadott egyet, eltekerte rajta a gombot, s a rabtartók felé hajította. Pár pilanattal később robbanássorozat rázta meg a zsúfolt termet. Valószínúleg a gránát légnyomáskülönbsége, vagy egy repesz eltalált egy másik lőszeres, vagy robbanószeres ládát. A lány lekuporodott, sírni kezdett a fájdalomtól, mely a fülébe hasított egy pillanatra, mikor a közelében volt egy durranás.
  Egyszer csak hatalmas erő repítette őt a levegőbe, mely nekidobta őt az eddig fedezékül szolgáló kupacnak. Aztán egy pillanattal később még hatalmasabb erő húzta visszafelé őt, és egy szempillantás alatt kirepítette a felszínre a légnyomáskülönbség. De nem csak őt! Minden, ami a raktárhelységben volt, a "rovarokkal" és a felszerelésekkel együtt
kirepült és szétszóródott a Föld felszínén.

  Nekirepült egy hatalmas sziklafalnak, mely a bejárat előtt vagy ötven méterrel lehetett. Érezte, ahogy megfájdult a háta, és alig bírt mozogni. Nagy nehezen talpra állt, de legnagyobb megrökönyödésére látta, hogy a "rovarok", akik szintén "kijöttek friss levegőt szívni", kezdenek magukhoz térni.
  - Miből vannak ezek, hogy nem döglenek már meg?! - fakadt ki.
  Támolyogva elindult a sziklfal mentén. El, minél messzebb ezektől a szörnyektől! Aztán valami ledöntötte a lábáról. Egy
rovar hátulról ráugrott, de a lendület túl nagy volt, s a támadó pár méterrel Beth előtt esett a talajra. A lány felállt, de az ízeltlábú
már megint ledöntötte a lábáról. A csáprágóval megpróbálta a szkafandert letépni áldozatáról, de nem maradt rá ideje. Valami
szétszedte a rovar fejét, majd kipattant a testéből pár újabb cafat, s a szörnyeteg megdöglött.
  - Állj! Ki vagy?! - hallatszott egy kissé távolabb a lánytól. Egy olyan szkafanderes katona volt, mint az, aki az előbb kiment előtte a zsilipen, de még az elektronikus hangkibocsátón át is hallani lehetett, hogy ez nem ugyanaz az ember.
  - Nem látja a jelzéseket a szkafanderén?! - hallatszott egy újabb hang - Ez egy kalóz! Lelőni!