|
Kalózvér
Sayara 2009.12.22. 22:02
Rhys minden életkedv nélkül dőlt hátra a bárpult előtt álló széken, amin ült. A fekete nő, aki előtte vonaglott még a fantáziáját se mozgatta meg. Inkább csak idegesítette. A francba, miért is gondolta, hogy könnyű lesz? Mit hitt? Ha eljön a bordélyba, és lefektet néhány nőt, az egész éjszakát velük tölti egy kicsit kiűzheti a fejéből Beth arcát?
Ráadásul a nő haja, hasonló volt az övéhez. Fekete göndör hullámokban omlott a hátára. De míg ez egyéb trükkökkel nézett ki így, Beth-é. természetes volt.
Idióta.
Mit foglalkozik azzal, hogy kinek milyen haja van? Azért volt itt, hogy kiszórakozza magát. Azt is fogja tenni!
Megragadta a nőt, s derekánál fogva szétnyitott lábai közé húzta. – Mi a neved, Édesem? – búgta a fülébe, miközben pontosan tudta, hogy kicsoda a lány. De a kurtizánok imádnak más nők szerepébe bújni, eljátszani valaki mást.
- Az leszek, akit csak akarsz… - suttogta vissza a lány rekedtes hangon. Felsóhajtott, de egyáltalán nem a vágy miatt… a dühtől, hogy még a nő dorombolása se izgatta fel…
„Akit csak akarsz…” Nagyot nyelt mert rögtön egy bizonyos nő képe villant fel előtte. Hagyd abba!
- Rendben… - morogta és még inkább szorította magához a nőt. – Szerezz be egy szőke parókát!
Jack kényelmesen hátradőlt a fotelben miközben szemeit mereven az előtte álló festményen tartotta. A kép még nem volt kész, de tökéletesen fel lehetett ismerni a nőt, akit ábrázolt. Hát igen, nőt. A lányát már semmiképp nem lehetett kislánynak nevezni. Gyönyörű, akár az anyja volt. Lehet, hogy csak elfogult volt de első pillanattól elbűvölte, volt benne egy furcsa titokzatosság, aminek nem tudott ellenállni. Rendkívül büszke volt arra, hogy a saját lányának mondhatta. Kincs ez a teremtés, annyi szent.
Akaratlanul is mindig elmosolyogta magát mikor felidézte magában Rhys pillantásait, amivel Elizabeth-et követte. A fia minden bizonnyal nem vette észre magát. Vagy ha tudatában volt is ennek az egésznek, nem számított arra, hogy bárki is észre veszi.
Már régóta morfondírozott azon, hogy megkéri Rhyst, kezdjen valami értelmeset is az életével. Tisztában volt azzal, hogy mi mindent kellene feladnia, hiszen ő maga is megjárta ezt az utat. De ha tovább folytatja a kalózkodást, szomorú véget érhet rövid élete. S Beth-t is elveszítheti, ha nem vigyáz eléggé. A vak is látja, hogy megvesznek egymásért. Csupán nem értette ezt a feszültséget közöttük. Kérdezősködni nem mert, nem akart beleavatkozni a két fiatal kapcsolatába.
Egyszóval minél hamarabb normális útra kell terelni Rhyst. Igazi harcos volt a fiú, ezt már akkor megállapította magában, mikor először találkoztak. De nem akarta elveszíteni. Amikor egy másik hajó meghozta a hírt, hogy Rhys és Morgan Drake hajóját elfogták, a poklok kínját járta meg. És akkor még nem is tudta, hogy az egyik hajón ott van a lánya, akiről semmit nem tudott. Azt sem, hogy él.
Az első órákban, napokban nagyon furcsa volt Beth közelében lennie. Nem csak a tudat miatt, hogy ő a lánya, hanem a zavarba ejtő hasonlóság is ámulatba ejtette. Mintha… mintha őt és Katherine-t összegyúrták volna, s a masszából Beth alakult ki.
Magában bólogatva intett egyet a festőnek. – Köszönöm Francis, hogy megmutatta.
A férfi bólintott egyet s magához emelve a képet, kiment a szalonból. Jack a poharában lötyögtette a vörösbort néha bele-beleszagolva. Igen, a holnaputáni vacsora előtt, esetleg után beszélni fog a fiúval. Valahogy rá kell vennie, hogy hagyjon fel ezzel az élettel. Talán hibázott, amikor hagyta, hogy saját feje után menjen. Talán nem kellett volna rögtön megadnia neki a Kapitányi rangot. Azzal, hogy kinevezte egy hajó és banda irányítójának kiengedte a kezei közül s többet már soha nem foghatja vissza. A képzeletbeli láncot, amit egy apa köt a fia bokájára nevelésképp elszakította azzal a döntéssel, hogy a Szirént nekiadta s kinevezte őt a kapitányának. Lehetséges, hogy hiba volt. De eddig nem történt semmi baj, kivéve persze a Cherboury esetet. Igen. Ezzel kell majd előhozakodnia, hiszen Rhysnak is be kell látnia, senki nem élhet élete végéig kalózként. Mert egyszer úgy is elkövet egy végzetes hibát és akkor mindennek vége. Csak egy bal lépés kell ahhoz, hogy minden romba dőljön. Ráadásul a sziget is egyre nagyobb veszélyben forog. A flotta egyre durvább módszerekhez folyamodik, hogy kiderítsék hova rejtőznek el a kalózok ennyire sikeresen. Nem kell sok idő, és ha rátalálnak a szigetre vezető átjáróhoz… bele se mert gondolni.
Mint a sziget vezetőjét, hatalmas teher nyomta vállait s ezt meg kell értetnie a fiúval is. Ha úgy hozza a jövő, Rhysnak muszáj lesz egyszer az ő helyébe lépni, hiába próbálja elhárítani magától ezt a feladatot.
Ráadásul itt volt Beth is. Őt sem akarja elveszíteni, amúgy is rendkívül rövid ideje ismerik egymást. Még egy rendes apa-lánya kapcsolat sem alakult ki közöttük. Biztonságossá kell tennie számára a szigetet, nem hagyhatja sorsára.
Talán rávehetné Rhyst arra, hogy a gyarmatokon vegyen magának egy birtokot. Vagyona van, rangja is, Beth-t pedig elvihetné magával s legalább őket biztonságban tudná. Rhys megkapta azt a nevelést, amit egy nemesi fiúnak kötelező, így nem tudódna ki, hogy élete nagyobb részét kalózkodással töltötte…
De először össze kellene boronálni őket… hm… jó kis elfoglaltság lesz…
- Komolyan nem vagy észnél… - sziszegte Beth miközben remegő kezekkel igazgatta magán a fekete csipke álarcot. Valerie csak megállíthatatlanul kuncogott. Ami azt illeti az egész idevezető úton vihogott. Beth-nek már az idegeire ment.
Haja kiengedve omlott hátára, Valerie szerint itt senki sem fogja össze, hiszen a végén úgy is összekócolják, szétszedik a hajkölteményeket, szóval nem fáradoznak azzal, hogy minél feltűnőbb kontyokat készítsenek.
Valerie ruhaválasztása nem volt éppen feltűnésmentes. Fekete fűzőrésze telis tele volt gyönyörű, rózsamintás vörös csipkével. A ruha ujja csak egy vékony szalag volt, amit lecsúsztattak a vállán. Igazából nem is tartott semmit, csak dísznek volt rajta Beth legnagyobb bosszúságára, ugyanis minden egyes alkalommal fentebb kellett ráncigálnia a felsőt, hogy ne buggyanjon ki mindene. A szoknya sem volt hű a divathoz, egyszerű esése volt, semmi abroncs, ami kitarthatta volna… Mindössze egy – szintén vörös alsószoknyát viselt alatta, fekete harisnyát és cipőt. Kezeire fekete bársony kesztyűt húzott, ami könyékig elfedte. Valerie nevetve elnevezte őt Fekete Özvegynek. A nő jókedvét még Elizabeth megsemmisítő pillantásai sem tudták tönkretenni.
Szorosan a falhoz simulva igyekezett lecsendesíteni kapálózó szívét, de erőfeszítései nem értek sokat. Nagyot nyelve nézte Valerie-t, aki szégyentelenül igazgatta a ruha mellrészét, s mindezt a bejáratnál. Halványzöld ruhát viselt, aminek a szoknyarészét két oldalt felhasították, így majdnem minden mozdulatánál kivillant neccharisnyába bújtatott combja.
- Mehetünk – húzta ki magát végül, haját hátra dobta válla fölött, megrázta a fejét. Rajta hófehér csipkéből készült álarc volt, ami még inkább kiemelte szőkeségét, s gyönyörű, fekete szemeit. Ez az ellentét halálos volt Beth szerint.
- És ha felismernek? – nyüszített Beth kesztyűs kezeit tördelve.
- Ne legyél már ilyen kukac, Beth! Éld az életet, vagy ő él fel téged! Jó móka lesz, meglátod!
- Én ebben nem látok semmi vicceset… - morogta az orra alatt, s megtett előre egy lépést. Valerie komor pillantására valamivel összébb szedte magát s a nő háta mögé lopakodott.
- Szerintem meg az… - igazgatta magán kesztyűit. – Például nagyon vicces az, hogy így be vagy tojva!
- Tényleg! Halálra röhögöm magam!
- Beth azért vedd már észre magad! Kimentettél egy egész csürhét a flotta karmai közül, mindezt teljesen egyedül, segítettél visszafoglalni a Szirént, de félsz bemenni egy bordélyba! Szerintem elég komikus!
Elizabeth elhúzta a száját, de csak azért mert tudta, hogy Valerie-nek igaza van. Nagyon is, ami azt illeti. Itt nem fenyegeti semmilyen veszély – a felizgult és részeg kétajtós szekrény nagyságú férfiakon kívül természetesen. Ráadásul éppen egy komoly beszélgetésre készül azzal a férfival, akibe halálosan beleszeretett, és aki nagy valószínűséggel a testvére. Egy bordélyban! Istenem, ő a földkerekség legnagyobb szerencsétlenje!
- Jól van, menjünk már és essünk túl rajta! – lökte meg Valerie vállát, aki erre csak elvigyorogta magát és belépett az ajtón. Az eddig halkan kiszűrődő zene a többszörösére erősödött, a levegő is felforrósodott. A terem, amiből több lépcsősor is vezetett ismeretlen helyekre, dohányfüsttől volt homályos. A levegőben izzadtság, alkohol és drága parfümök, kölnik illatának egyvelege terjengett. A sarokban egy színpadot állítottak fel, aminek a sarkában egy zongora állt. A zongorista ujjai félelmetes sebességgel ütötték a billentyűket, a zene vidám és pattogó volt. A zongorista mellett hat nő táncolt, apró szoknyájukat kezükben tartva mozogtak teljes összhangban, testük csábító mozdulatokkal vonta magára a férfiember figyelmét.
Valerie bentebb húzta a bűnbarlangba s szorongva hallotta, ahogy az ajtó becsukódik mögöttük. Nagyon kényelmetlenül érezte magát a vizslató tekintetek kereszttüzében, mert ahogy beléptek, mintha mágnessel húzták volna felé a férfiak tekintetét. Arcára mosolyt erőltetett miközben pontosan tudta, hogy úgy nézhet ki, mint akit tüzes vassal égetnek.
- Ott is van! – torpant meg Valerie. Beth abba az irányba nézett, merre Valerie mutatott. A félköríves bárpultnál ült Rhys egy széken ült és… és az ölében egy szőke nő. Aki úgy tapadt rá, mint valami pióca. A lány gyomra azon nyomban több métert süllyedt, holott tisztában volt vele, hogy ez lehetetlen. Tekintetét elfordította, állkapcsát összeszorította.
- Mondtam, hogy felesleges volt idejönnünk… - suttogta alig hallhatóan. Valerie ránézett.
- Menj oda!
- Tessék? – riadt vissza Beth.
- Menj oda! Biztos ott fogja hagyni a pipit! Most sem érzi túlzottan jól magát!
- Hát ezt meg honnan veszed? – kérdezte a lány döbbenten. Mi jön még?
- Hát csak nézd me… a francba…
Elizabeth is ijedten fordult vissza a meglepetéstől szólni sem bírt. A páros eltűnt onnan… és ha észreveszik őket?
- Tűnjünk el innen! – ragadta meg barátnője karját de az csak elindult előre.
- Dehogy megyünk… Madame! – kiáltott oda egy idősödő nőnek. A megszólításból ítélve ő vezette a kócerájt. A nőnek tűzvörös haja volt, amit csigákba rendezett kontyként viselt. Szemeit feketével erősítette meg, telt keblei hajszálhíján szétfeszítették a vékony mélykék anyagot. Füleiben, nyakán, és ujjain arany ékszerek csillogtak.
-Miben segíthetek aranyoskáim?
- Az előbb itt volt a Herceg, esetleg nem tudja, hogy melyik szobába vonult vissza?
A Madam szemei mindentudóan mérték végig Elizabethet, szája sarkába kaján mosoly ült ki.
- De, ami azt illeti, éppenséggel nagyon is jól tudom…
- Hálás lennék a segítségéért… - lépett Valerie közelebb a nőhöz tekintetével fogva tartva a Madame-ét, testük közé egy arany érmét emelt. A nő kapzsi mozdulattal kapott utána.
- Második emelet harmadik ajtó.
- Nagyon köszönjük! – villantotta rá Valerie a legelbűvölőbb mosolyát s rögtön hátat is fordított a nőnek.
- Herceg? – suttogta Beth zavartan, miközben próbált nem nekimenni senkinek. Ami elég nehéz volt figyelembe véve a tömeg erősen illuminált állapotát.
- Rhys imádja a rangokat és a különböző megszólításokat, a bordély pedig őt imádja, ezért itt mindenki csak Hercegnek hívja, ami nem is áll messze a valóságtól.
- Ezt hogy érted?
- Majd elmagyarázom – fordult a lépcsősor felé, maga után húzva a lányt. Mikor odaértek a korláthoz, szembefordította magával Beth-t s mélyen a szemébe nézett, kezeit a vállán nyugtatta.
- Szóval. Most felmész ezen a lépcsőn és addig vissza sem jössz, amíg nem tisztáztatok mindent, értetted?
Elizabeth erőtlenül bólintott. Ugyan mi mást tehetett volna?
- Akkor gyerünk. Légy jó kislány!
A lány elkínzott arccal nézett a lépcsőre. Úgy érezte magát mint egy katolikus, akit az oroszlánok közé dobtak. Remegő kezekkel a korlátért nyúlt s elindult.
- Szóval Amerika. Én nem sok jót hallottam róla. Ami azt illeti, semmi sem vonzz oda.
Gabriel keresztbe fonta karjait maga előtt s kíváncsi tekintettel vizslatta a nő bájos arcát. – Miért? Mit hallott?
Sally felsóhajtott aztán a hajába túrt, amit éjszakára kiengedett egy kicsit. Majd lefekvés előtt befonja. Az egész napot átbeszélgették, csak néha szakadt meg, amikor a lánynak már muszáj volt kimennie, nehogy gyanút keltsen másokban, hogy esetleg rejteget valamit a házában. Vagy valakit. A férfit könnyű volt megnevettetni, s belőle is csak úgy áradt a jókedv. Sally egyáltalán nem unatkozott, ami azt illeti már azt sem tudja, mikor érezte ilyen jól magát. Gabriel nem használta ki az alkalmat, hogy kettesben van egy nővel, még csak utalni sem utalt rá csípős megjegyzésekkel, vagy fogdosással, ami szintén úriember mivoltára utal. A nőnek még nem sikerült kiderítenie, hogy a férfi pontosan melyik rétegbe tartozik, de a fejét tette volna rá, hogy nemes.
- Csak a rangosabb emberek élvezik az ottlétet. – válaszolt halkan. – Akiknek semmilyük sincs, kénytelenek szolgának állni, vagy még rosszabb helyre eladni magukat. Tehát a helyzet ott sem jobb, mint Angliában. A gazdagok uralkodnak mindenhol, a többi pedig… - kecsesen megvonta vállát. – él, ahogy tud.
Gabriel elkapta a nőről tekintetét, s egy pillanatra magába merülve hallgatott. Teljes mértékben egyet értett a nővel. Furcsa mód most még lelkiismeret furdalása támadt amiatt, hogy a legtehetősebbek közé tartozik. Amit szerencsére a nő még nem tud. Bár ahogy hallgatta, szavai éles elmére utalnak. Nem kell sok, hogy levonja a következtetést, márpedig őbenne kékvér folyik. A legijesztőbb az volt, hogy szívesen eldobta volna minden vagyonát. Mert mire is jó? Ha elkölt valamennyit egy dologra, boldogsága csak néhány percig tart. Mert aztán meglátja az utcán kolduló embereket, gyerekeket s minden öröme azon nyomban elillan. Büszke legyen arra, hogy gazdag? De hát az istenért, nem is az ő pénze. Nem ő dolgozott meg érte, hanem az ősei. Ő mindössze csak megörökölte. Féltse a rangját? Féltse azt, amiért akár meg is ölnék? Nem kell sokat gondolkodnia. Hiszen ha megmozdult, az oldalába még mindig élesen nyilall a fájdalom. Harper kész lett volna megölni, csak mert túl sokat tudott, túl nagy volt a befolyása egyes ügyekbe. Hát ennek örüljön?
Ami azt illeti, szerette volna, ha ez a nő sohase tudja meg, hogy ki is ő valójában. Nem akarta, hogy ez a törékeny kapcsolat, ami kialakult közöttük eltörjön, mert a nő egészen biztosan más szemmel nézne rá, ha meg tudná, hogy ő Anglia egyik leggazdagabb embere.
- De ahogy látom, itt boldog… - mondta csöndesen.
Sally fogai közé harapta alsó ajkát, Gabriel tekintete rögtön odatévedt.
- Sok emlék fűz ide… de nem tudok viszonyítani… tudja, még soha nem jártam a sziklákon kívül.
A férfi szemöldöke felszaladt. – Itt született?
- Olyan nehéz elhinni? – mosolyodott el a lány.
- Nem… - motyogta Gabriel. – Csak furcsa… ennyire elszigeteltnek lenni… én valahogy nem tudnám elviselni.
- Én itt nőttem fel. Nekem ez a természetes.
A férfi bólogatott beleegyezésképp.
- Van férjed, Sally? – kérdezte és csak utána esett le neki, mi is csúszott ki a száján.
Látta a lányon, hogy zavarba jön a kérdéstől, de mint sok mást, ami a magánéletére vonatkozott, ezt is hűvösen kezelte. A férfi nem értette miért ennyire zárkózott, ha róla van szó. Mondjuk, pont ő beszél…
- Csak volt. – jelentette ki kemény hangon. Gabriel gyomra diónyira szűkült. A keserűség a torkát marta, mikor meglátta a fájdalmat a lány szemében.
- Mi történt? – tette fel a kérdést suttogva. Sally összevonta szépen ívelt szemöldökeit, ajkai egy pillanatra megremegtek. A férfi látta, ahogy ujjai köntösének vékony anyagába markolnak.
- A flotta elsüllyesztette a hajót, amin rajta volt.
- Mikor történt? – kérdezte s keze lassan a lány kezeire vándorolt, amiket még mindig az ölében pihentetett. Sally nem húzta el ugyan, de nem is nyugodott meg. Éles pillantással mérte végig a férfit, mintha ő tehetne mindenről. Pedig ő is jól tudta, hogy annak semmi köze nem volt az egészhez.
- Egy éve…
- Akkor a gyász ideje már letelt…
- Mire akar ezzel kilyukadni? – csattant fel Sally elrántva kezeit és felállt.
Gabriel egy pillanatra csendben maradt. Aztán megszólalt, hangja nyugodt volt, mint akivel nem is kiabáltak egy pillanattal ezelőtt.
- Csak azt akartam mondani… hogy minden bizonnyal nagyon szerethette, ha még mindig gyászolja…
Sally kihúzta magát, fejét megemelte, vadul bámult le az előtte fekvő férfira, aki élénk tekintettel állta az övét. Szívében ezernyi érzés követte egymást, őrjöngve száguldottak, nem hagyták, hogy egy kis időre is akár megnyugodjon. Nem bírta Gabriel tekintetét, ezért elfordította fejét s a kis helyiség sarkába nézett.
- Azt hiszem itt az ideje, hogy nyugovóra térjünk… - mondta alig hallhatóan. A kis asztalon álló gyertyához ment, amit egy fújással eloltott.
Beth alsó ajkát rágcsálva sietett a folyosón és fellélegzett, mikor megtalálta a harmadik ajtót. Nagyon remélte, hogy tényleg ez az, s a Madam nem hazudott nekik. Kínos lenne, ha egy vadidegen párra nyitna…
„persze, mert az nem kínos, hogy Rhysra nyitsz rá szeretkezés közben!”
Csend legyen!
Fülét az ajtóra tapasztotta, s csöndben hallgatózni kezdett… szemöldökeit összevonta, ugyanis semmiféle hang nem szűrődött ki. Ezer átkot szórt saját fejére amiért beleegyezett, hogy eljön ide, miközben kinyitotta az ajtót. Bocsánatkérő mosollyal az arcán belesett…
Nem volt senki a szobában.
Mi ilyenkor a teendő?
Hát persze!
Hazamenni!
De villámgyorsan!
Megragadta a kilincset, hogy bezárja, de hangokat hallott a lépcső felől. Balsejtelemmel eltelve fordította fejét balra. Mikor meglátta Rhyst, oldalán a szőke nővel, arcából az összes szín kifutott, s reflexszerűen bemenekült a szobába, az ajtót pedig becsukta. Csak akkor döbbent rá, hogy ez a lehető legrosszabb ötlet volt, mikor a férfi hangját már közvetlen közelről hallotta. A szívét már nem is érezte, olyan gyorsan vágtatott, egész testében remegett az adrenalintól, térdei akár a kocsonya, nem voltak hajlandók megmozdulni. De muszáj volt nekik!
Mindkét kezével a hajába túrva pördült meg a tengelye körül, hogy felmérje mennyi esélye van elrejtőzni a szobában. A szoba falait rózsaszín tapétával borították, a helyiséget a hatalmas baldachinos franciaágy uralta, ami telis tele volt különböző hímzésekkel, rojtokkal díszített párnákkal. Ezen kívül volt még egy kis asztal, amin különböző – Beth számára ismeretlen – tárgyakkal, fésűkkel, illatszerekkel, sminkekkel. És volt egy szekrény.
Bingó!
Elizabeth a mit sem sejtő bútordarab felé vetette magát. Legnagyobb szerencséjére nem volt tele mindenféle kacattal, így könnyen be tudott bújni a ruhadarabok közé. Éppen akkor húzta be a szekrényt, mikor a szobaajtó kinyílt.
A vékony résen majdnem mindent látott. Legalábbis az ágyat tökéletesen. Remek, füstölgött magában. Minden elismerésem, Beth! Most tanúja lehetsz, ahogy a Kapitány jól meg… izé, akarom mondani, hancúrozik egy másik nővel. És ezt mind a jó öreg szekrényben, ahol már isten tudja hány idióta őrült bolond bújt el!
Vére a fülében dobolt, szinte alig hallotta a nő vékony hangú kacarászását. A szőke ledobta magát az ágyra, apró szoknyája rögtön fel is csúszott a csípőjéig. Beth-t a vak gyűlölet árasztotta el, legszívesebben megfojtotta volna a selyemsállal, amit olyan kacéran lóbált maga előtt.
Ne, ne, ne, ne, ne menj oda! Kérlek…
Rhys is megjelent a képben, mikor odaállt a lány elé. Zakója már csálén állt rajta, mindössze egy simítás volt az egész s máris a földön kötött ki. A férfi mozdulatlanul tűrte, amint vetkőztetik. A szőkeség felállt az ágyra, így egy szintbe került a kalóz arcával. Néha átölelte a nyakát s csókot lehelt a halántékára, ütőerére, közben ráérősen gombolta ki az inget. Aminek ugyanaz lett a sorsa mint a zakónak.
A lány sárga volt az irigységtől, mikor látta, milyen élvezettel simogatja Szőkecica a férfi feszes karizmait, mellkasát s tért le ujjaival egyre lentebb és lentebb. Tudta, hogy hatalmas nagy önkínzás amit művel, de egyszerűen képtelen volt elfordítani tekintetét az előadásról.
Rhys felnyúlt a nő háta mögé. Egy csuklómozdulat, s a felső, ami eddig eltakarta a bájait, lesiklott telt mellein, lapos hasán. Beth a fogait csikorgatta. Hát persze…
Szőkeciklon átölelte Rhys nyakát, s csábosan mosolyogva dőlt meztelen mellkasához. Nyakát nyújtva hajolt a kalóz ajkai fölé, de a férfi az utolsó pillanatban elfordította a fejét.
- Nem csókolhatsz meg, érthető voltam?
Hangja nyers volt a helyzethez képest, s Elizabeth is ugyanúgy megrökönyödött, mint a nő, aki éppen rajta csimpaszkodott.
- Ahogy kívánod, Hercegem!
Beth felhorkantott, Rhys pedig a szekrény felé kapta fejét. A lányban a vér is meghűlt, szemeit szorosan becsukta, lélegzetvisszafojtva várta az apokalipszis kitörését… de az nem érkezett.
Óvatosan kikémlelt a résen. Meglepetésére már mindketten az ágyon voltak.
„nahát, micsoda meglepetés! Tudod, Beth ez egy bordély, ha eddig még nem tűnt volna fel…”
Fogai közé harapta alsó ajkát. Teste bizseregni kezdett, ahogy figyelte Rhyst. A kalóz a nő két combja között feküdt, csípőjét a másikénak nyomta. Karjain, mellyel felsőtestét tartotta, megfeszültek az izmok. Gerince hullámzott a nő keze alatt, mik kéjesen siklottak le-fel a férfi napbarnított bőrén. Kész őrület volt bezárva lenni ebben az átkozott szekrényben, miközben azok ott kint egyre jobban belejöttek a dologba. Viszont azt vette észre, hogy bármennyire is erőlködik a férfi, egyre feszültebb lett a teste. Fejét állandóan elfordította a nő szájától, nem akarta, hogy az megcsókolja, karjai remegni kezdtek. Beth látta, amint szemeit összeszorítja, nyakán kidagadtak az erek, állkapcsa megfeszül… mi baja lehet?
- Elég! – mordult fel hirtelen, s négykézlábra emelkedett, majd ellökte magát a matractól s a sarkaira ült, távolabb húzódva a szőkétől.
Beth gyomrában a pillangók örömteli táncot ejtettek, s kis híján felsikított a boldogságtól. Szerencsére bölcsen belátta, hogy ez nem a legmegfelelőbb pillanat.
A kurtizán összezavarodva ült fel. Haja kócosan omlott vállára s előre a melleire.
- Valami gond van?
- Most nem megy, ennyi az egész… - morogta Rhys fogait csikorgatva s felvette a földről az inget és a zakót.
- Van itt néhány dolog, ami esetleg segíthe…
- Nem, és kész! Nem az… adottságaimmal van a gond, hanem… mindegy is, hagyjuk.
- Ó… - fonta keresztbe karjait maga előtt a nő, arcán együtt érző, mindentudó mosoly terült el. – Így már minden világos…
Elizabeth-nek mondjuk fogalma sem volt, hogy ezek ketten miről beszélnek. De nem is érdekelte. Most túlságosan feldobott volt ahhoz, hogy mérgelődjön olyan jelentéktelen dolgokon, mint ez a titkolózás itt.
Rhys szeme megvillant, ahogy a szőkére nézett. A nő csak megvonta a vállát és lecsúszott az ágyról. Minden szégyenérzet nélkül sétált el félmeztelenül a férfi előtt a fűzőért. Miközben a szalagokat kötötte, a kalózhoz ment, s valamit a fülébe súgott. Rhys arcán hitetlenkedés látszott, amit rögtön bosszúság váltott fel.
- Ennyire látszik?
A szőke felkacagott, vidám hangja betöltötte a kis helyiséget. – Számomra most már igen. Hát… - egyenesedett ki, majd egy elbűvölő mosolyt villantott a másikra. – Sok szerencsét hozzá.
Azzal kisétált a szobából. Rhys több néma percen át ült az ágyon s meredt maga elé. Végül fejét rázva felállt, belebújt zakójába.
Beth várt, amíg az ajtó zárja másodszorra is kattan… de nagyon késett… lehet, hogy direkt nyitva hagyta? Ő nem volt tisztában a bordély-ház szabályaival. De mi van ha Rhys még ott van a közelében? Hatalmas nagy félreértés keveredne ebből az egészből, ha meglátná ahogy ő kibukdácsol innen. Próba szerencse, vonta meg a vállát, s halkan kinyitotta az ajtót. Kifújta a tüdejében rekedt levegőt. A szoba üres volt. Az ajtó tárva nyitva.
Gyorsan kimászott a szekrényből, az ajtót visszahajtotta. Eligazgatta magán a jól összegyűrt ruhát és a kijárat felé sietett. De mielőtt kimehetett volna rajta, az becsapódott, és egy túlságosan is ismerős kézfejjel találta szemben magát. Nyelt egy nagyot. Szerinte még a szomszéd szobában is hallották. Szemével követte a kéz vonalát, mely az ajtóra simult. Úgy nézte végig a karját, mintha az lenne életében az utolsó, amit lát. Az alkarját, a zakó alatt is jól látszódó izmos vállát, az ing alól kibukkanó kulcscsontokat. Férfias állkapocs, kívánatos ajkak… minden bátorságát összeszedte, hogy a szemeibe nézzen. Rhys Rathmore szemeibe, aki gúnyos, de vidám félmosolyra húzta ajkait.
- Jó estét Hölgyem!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
