A bejutásra megvolt a tervük. Öreg házaspárnak álcázzák magukat, kik a városba érkeztek
"lelki vigaszt" találni elvesztett gyermekükért, akit banditák kaszaboltak le egy erdei úton.
Nekronak csupán rá kellett támaszkodnia egy botra és meggörnyednie. A szeme színét már
könnyedén meg tudta változatni, a haja meg eleve fehér volt.
  Selene nehezebb esetnek bizonyult az álcázást tekintve. Varázserővel bíró vére minden apró
kis trükköt semlegesített, amit kipróbáltak. Gyönyörű és fiatal maradt, pedig épp azért kellett volna most öregnek és fonnyadtnak lennie, nehogy az őrök érdeklődni kezdjenek utána, mert ha az egyikük túl szemtelen, s tolakodó lenne, könnyen elbúcsúzhat az életétől... Akkor viszont oda az álca, és könnyen fogságba eshetnek. Bármilyen erősek is jelenleg, a túlerővel szemben nem bírnák sokáig.
  Nekro tanulmányaiban középszinten tart, de egy hadsereggel még nem bírna el. Selene ruháit
kitömték szalmával és bő csuklyát húztak a fejére, nehogy meglássák, ki ő valójában. A hangját szerencsére el tudta változtatni.
  Közelebb érve a városhoz, a kőfalak egyre hatalmasabbnak tűntek a kis fa- és földsánchoz képest.
Ott az őrök csupán egy pillantást vetettek rájuk, de nem állították meg őket. Átvágtak a legszegényebb polgárok városnegyedein, tovább a felsőbb szintre, ahol egy igényesebb kocsmát, vagy fogadót találhattak, mely megfelel a vámpír ízlésének. Természetesen nappal el kellett rejteni a lányt. Megoldásként az öreg boszorka szelleme azt javasolta neki, hogy a csatornákban keressen valami száraz helyet, ahol alhat addig, míg újra le nem száll az éj. Erre a lány nem tudott semmit csinálni, csak újra visszaküldte a kísértetet a kristály mélyére, bár látszott rajta, hogy ha élő lenne a vén mágusnő, fél pillanat alatt széttépné...
  Olyan mocskos, bűzös utcákon vezetett az út a következő falhoz, hogy Nekro arra gondolt: "Ezen a városrészen nincs is csatornahálózat. A lakók nyilván az utcára dobálják a szemetet és a matériájukat..."
Gondolata be is igazolódott, amint meglátták, hogy egy rongyos öltözékű asszony kinyitotta az ablakot egy emeletes ház tetőterén, majd valami undorító szagú löttyöt öntött egy lavórból az út közepére. Selene - aki már eddig is fintorgott, mióta beléptek a fakapun - ezt már nem bírta ki szó nélkül:
 - Ez undorító! Hogy bírnak itt így élni ezek az igénytelen pórnépek?! - szerencsére öregember hangon szólalt, mert néhány lézengő volt egy kocsma bejáratánál, s meghallották a lány kifakadását. Azok megbámulták a jövevényeket, majd szúrós tekintettel követték őket, míg el nem tűntek a sötétségben.
 Lassan elértek a kőfalakhoz. Ott rájukszólt egy reszelős hangú őr:
 - Állj! Kik vagytok, s mit akartok itt éjnek évadján?!
 - Gyászolni jöttünk, fiam - szólalt meg Nekro. - Egy öreg házaspár vagyunk, kik lelki vigaszt keresnek nagy bánatukra. Meghalt egyetlen szem gyermekünk, ki épp fát hozott volna haza.
 - Megértem - szólalt meg a másik, egy fiatal hangú őr. - De sajnos nem engedhetünk be, hacsak ki nem fizetitek a kapudíjat.
 - Mennyi lesz az?
 - 20 réz - mondta az idősebbnek tűnő ajtónálló - fejenként! A ló belépéséért is fizetni kell!
 - Drágult, mióta legutóbb itt jártam... - szólalt meg az öreg banya. Nekroban megállt az ütő, de szerencsére az őrök a lovon ülő Selenére néztek, majd eszébe jutott, hogy a lány eddig meg se szólalt. Ha az őrök előtt végig a boszorka beszél Selene helyett, akkor nem lesz semmi gond...
 - Persze, hogy drágult! A fenséges Newedge király meghirdette az északi népek elleni hadjáratot! Azok a barbár vademberek állatokkal, s rabszolgákkal cimborálnak! Kell a pénz dicső hadseregünk felállításához.
 - Tessék... - Nekro beleejtett 1 ezüstöt a katona tenyerébe, visszajárt volna neki 40 rézérme, de a katona zsebre vágta a pénzt, s kiáltott:
 - Bemehetnek!
  Beléptek a hatalmas, kőboltozatos kapun, ami egy nagy térre nyílott, közepén szökőkút, minek tetején impozáns lovasszobor állt. Fekete Villám patadobogásából hallani lehetett, hogy itt már tiszta utcák vannak. Átvágtak a téren, s az egyik, fáklyákkal megvilágított úton mentek tovább. Lassan baktattak tovább a köves úton, míg meg nem láttak egy nagy
fatáblát, mely nagy feliratokkal hirdette: "Lovagok Kocsmája".
  - Ahogy az elmúlt napokban tapasztalhattuk, lovagok már nincsenek e földön - szólalt meg az öreg boszorka - ez már csak névlegesen a Lovagok Kocsmája. Nyilván pribékek, kereskedők és zsoldosok vannak bent.
  Úgy lett, ahogy az öreg megjósolta, épp verekedés folyt odabenn, nyilván pár érme miatt, amit valaki elnyert egy másik marakodótól kockajátékon. Ha a zsoldosoknak nincs valami, ami elvonná a figyelmét, vagy nem állnak alkalmazásban, unatkoznak. S ha nem tudnak túltenni állapotukon, erőszakossá válnak...
  Bementek, bár igyekeztek, hogy ne kelljen verekedniük senkivel. Nagy nehezen eljutottak a bárpulthoz, ahol a kocsmáros unottan nézte a verekedőket. Nyilván megszokta már ezt az esti "idegcsillapító foglalatosságot". Az őt ért kárt meg behajtotta vendégein, ha azok már ájultra verték egymást... Alig vette észre Nekrot, aki épp azt kérdezte a nagy hangzavarban,
van-e szabad szobája.
  - Van - húzódott örvendező mosolyra az arca. - Bocsássanak meg a rendetlenségért! Természetesen a szobáim sokkal csöndesebbek! Valaha a dédapám kőből építette ezt a fogadót! Egy éjszaka öt rézérmébe kerül!
  - Itt van. - Selene lepergetett öt rézérmét a kocsmáros elé a pultra, aki elégedetten a köténye zsebébe süllyesztette azokat.
  - Jöjjenek!
  - Várjon! A lovunk kint áll az ajtó előtt. Hova tehetnénk, hogy ne lopják el? És mennyibe kerülne?
  - A fiam beköti az istállóba! Barza, menj és vidd a vendégek lovát az istállóba! Nem kerül semmibe - fordult vissza a vendégekhez. - Az öt rézben benne van.
  "Egy szimpatikusnak tűnő ember. Bár csak megdolgozik a pénzéért." - Gondolta Nekro. Mióta elindult abból a faluból, ahol felnőtt, rengeteg embert ismert meg, még ha csak átmenetileg is. Egyet-kettőt meg is kedvelt, s nagyon nehéz szívvel végzett velük, még akkor is, ha azok elárulták őt.
  Sokféle az emberiség. Vannak köztük jók és igazságosak. Vannak közönyösek, s buták. Ők vannak a legtöbben. Könnyen irányítgatják őket, akár a vágóállatokat. Vannak okosak, s felvilágosultak, bár ők nagyon kevesen élnek már ezen a földön...
És vannak álnokok, gonoszak, akár az ő néhai nevelőszülei. Néhány este, mikor a csillagokat nézte elalvás előtt a szabad ég alatt, elgondolkodott azon, miért dobták el maguktól őt a valódi szülei.
  A legkézenfekvőbbnek az tűnt, hogy - mivel az átlag, tudatlan parasztok számára ő egy korcs démonfajzat lehetett - vagy az anyja, vagy valaki más megsajnálta őt, és ahelyett, hogy megölték volna, sorsára hagyták őt.
Erről neki - így utólag - csak egy morbid dolog jutott az eszébe:
"Ha megöltek volna még újszülöttként, akkor egy csomó embert megmenthettek volna tőlem..."
  A kocsmáros felvezette őt, s Selenét az emeletre, ahol már csak tompa zajnak tűnt a lenti verekedés.
  - Nos, itt már kellemesebb a légkör. Nos, tetőtéri szobát szeretnének vagy ezen az emeleten megfelel?
 Nekro és a lány egymásra néztek csuklyájuk takarásából, majd vendéglátójukra néztek. A mozdulataikból a fogadós nyilván észrevette, hogy meglepődtek.
  - Ohh! Nyilván még nem jártak tradicionális vendéglátósnál. Bocsássanak meg! Van egy kis történetem, de csak akkor, ha szavukat adják, hogy nem adják át senkinek sem!
  - Rendben - mondta Selene még mindig öreg néni-hangon.
  - Jól van. Akkor menjünk be egy szobába...