Az éjszaka oly sötéten borult a már alvó London városára, mint a hátamon lengedező köpeny, mely szárnyát bontogató holló képét keltette az emberi elmében. A régi templomtorony legyőzhetetlenül, rendíthetetlen erővel csörtetett mindinkább a kereklő Hold felé, melyet magába zárt a vörösség. A toronyóra elég kései időt mutatott, s ember ilyentájt soha nem járta az utcákat, lévén azok túlságosan veszélyesek.

Gerincemen kellemes, jóleső borzongás futott végig, mikor szemeim a kereklő égitestre emeltem, s eközben éreztem azt is, miképp testem átalakul, megváltozik. A törékeny női testben megbúvó alak helyét felváltotta egy éjfekete farkas, s bizony az voltam én…

A levegőben terjengő szag mind erősebbé és erősebbé vált, szállt a szél szárnyán, s felkúszott orrlyukaimon, majd eljutott agyamig. Gyomrom összeszorult a kellemetlen érzettől, s nem bírtam megállni, hogy ne hallassak vészjósló morgást, mely már-már hihetetlen indulattal szakadt fel torkom mélyéből.

A szag az erdő felől jött, onnan, hol mindent körülvesznek az árnyak, s ahova még a szél is sikítva repíti tova híreit. Ám nem volt választásom, s őszintén szólván nem is nagyon óhajtottam, hogy legyen kibúvó cselekedeteim alól, így magabiztosan szaladtam a fák sűrűje felé, s midőn elértem azt, lépteim lassabbra, megfontoltabbra váltottam. Füleimet hegyezve járkáltam a sivár gallyak, szúrós fenyők s hajladozó cserjék között. A fák ágain egy-két madár tekintett rám lustán, mégis éber tekintettel. Szarkák mutogatták párjaiknak csillogó-villogó tárgyakkal díszített fészkeiket, hollók, varjak krákogtak nekem fenyegetőző üzeneteket rekedtes hangjukon.

Talpam alatt semmiféle akadály nem akadt, mi bármely hangot adhatott volna – úgy haladtam a sűrű rengetegben, mint szellem az elhagyatott sírok között. Tisztán hallottam ellenben minden mást, mi körülöttem zajlott, még olyasmiket is, melyeket az emberi fül képtelen észlelni. Kissé megdolgoztatva hallószervem, még a tőlem húszméternyire meglapuló nyúl szívdobbanásait is kiválón kivehettem, s a képzeleterőt magamhoz hívva magam elé idézhettem az ereiben száguldozó vérfolyam zubogását is.

A szag egyre erősödött, ahogy mind beljebb kerültem a sötétséggel bevont, kísérteties hangulatú erdőben. A levegő lehűlt, s a szél búcsúcsókot lehelt a fák lombjaira. Azok levelei suttogásszerűn köszöntek neki vissza, mikor az éjszaka folyamán még utoljára összesúrlódtak egymáson, s egy ideig néma csend uralkodott környezetemben, míg végül mindezt meg nem törte valaki szapora légvétele, dübörgő szívverése. Félt, ha jól tudtam kivenni mindebből.

Lépteimet felgyorsítva törtettem előre, s aztán megpillantottam két embert. Egyikük arcát láttam csupán jól: egy fiúét, ki kissé megilletődve bámulta a fölé magasodó alakot. Talán tizenöt, ha lehetett. Kitágult szemekkel meredt az előtte álló férfira, kezeivel az avarban megtámasztva testét. A férfi ruházata sötét volt, mint az ember legrettegettebb rémálmainak zuga, s tartása vajmi ismeretlen hatalommal ruházta fel, mely bárki szemében képes volt alázatot s tiszteletet kelteni, a félelemről nem is beszélve.

A szaga olyasmi volt, mint Blake-é, a férfié, ki megölte szüleim, s kinek ugyan azon éjszakán, mikor mindez megtörtént, megígértem, hogy végzek vele. Teljesen olyannak tűnt… Olyannyira beleéltem magam a képzelgésbe, miszerint ma végre sikerült őt megtalálnom, olyannyira elmerültem saját vágyaim tengerében, hogy más lehetőséggel nem voltam hajlandó számolni. S akkor apró szilánkokra tört szét mindennemű jókedvem – hasztalan jártam le mind a négy lábam, s szintén feleslegesen skáláztam, miközben vártam a szél feltámadását, hogy az hírekkel szolgálhasson számomra.

- Nem megmondtam, hogy meg se mukkanj, mikor azzal a szörnyeteggel társalgok?! – kiáltott fel a férfi, vádlón fordulva a fiú felé. Kezében fenyegetőn csillant meg a kard pengéje, s verte vissza a Hold fényét. – Ha akkor nem szóltad volna el magad, már rég megölhettem volna azt az átkozott Blake-t! Már réges-rég bosszút állhattam volna rajta!

Szavai villámcsapásként hasítottak lényembe, s a megdöbbentség halálos, bénító méregként áradt szét testem minden egyes rejtett pontjában. Agyamban a tudás és az értés fáklyája lobbant lángra – értettem, miért hatott oly megtévesztőn az a szag.

- Sajnálom, Lord Cynric – hajtotta le fejét a fiú, s még csak véletlenül sem nézett volna a férfi szemébe, ki még a bocsánatkérő szavak hallatán sem volt hajlandó megenyhülni. – Többet nem fordul elő, ígérem, de kérem… a frászt hozza rám, uram!

A hallottak végett a férfi megpördült tengelye körül, s a hátán hordott könnyű köpeny meglibbent kecses mozgása közben. Az ezüstösen fénylő kard oly tiszta volt, hogy pengéjén tisztán kivehettem saját, farkas tükörképem, mikor tulajdonosa hirtelen s erőteljes mozdulattal a földbe döfte. Pontosan egy lehullott virág kellős közepébe vájta, s az szinte már sírt, meggyalázott szépségét sajnálva.

Szemügyre vehettem a Lordot is. A férfi haja hollófeketén leledzett magas homlokkal megáldott feje tetején, s fehér-ezüst csíkokkal tele, félhosszasan verdeste széles válla vonalát. A már említett homlokon alig észrevehető ráncok jelentek meg az erőlködéstől, melyek szorosan egymás mellé kényszerítették a két dús, sötét szemöldököt. Az ívek alatt vérvörös szemek pásztázták a fákat, s a tekintet már-már rémisztőn hatott, mégis oly vonzó és csábító volt, hogy naphosszat képes lettem volna elmerülni azokban, s tanulmányozni őket. Orra határozott, egyenes vonalú volt, s alatta helyezkedett el dús alsó és felső ajka, melyek kétséget kizáróan arra születtek, hogy a szerencsés nőt csókokkal halmozza el, újra és újra. Ám mégis, valami megmagyarázhatatlan erő óvatosságra intett, amikor újra figyelni kezdtem száját, s hamarosan meg is pillanthattam okát – a majd’ két centis, minden bizonnyal halálos szemfogakat, melyek hófehéren meredtek a koromfekete éjszakába.

- Megijesztettelek, Frankie? – kérdezte Cynric a fiútól. – Ne haragudj… Nem állt szándékomban, ám tudod jól, milyen fontos nekem, hogy megölhessem Blake-t.

- Fontosabb, mint bármi más ezen a világon… - suttogta a fiú, szemében érthetetlen megértéssel és fájdalommal. – És én sajnálom, Lord Cynric, hogy elvettem öntől a lehetőséget. Esküszöm, hogy a következő alkalomnál ez nem fog megtörténni!

- Remélem is, Frankie – hagyta rá a Lord.

Hátrább léptem, úgy terveztem megfordulok s hazasétálok, ám talpam alá alattomos módon bekúszott egy éles kő, melyet eddig észre sem vettem. Megcsúszott rajta jobb hátsólábam, s felsértette puha bőröm. Torkomból halk nyüszítés hallatszott, mely emberül annyit tett volna: au! S erre Frankie és Cynric riadtan és meglepetten emelte fel fejét. Egyszerre fordultak irányomba, s szegezték rám szemeiket. Egy vörös meg egy méregzöld szempár méregetett engem, nem tudván mire vélni ittlétem. Azt hittem, a Lord menten felkapja kardját s lefejez, mivel hallgatóztam, ám ekkor rájöttem: az ő szemében csupán egy farkas vagyok. Épp megnyugodni készültem, mikor akaratom ellenére gerincemen ismét végigfutott a borzongás. Sietve ugrottam be egy közeli bokorba, s örültem, amiért előzőleg volt annyi eszem, hogy farkamhoz kössem ruházatom.

Mire észbe kaptam, már öltözékembe bújva, emberként kuporogtam a bokor tövében, s a lábamból patakzó vérfolyamot szemléltem. Nem fájt, csupán kellemetlen volt.

- A francba! – káromkodtam el magam, minek következménye az lett, hogy a két alak fölém magasodva nézett le rám. Mindkettejük szemében értetlenség tükröződött, míg végül Frankie felkiáltott:

- Egy Keane! – üvöltötte diadalittasan.

Megütközve néztem rá, s nem értettem, honnan tudja, miképpen hívják a fajtámat, hisz ezt csupán csak az tudhatta, ki vagy maga is farkas, vagy vajmi különös, agyafúrt kapcsolata volt egy Keanével. Nem hittem, hogy bármelyik is érvényben lett volna a fiú esetében.

- Egy farkas-lány! – adta a magyarázatott Frank a Lordnak, mire a férfi rám szegezte kardját. Egyenest farkasszemet néztem a fegyverrel, melyen ezúttal a Hold képét véltem felfedezni. Elmosolyodtam, teljesen akaratlanul.

- Ki vagy te és mit keresel itt? Talán kémkedsz? – kérdezte mogorván Cynric.

- Kedves Lord Uram, kérem szépen tegye el azt a pengét – szóltam udvariasan, s csakhogy nyomatékosítsam kérésemet, kezemmel finoman arrébbtoltam a kardot. – Egyébiránt a nevem Helena Grief, s nem, nem vagyok kém. Személy szerint gyilkolni jöttem ide, de mielőtt még félreértené: nem önnel vagy a fiúval szándékozok végezni, csupán azzal az illetővel, akivel ön is. Az ő szaga vezetett ide, ám csalódottan észleltem, hogy csupán ön az.

- Mit ártott neked Blake Darton? – hangzott az újabb számonkérés.

- Ne haragudjon, de ez magánügy. És egyben egy nagyon fájdalmas emlék is, melyet semmi kedvem megosztani önnel. Egy idegennel nem…

- Értem – morogta az orra alatt, majd elvette előlem kardját, s a hüvelybe csúsztatta. Tekintetét vérző lábamra szegezte, végül pedig drámain az égre. – Frank, segíts a hölgynek felkelni az avarból – szólt.

Frank így tett. Fölém hajolt, szőkés tincsei csiklandozták arcom, majd felhúzott a hideg földről. Jobbjával átkarolta derekam, míg baljával megfogta karom s a nyaka köré fonta. Dermedten néztem hol rá, hol pedig Cynricra, ám utóbbi pillantására sem volt hajlandó méltatni. Frank mindennemű erőlködés nélkül nyújtott számomra támasztékot, s jelét sem adta annak, hogy nehezére esne a feladat.

- Hozd utánam – adta a következő parancsot a Lord, majd elindult a koromsötét éjszakában. Köpenye repült a keletkezett légáramlatok szárnyán, s úgy tetszett, mint az égen szabadon repdeső, fenséges főnixmadár.

- Már elnézést, de… mégis hová visznek? – tudakoltam meg kissé dadogva, ám a férfi csupán egy goromba morgásra illetett.

- Lord Cynric kastélyába – mondta Frank, magyarázatképp. – Ott majd ellátjuk a sebed.

Megértésem jeléül csupán bólintottam, ám még mindig nem tudtam mire vélni a - minden bizonnyal - hirtelen támadt ötletet.

A varjak még mindig ugyan úgy krákogtak, s az éjszaka folyamán csupán annyi változás történt, hogy felszállt a köd, viszont az teljes fehérségbe s homályba öltöztette a fák sűrűjét. Mi mégis magabiztosan haladtunk, előttünk a Lorddal, ki a különös összképben úgy festett, mint eltévedt gyermekek hős megmentője, ki lámpással világítja meg azok útját, úton hazafelé. Kisugárzása mégis oly komor és hideg volt, az ember már-már bőrén érezhette annak hűvösségét, s ez engem nyugtalanított. Nem értettem, nem tudtam az okát ennek, s ez frusztrált, méghozzá nagyon.

A kastély, mely Lord Cynric tulajdonában állt, hatalmasnál is nagyobb méretű volt, s bármely más uralkodó vagy nemes megirigyelte volna. Kívülről kissé komornak s zordnak tűnt, mégis legalább oly vonzó volt, mint gazdája maga, ám mindezt persze csak magamban mertem megállapítani.

Frank oldalának támaszkodva lépdeltem, egész fel a kanyargós lépcsőkön át, pedig fájni egyáltalán nem fájt már a lábam – a fiú mégis ragaszkodott hozzá. A fenti hallban ültetett le, egy díszes lábakon álló, vérvörös drapériával bevont szófára, mely előtt ugyan csak vörös szőnyeg, meg egy kandalló foglalt helyet. A kandallóban tűz ropogott, s az vad táncot járva mutogatta magát az emberi szemnek, teljesen hatása alá kerítve a bámulókat.

A fiú feltette lábam a karfára, alá párnát gyömöszölt, végül pedig eltűnt a mélybarna, kétszárnyas ajtó mögött. Később vízzel telített lavórral, tiszta rongyokkal, s némi kötszerrel jött vissza. Leült mellém, a földre, s a rongyokat belemártotta a vízbe. Lemosta végtagomról a rászáradt, félig-meddig megalvadt vért, s ahol kellett, ott kitisztította a sebet. Hang nélkül tűrtem, hisz egyáltalán nem volt fájdalmas, legalábbis nem eléggé ahhoz, hogy meg is érezzem, esetleg jelentősebb figyelmet tulajdonítsak neki. Midőn ezekkel a műveletekkel Frank végzett, betekerte a kötszerrel lábamat.

- Köszönöm – szóltam, midőn felemelkedett a finom szőnyegről, s ő csupán bólintott. – Mondd, ti ugye Blake-t üldözitek?

Frank fanyalogva elhúzta száját, s rosszallón nézett rám. Végül gyanakvón körbekémlelt a szobában, mintha bárki is kihallgathatná beszédünket. Sápatag színű arcán tompán verődött vissza a kandalló tüze, s ugyane jelenség élénk csillogást csalt méregzöld szemeibe. Szőke haja makacsul hullott vállára.

- Arra vágyódsz, kérjem meg uram, hadd tarthass velünk? – kérdezte őszintén kimondva gondolatait.

- Igen – válaszoltam szemrebbenés nélkül. Tekintetem konokul szegeztem bekötözött s leápolt lábamra, majd végül ezt is feladtam, s egyenest a fiú szemébe néztem.

- Miért? – tett fel egy újabb kérdést.

- Mert én is bosszút kívánok állni. Sajnálatos módon viszont ehhez egyedül kevés vagyok.

- Nem értelek – motyogta. – Hisz’ a Keanék erősek, magukban is, nem csupán farkasként.

- Kölyök vagy, s még meglehetőst keveset tudsz – hagytam rá.

Szemei kissé haragosan néztek rám, ahogy kimondtam e szavakat. Látszatra megbánthattam, hisz nem sokkal volt fiatalabb nálam – legfeljebb négy évvel. Mégis megadón fújtatott, majd kifelé igyekezett a gyér fénnyel borított szobából. A kétszárnyas ajtó küszöbén megtorpant, végül így szólt:

- Meglátom, mit tehetek, mindazonáltal nem ígérek semmit. Tudod, Lord Cynric nem igazán bízik az idegenekben. Főleg, ha az illető egy farkas.

- Már mondtam: nem vagyok olyan, mint a többiek. S mellesleg: megértem a Lordot, tán jobban, mint hinnéd – feleltem, s aztán hozzátettem: - Köszönöm. Mindent.

Bólintott, végül eltűnt az árnyékban – a folyosón nem világított se gyertya, se lámpás, esetleg fáklya.

Csend telepedett a helyiségre. Angyalszárnyakként ölelt körül, dédelgetett engem, s mégis: vajmi furcsa oknál fogva feszengve éreztem magam.

Tán mert idegen helyen voltam, idegenekkel? Nem, ezt az ötletet hamar elvetettem, hiszen eleddig is előfordult már hasonló helyzet – ismeretlenen emberek és környezet között éltem minden egyes napomat.

Tán mert a Lord egy vámpír? Nem, ezt sem találtam valószínűnek. Egyáltalán nem érdekelt, Cynric ember-e avagy sem. Nem éledtek fel bennem a Keanék ösztönei, mikor megpillantottam őt: nem kívántam megölni, úgy, miképp a bosszúszomja sem foglalkoztatott különösképpen. Viszont a döntése velem kapcsolatban annál inkább…

Hát akkor ez lett volna az, amely miatt olyannyira szorongtam, a díszes szófán ülve? Ezért nem voltam képes nyugodtan, egyszersmind elgyönyörködve hallgatni a tűz ropogását, s az éjszaka neszeit?

A gondolatokat valósan is felfogván elöntött a rémület. Függtem valakitől, s ez megrettentett, megbénította végtagjaim, s nem utolsó sorban arra kényszerítette szívem, hogy mellkasomból már-már kiszakadva, eszeveszett gyorsasággal dobogjon, s pumpálja bennem a vért.

Végül aztán sikerült lecsillapodnom. Kívülről láttam magam, miképp óvatosan, vigyázva a kötésre letelepedek a szőnyegre, s magam elé húzom térdeim, hogy a gomolygó tűzben végleg elveszve bámuljam a csodás nyelveket. Igyekeztem más dolgokra gondolni, olyasfélékre, melyek elegendő erővel rendelkeznek ahhoz, hogy megnyugtassanak, ám minden próbálkozásom silány kudarcba fulladt.

Mi lesz akkor, ha nemet mond? Nos, ez esetben egyedül folytatom utam, s versenyzek a Lorddal, hogy én lehessek az, ki hamarabb bosszút áll. Meglehet, koránt sem volt elegendő erőm, hogy valóban végezhessek Blakel, ám mindez csöppnyi, könnyedén tovafújható akadálynak tűnt abból a távlatból. Úgy véltem, csellel, s némi logikával meg ügyességgel, játszva fejét vehetem. Ó, én naiv!

Cipők koppanását hallottam a folyosóról, noha a zajok tulajdonosai még a kastély másik szárnyában tartózkodtak. Addig soha nem tapasztalt izgalom járta át testem, s úgy éreztem magam, mint kisgyermek a születésnapján, mikor is megkapja ajándékát, ám nem tudja, mit rejt a csomagolás. Nem szerettem gyerek lenni, s nem is értettem magam ama pillanatban, midőn szívem újra gyorsabban verdesett, mint a fogságul ejtett kismadár.

Hamarosan, csupán pár perc múltával, Lord Cynric jelent meg, mögötte Frankkel. A Lord arca komoly volt, s mogorva, tekintete szigorú. Orrnyergén alig látható ráncocska jelezte felém: számára nem valami kecsegtető kieszelt ötletem.

Éberen, mégis kissé kábultan néztem fel rá, mikor mellém lépve fölém magasodott. Lentről szemlélve sokkalta ijesztőbb volt, s látványától borsódzott a hátam. Ösztöneimtől vezérelve végigfutott gerincemen a jól ismert borzongás, ám nem hagytam neki, hogy átváltoztathasson. Cynric észrevette pár másodpercig tartó erőlködésem, s tekintete villámokat szórt rám, felégetve lényem.

- Miért kívánsz velünk tartani? – kérdezte mély, rekedtes és férfias hangján.

- Ön is ugyan azt kívánja tenni Dartonnal, mit jómagam, uram – feleltem kérdésére. – Franknek már említettem, ám ha óhajtja, elmondhatom újból: egymagam viszont kevés vagyok ahhoz, hogy megnyugodhassak, s elégtételt vehessek tőle. Úgy vélem, ön viszont elég erős hozzá.

- Nem bízok benned, hát akkor mi okból egyeznék bele e meglehetőst ostoba gondolatba? – szólt újból, rideg hangnemmel.

- Ha valaki, hát akkor én tökéletesen megértem nézőpontját, Lord Cynric. A helyében jómagam is ugyan így vélekednék, sőt. Mindazonáltal arra kérem: fontolja meg kérésemet. Nem tudok észérvekkel dobálózni, miért is kellene magával vinnie, illetve miért lenne szükséges az, hogy magával tartsak.

- Ez esetben mondd meg, mi hasznom származik nekem belőled? Ahogy elnézlek, csupán gondot okoznál.

- Rosszul véli, uram. Nagyon is sok mindenben segítségére lehetek.

- Mondj példát! – utasított.

- Nem tudok, viszont valóban így vélem. Semmiképp sem akadékoskodhatnék: hallásom, szaglásom és látásom legalább oly jó, mint az öné. Emellett bármikor farkassá tudok változni, s olyan helyekre is bejuthatok, hova ön, esetleg termete vagy egyéb más tulajdonságai miatt képtelen lenne. Egyetlen ellenvetési okot találok csupán, mely miatt nemet mondhatna nekem, s ez az, hogy egyáltalán nem ismer. Viszont azt megígérhetem, uram, hogy nem fogom se önt, sem pedig a fiút elárulni, esetleg megölni. Bár nem hinném, hogy bármi esélyem lenne önnel szemben.

- Jól gondolod, akadály nélkül végezhetnék veled. Ám még mindig nem győztél meg. Miért akarsz bosszút állni? Tán a szeretője voltál, s ő elhagyott? Megnyugodhatsz, mással is ezt tette, nem te vagy az egyetlen.

- Igazán sértő a gondolat, Lord Cynric, mely szerint én bárkinek is a szeretője lettem volna. S még ha így is lenne: több eszem van annál, minthogy ilyen kicsinyes dolgokért kívánnám megölni Blake Dartont. A valódi ok fájdalmasabb számomra, mint a világ összes gondja és bűne együttvéve. És véres is, legalább oly nagy mértékben, mint amekkora maga a tenger.

- Legyen! – morogta gorombán. – Tarts velünk, ám azt már most megmondom, ha valami olyat teszel, melyet félreértelmezhetőnek találok, gondolkodás nélkül fogom fejedet venni.

Tudomásom jeléül csupán bólintottam, s lényem végre kezdett lecsillapodni. Ezúttal a tudat vont szárnyai melegébe, mely szerint újból magamtól függök, s nem egy goromba, rideg vámpír döntésétől.

A Lord öles léptekkel kiviharzott a szobából. Édeskés, finom illata sokáig lengedezett körülöttem, s én magamba szívtam azt, az éltető levegővel együtt, nem értvén tulajdon érzéseim.

Az ajtóban még mindig ott ácsorgott Frank, szemeit rám szegezve, már-már vesébe látón. Mellkasán keresztbefonta karjait, patyolat ingének ujja enyhén felgyűrődött. Az erdőben tapasztalt gyermeteg lelkesedés – tán örökre – elpárolgott belőle. Valóságos felnőtt férfiként nézett rám haragoszöld íriszével, szinte oly komolyan, mint ahogy Cynric is tette.

- Holnap reggel korán indulunk. Megmutatom a szobád, szükséged van a pihenésre, s talán a lábadon is bevarasodik a seb, miközben alszol.

- Ó, az miatt már nem kell aggódni – mosolyodtam el, s finom mozdulatokkal lehúztam a puha anyagot lábamról.

A seb eltűnt, ezt bizton tudtam, s midőn megpillantottam csupasz lábam, ez a tudat csupán még erősebbé vált. Frank értetlenül meredt rám, végül kínosan felnevetett, s zavarában fejét vakarászta. Én felálltam a szőnyegről, s felé vettem az irányt. Mikor mellé értem, némán elindult a folyosón, s én követtem.

Lépteink alig-alig hallatszódtak az üres folyosókon, csupán apró légvételeink törték meg a koromsötét éj hangtalanságát, s csak ruháink súrlódtak fel-felszakadó sóhajaik közepette egymáshoz. Haladásunk semmiféle tárgy nem világította, mégis oly tisztán s fényesen láttam a körülöttem nagy gonddal elrendezett tárgyakat, akárha fényes nappal vonultam volna el mellettük.

Gyönyörű mintázatokkal, s ábrákkal díszített kisasztalok álltak magabiztosan a falak mentén, mellettük s rajtuk bonyolult rajzokkal ellátott vázák, melyekben megannyi virág pompázott – kiszáradva, fonnyadozva, könnyezve hajdani szép, színpompás életük után. Ujjam sajnálkozón húztam végig az egyik rózsán, mely virága búslakodva csüngött lefelé, s egykoron alighanem vérvörösen izzott, s ontotta magából a mézédes illatokat. Érintésemet halk sóhajjal kísértem végig - együtt búslakodtam a növénnyel, vele együtt sírtam vissza a hajdanvolt szép éveket, midőn még mindketten oly fiatalok és sértetlenek voltunk. Majd tovább sétáltam, Franket követve...

A Nap eleddig soha nem látott módon sütött be az ablakon, s aranysárga fénye egyenest alvó testemre irányult. A kellemes, bizsergető melegség hamar csapódott át kényelmetlen, szúró égetéssé, s az érzet arra kényszerített, hogy kelletlenül, álmosan üljek fel a puha ágyon.

Tavasz közepe ellenére az időjárás legalább oly szeszélyes volt, mint maga a tenger. A varjak még mindig nem voltak hajlandóak tovaröpülni, makacsul, vadul krákogva boldogították az utálkozó népeket, a tudat ellenére, mely szerint réges-rég máshol lenne a helyük.

Hamar elöntött az éberség, csupán annyi kellett hozzá, hogy eszembe jusson: a mai napon Blake keresésére indulunk.

Már-már gyermeteg izgatottsággal keltem fel ágyamból, s kanyarítottam fel éjfekete köpenyem. Hosszúszárú, szintén fekete csizmámat ágyam mellett hagytam, s mit sem törődve az illendőséggel, mezítláb lépkedtem a szoba csöndjében. Csupán az alváshoz használt, falatnyi alsóruha leledzett rajtam – azon kívül semmi –, s további ruháim az ajtó melletti széken tornyosultak, szinte tökéletes precizitással összehajtogatva.

Sietve kaptam utánuk, egyáltalán nem szerettem volna, hogy bárki is belépjen az ajtón, s ilyetén öltözetben nyisson rám. Az éjszakai mozgást megkönnyítendő, minden egyes ruhadarabom koromfekete volt.

Kezeim remegtek a furcsa érzettől, s e tényező kissé megnehezítette az öltözködést.

Végül sikerült magamra öltenem testhez simuló, vékonyka nadrágom, s fölé cikk-cakkos szoknyám, majd végül rácsatolnom kardom, melyet mindeddig köpenyem takart a kíváncsi szemek elől. Már csupán fűzőm hiányzott, melyet elől kötéses fajtája lévén mellkasomon sötét szalagok díszítettek, no meg a kényelmes bőrcsizma.

Elkészültem. Most már csak az a kérdés foglalkoztatott: vajon fel is? Felkészültem arra, hogy kitudja mennyi ideig, Lord Cynric és Frank társaságában üldözzem Blake Dartont, míg végül sikerül őt megölnöm, felnégyelnem és széttépnem?

Ekkor kopogtak ajtómon, s ugyanazon pillanatban Frank furakodott be rajta, akár a tornádó. Valósággal becsapódott lépte nyomán a szerencsétlenül járt tárgy, ám a fiatal fiú ezzel mit sem törődött. Kíváncsian, egyszersmind zavartan időzött el rajtam tekintete, s ez meglehetőst frusztrált. Hosszas idő elteltével torkot köszörült, majd megkérdezte:

- Kész vagy?

- Igen, mehetünk – adtam azonnal a feleletet, s kiléptünk az ajtón.

Frank csodálkozva nézte kardom, melynek markolatára kereszten tekergőző, fogait fenyegetőn meresztő kígyót vésett készítője, s mindezt színezüstből. A hüvelyen fekete selyemszalag futott végig, végén engedelmesen lehullva, a légáramlatokon szárnyalva.