Maou idegesen tépte fel a selyemhuzatú párnát, mit sem törődve Hisami haragos tiltakozásával és figyelmeztetésével. A férfi idegileg már roncs volt, úgy érezte magát, mint egy ketrecbe zárt vadállat, amit izgága, csintalan gyerekek ingereltek, s várták, mikor ugrik önként a rácsoknak. Most ugrott. Már nem törődött azzal, hogy felfordulást hagy maga után, és ez esetleg feltűnik majd valakinek; nem érdekelte a sok feldöntött, feltépett huzatú bútorok, a szétmarcangolt ágymatrac. Csak az a nyomorult kulcs lebegett a szemei előtt, amit sehogy sem tudtak eddig megtalálni.

            - Ahelyett, hogy itt sápítozol, inkább segíts! - mordult Hisamira, mire a nő dühösen letette magát a legközelebbi megrongált karosszékre.

            - Csinálsz amit akarsz, én nem szólok bele, de ne csodálkozz, ha fél órán belül idecsődül mindenki a hotelből.

            Maou erre egy vakkantással keveredett morgást hallatott, mint egy igazi kutya, majd folytatta a rongálást. A nő tüntetően kibámult az ablakon. Alig egy órája voltak még csak ott, s eleinte úgy tűnt, minden normálisan fog zajlani, ám a Vérebnél elszakadt a cérna és tombolni kezdett, amit hűen tükrözött a lakosztály állapota is.

            - Az a... nyomorult... Shinikai! - fújtatott Maou minden egyes mozdulatnál. - Kicsinálom! Felnyársalom! Megsütöm!

            - Fúj, kannibál!

            - Nem mondtam, hogy meg is eszem! - dörrent ingerülten, majd felhagyott az eredménytelen károkozással, s a romhalmazzá vált ágy közepén Hisami felé fordulva törökülésbe ült.

            - Megnyugodtál? - kérdezte a nő bosszantóan tudálékos és higgadt arccal.

            - Nem!

            - Komolyan mondom, olyan vagy, mint egy ötéves! - kelt fel ültéből, és pár lépést tett a feltúrt ágy felé. - Amúgy meg - beletúrt farmerja zsebébe, és előhalászott egy kis fémkulcsot - már vagy tíz perce megtaláltam ezt a vackot, csak Te annyira belejöttél a pusztításba, hogy még ezt sem vetted észre!

            Maou olyan arcot vágott, mint akit felképeltek. Először leesett az álla, majd valahonnan az alagsorból fölmerte azt, végül felállt, méltóságteljesen lelépett az ágyról, és se szó, se beszéd, kisétált a lakosztályból. Hisami nagyot sóhajtva utána ment.

            - Maou! Ne duzzogj! - A férfi olyan gyorsan ment, hogy szinte csak futva lehetett lépést tartani vele. - Hallod? Lassíts már egy kicsit! - A Véreb váratlanul megtorpant, és megfordult, mire Hisami a mellkasának gyalogolt. - Hé! Legközelebb szólj, ha...

            Nem volt ideje befejezni az indulatos mondatot, mivel egy csókkal belé fojtották a szót.

            - Halkabban, különben tényleg mindenki idesereglik. - Megeresztett egy halvány, elégedett mosolyt Hisami döbbenete fölött, majd sarkon fordult, s kicsit mérsékeltebb tempóban folytatta útját.

            A nő egy darabig még értetlenül nézett utána, majd észbe kapott, és szó nélkül követte őt. Egyszerűen nem tudott kiigazodni rajta, hirtelen hangulatingásain, hullámzó szenvedélyén, ám ez egy idő után már nem érdekelte. Ha ő így érezte jól magát, hát csak tessék, csinálja a fesztivált! Lopva a férfi széles hátára pillantott, majd tekintete levándorolt keskeny csípőjére. Eszébe jutott az órákkal ezelőtti észbontó élmény, amikor ez a test az övére nehezedett és szinte az ágyhoz szegezte, mialatt a testét becézte, kényeztette.

*

             Mizuna majdnem ugyanúgy üldögélt kint a nappaliban a kanapé, mint amikor Yukiért aggódott. A fiatal férfi előkerült - bár borzalmas állapotban -, így már nem aggódott érte, lelke viszont egyre inkább hánykolódott egy viharos tengeren. Mutatóujjával szórakozottan végigsimított ajkain. Alig tudta elhinni, hogy tényleg az történt, ami.

            Amikor Yuki elájult, betakarta, és gondosan behúzta a sötétítőfüggönyöket is, hogy a férfi nyugodtan tudjon pihenni. Neki viszont nem volt nyugta, gondolatai megállíthatatlan örvényként kavarogtak. Nem tudta mit gondoljon és hogyan Yukiról. Ha lecsukta a szemét, néha még mindig az a neveletlen vakarcs vigyorgott rá, mint aki az általános iskolában volt. Azóta viszont jó pár év eltelt, a kis vakarcsból pedig - bármennyire is nehéz volt ez beismerni -, férfi lett. És a jelek szerint őt akarta. A kérdés az volt, hogy kölcsönös-e az érzés. Hiszen ott volt még Zao is...

            - Hülye fiúk! - motyogta maga elé, és azt kívánta, bár sose találkozott volna valamelyikükkel. Ha csak az egyikük lenne az életében, sokkal könnyebb helyzetben lenne, mert így... szerette mindkettőjüket.

            Lassan fölállt a kanapéról, halkan a hálószoba ajtajához osont, és nesztelenül résnyire nyitotta az ajtót, majd belesett. Yuki az igazak álmát aludta, ajkai résnyire elváltak egymástól, ébenfekete haja kócosan keretezte nyugodt, békés arcát. Mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt, halk szuszogásán kívül semmi mást nem lehetett hallani. Mizunának eszébe jutott, hogy az elmúlt évben hányszor gondolt arra, hogy mit meg nem adna azért, ha alvás közben láthatná őt, ha napokig a közelében lehetne, de nem az iskolában, ha... féltékennyé tehetné. De Yuki mindig egy jégszobor hűvös merevségét sugározta felé, ugyanúgy bánt vele is, mint mindenki mással, ugyanúgy lenézte. És mégis idáig jutottak.

            „Pedig amikor megcsókolta Yukarit, azt hittem, hogy őt kedveli..."

            Erről eszébe jutott, hogy délutánra találkozót beszélt meg a lánnyal, amihez egyre kevesebb kedve volt. Nem akarta otthagyni Yukit, ilyen állapotban, ennyire kiszolgáltatva, ráadásul rossz előérzete volt.

            Már éppen azon volt, hogy visszacsukja az ajtót, és inkább készít valami reggelit, amikor halk, nyöszörgésnek is alig nevezhető hangra lett figyelmes az ágy felől.

            - Mi... zu... na... - A légzése szaggatottá vált, arca összerándult, száját szorosan összezárta, mint aki hatalmas kínokat áll ki. - Mizuna! - kiáltotta hirtelen, tisztán érthetően, s felpattantak a szemei, tekintete pedig azonnal a szoba sötétjébe beszűrődő fényben álldogáló lányra siklott.

            Egy darabig csak meglepetten nézték egymást, majd miután Yuki elég erőt gyűjtött hozzá, ülő helyzetbe tornázta magát. Homlokán vékony verejtékréteg képződött az erőlködéstől, a levegőt is sűrűn szedte, szemei fájdalmasan összeszűkültek. Csoda, hogy a sebei nem szakadtak fel.

            - Éhes vagy? - kérdezte Mizuna, hogy valamivel elterelje mindkettőjük figyelmét. A férfiét a fájdalomról, a sajátját pedig a bekötözött, izmos, széles mellkasról. - Csinálok reggelit.

            - Az jó lenne - mondta, és próbált minél kényelmesebben elhelyezkedni. - Megkérhetlek valamire? - Mizuna jobban kinyitotta az ajtót, és belépett. - Légy szíves nyisd ki az ablakot, iszonyatosan állott itt bent a levegő!

            „Tessék, alig van jobban egy kicsivel, máris utasítgat!" Ez viszont kivételesen nem zavarta, mivel kérés formájában ugráltatta, és legalább volt hozzá ereje. Az erős Yuki jobban tetszett neki.

            Odasétált az ablakhoz, elhúzta a sötétítőfüggönyt, majd kitárta mindkét szárnyát, s hagyta, hogy a kora délelőtti, nyári szellő, hosszú hajába túrjon. Megfordult, és észrevette, hogy Yuki őt figyelte. Amint pillantásuk találkozott, mindketten elkapták a fejüket, a lány pedig kisietett a szobából, s meg sem állt a konyháig. Szíve észe veszetten dübörgött mellkasában, és kifejezetten örült neki, hogy a férfi nincs olyan állapotban, hogy utána jöjjön.

            Kicsit kapkodva látott hozzá a rántotta elkészítéséhez, párszor pedig nagyon kevésen múlott, hogy nem vert le, vagy tört össze véletlenül valamit. Nem akarta, hogy bármi kifogást is lehessen hozni a reggeli ellen, ezért nem olyan figyelmetlenül csapta össze, mint ahogy magának szokta: itt-ott kicsit megégetve, másutt meg nyersen hagyva. Amint elkészült, fogott két evőpálcikát, és már vitte is a kész, kifejezetten jól sikerült reggelit Yukinak.

            A férfi azonnal felkapta a fejét amint Mizuna ismét a szobába lépett, orrát finom illat érte, mire gyomra azonnal panaszosan felmordult. Az pedig csak fokozta gyönyörét, hogy a lány készítette neki a reggelit, az evőpálcikák láttán viszont önkéntelenül is mosolyra húzódott a szája, amit Mizuna rögtön észrevett.

            - Mi az? - kérdezte értetlenkedve, mire a mosoly vigyorrá szélesedett.

            - Szerinted azt hogyan tudom megenni pálcikákkal, főleg ilyen kezekkel! - emelte fel bekötött végtagjait, amiket szintén szétkaszaboltak.

            - Hoppá! - harapta be alsóajkát, amitől Yuki szemében még sokkal aranyosabb, ártatlanabb és törékenyebb volt. Még az eddigieknél is jobban védelmezni akarta. - Hozok villát! - Letette az éjjeliszekrényre a tálcát, majd sarkon fordult, és kisietett.

            A férfi megcsóválta a fejét, majában jól szórakozva a másik szétszórtságán, ami egyáltalán nem idegesítette. Tetszett neki, ahogy sürgött-forgott, próbálta a legjobbat kihozni magából, de akkor sem esett kétségbe, ha nem egészen úgy sikerültek a dolgok, ahogyan ő azt elképzelte. Sokkal erősebb volt, mint ahogy azt kinézte volna belőle az ember, pedig évekkel ezelőtt még milyen nyafogós kislány volt. Mindenért hisztizett, Yukinak kifejezetten az idegeire ment. Most viszont majd' beleőrült a gondolata, hogy Mizuna esetleg beleszerethet, vagy már bele is szeretett Zaóba. Egy gyilkosban. Egy Kutyába.

            - Itt is van a villa! Történt valami? - siklott a lány pillantása az ökölbe szorított kezekre.

            - Nem, semmi - mondta, és azonnal nyugalmat erőltetett magára, nehogy a lány faggatni kezdje.

            Átvette tőle a villát, az ölébe tette a tányért, majd megpróbált eljuttatni legalább egy falatot a szájába. Sikertelenül. A keze annyira remegett, hogy a falat minduntalan lepattogott az evőeszközről, ez pedig alig egy perc alatt felbőszítette Yukit.

            - A rohadt életbe már! - Éppen azon volt, hogy elhajítja a villát, amikor Mizuna megunta a cirkuszolást, nagyot sóhajtott, leült az ágy szélére és elvette tőle, még mi előtt egy tökéletes röppályát írhatott volna le vele.

            - Hagyd, majd inkább én - sóhajtotta, mit sem törődve a férfi csodálkozástól elkerekedett szemeivel, valamint saját pirulásával. - Jobban jársz, hidd el.

            - Nem vitatom - mondta lágyan, ettől pedig forróság öntötte el Mizuna mellkasát.

            A villa végére tűzte azt a falatot, amivel Yuki eredménytelenül próbálkozott, majd a férfi szájához vitte, s közben akarva-akaratlan a tekintete folyton találkozott a másikéval. Yuki pedig teljes elragadtatással ette a reggelit, minden egyes falat után hálás, mordulással, ami egy idő után olyan volt, mintha dorombolna. Megint.

            - Mizuna! - szólalt meg a férfi az evés végeztével, pont, amikor a lány már felálláshoz készülődött, ám neve hallatára ismét rá nézett ragyogó, zöld szemeivel. - Mondd csak, nagyon haragszol... azért, mert... az előbb én téged... - Képtelen volt normálisan megfogalmazni a kérdést, de Mizuna így is értette, hogy mire gondolt.

            - Nem tudom - felelte őszintén, lesütött szemekkel, mire Yuki megint mocorogni kezdett. - Hirtelen jött, inkább meglepődtem, főleg azért, mert... - Nem fejezte be, a férfi viszont égett a vágytól, hogy megtudja.

            - Mert?

            Mizuna habozott, és elpirult, kezeivel a lepedő fehér, vékony anyagát gyürködte.

            - Mert ez volt az első - hadarta fülig vörösödve, majd gyorsan felpattant az ágyról, fogta a tányért meg a villát, és kisietett velük a szobából. Yuki csak nézett utána, miközben határtalan elégedettség járta át. Ő volt az első! Ő! Nem Zao, nem más, hanem... ő! Hallotta, ahogy a konyhában bekapcsolta a mosogatógépet, és arra gondolt, milyen jó lenne, ha nem csak az elkövetkezendő pár napban ténferegne nála, az ő házában. Hanem sokkal tovább.

            De addig még sok dolga van, ahhoz pedig erő kell, amit csak úgy tud szerezni, ha kipiheni magát, és minél előbb felépül. Mindezt nem szívesen látta be, de nem tudott ellene mit tenni. Visszafeküdt, úgy helyezkedve, hogy ráláthasson az ajtóra, és ki a nappaliba. Nem zavarta a beáradó napfény sem, csak lehunyta szemeit, és hallgatta Mizuna lépteit.

            Kisvártatva a lány megint bement hozzá, de csak mert azt hitte, hogy Yuki aludt. Becsukta az ablakot, elhúzta a függönyt, s szinte lábujjhegyen ment ki, az ajtót viszont nem tette be maga után.

            - Szép álmokat - suttogta alig hallhatóan, és mintha csak ennyi kellett volna, Yuki elaludt.

            Fél kettőkor Yukari összekészülődött, felöltözött, megfésülködött, közben pedig próbált nem a kötelességére gondolni. Hallotta, ahogy a háta mögött Karasu is összeszedelőzködött, ruhasurrogás jelezte öltözködést, majd egy halk csattanással magára erősítette a pisztolytokokat. A lány megfordult, s ekkor észrevette, hogy a vörös hajzuhatag még mindig kibontva omlott szabadon a nem túl széles vállakra. A hajgumi fél órával ezelőtt - hála neki -, elszakadt.

            Yukari előkeresett fésülködőasztalának egyik fiókjából egy vékony bőrszíjat, és fésűt, majd a férfihoz lépett.

            - Ülj le, befonom! - utasította a Sintér, Karasu pedig kifejezéstelen arccal tette, amit mondtak neki.

            Maga alá húzta a széket a fésülködőasztaltól, letette magát rá, és hagyta, hogy Yukari megfésülje, befonja a haját, és a végét összefogja. A lánynak tetszettek a hosszú, lágy tincsek, amiket mindig is csodált, a sok harc ellenére. Gyönyörűen fénylett a délutáni napfényben. Ennek ellenére olyan üresnek érzett minden mozdulatot, mintha az utolsók lennének, és semmivel sem tudna változtatni az elkövetkezendőkön. Talán így is volt.

            - Jól vagy?

            A férfi hangjára fölkapta a fejét, majd bólintott, és meglepetten konstatálta, hogy nem tudja, mikor állt fel, és fordult vele szembe a Véreb. Ezen a napon különösen furcsán viselkedett, ridegebb, és távolságtartóbb volt, szemei is, mintha valahova a távolba tekintettek volna inkább, nem pedig rá.

            - Szerinted egyedül lesz? - kérdezte váratlanul Yukari, s próbált nem tudomást venni arról, hogy mindkét keze remegett.

            Karasu közelebb lépett hozzá, majd lassan, kimérten magához vonta őt, erős karjait szorosan a törékeny test köré fonva. Annyira más volt, mint napokkal ezelőtt. Olyan idegen...

            - Nyugi. Nem lesz gond, sima ügy. - Elengedte, és a szemébe nézett. Tekintete hűvös eltökéltséget sugallt. - És én is ott leszek.

            - Tudom - motyogta, s legszívesebben arcát a férfi mellkasába temette volna, de nem tehette. Egy Sintér nem bújhat egy Vérebhez, nem bújhat ágyba egy Vérebbel... nem érezhet iránta semmit sem!

            „Micsoda csapnivaló Sintér vagyok."

            Yuki arra ébredt, hogy mellette, az éjjeliszekrényen éktelen ricsajjal csörgött a mobilja, amitől nem hogy nem lett jó kedve, de még a feje is belesajdult. Először nem találta a lármázó készüléket, s már éppen azon volt, hogy ha végre a keze ügyébe kaparintja, akkor azzal a mozdulattal falhoz is vágja, de aztán meggondolta magát.

            - Ajánlom, hogy fontos legyen! - morgolódott cseppet sem kedves hangnemben.

            - Látom, friss és üde vagy, Yuki! - szólalt meg a vonal másik végén Ryonosuke. - Egyben vagy?

            - Ja, de mi a francért hívtál?

            - Megtaláltuk Kitazawakiék búvóhelyét, ott voltak mind, ahogy mondtad. A banda nagyját lekapcsoltuk, a fegyvereiket elkoboztuk. Találtunk még egy nagy adag kábítószert is a lopott kocsikba rejtve, meg pár illegális játékszert is...

            - De?

            - De Kitazawaki meglépett. - Yuki egy cifrát káromkodott. - Bocs, haver, ezt elcsesztük.

            A férfi beszéd közben nagy nehezen kikászálódott az ágyból, magára rángatott egy melegítőalsót, és sántikálva elindult, hogy megnézze, merre van Mizuna.

            - Már mindegy, most az a fontos, hogy a nyomára bukkanjunk. - A konyha üres, a fürdőben senki, a nappali kihalt, az emeletre meg nem botorkált föl, de a némaságból ítélve, a lány ott sem volt. Kezdett ideges lenni.

            - Ráállítottam egy keresőcsapatot, akik egészen Hiroshimáig követték, ott elvesztették szem elől, de már dolgoznak az ügyön.

            - Nagyszerű. A bácsikámról van valami új hír? - Tekintete megakadt egy kisebb méretű papíron, ami a kanapé előtti dohányzóasztalon pihent.

            - Nincs, úgy tűnik, mostanában inkább meghúzza magát. Semmilyen gyilkosság nem történt, ami vele, vagy a szervezetével lehetne összefüggésbe hozni...

            Ryonosuke még magyarázott valamit, de azt Yuki már nem értette. Feje úgy lüktetett, mintha szét akarna robbanni, de nem az ébredés utáni fejfájása erősödött föl hirtelen. A harag, és az ijedtség volt rá ilyen hatással, amit a kis üzenet váltott ki.

            „Szia Yuki!

Remélem jól aludtál, kipihented magad! Elmentem a parkba Yukarival találkozni, szerintem legkésőbb egy óra múlva itthon leszek. (Három órára megyek, ezt azért mondom, hogy tudd mérni az időt, és ne utána pattogj velem, hogy késtem!) Csináltam teát, remélem még nem hűlt ki. Igyál, aztán húzz vissza aludni! Sose gyógyulsz meg, ha nem pihensz eleget! Majd érkezek, szia!

Mizuna"

            Yukit nagyon kevés tartotta, hogy ne üvöltsön fel, vagy törjön össze valamit, ami éppen a keze ügyébe kerül.

            - Hé, haver! Ott vagy még?

            Valahonnan a düh és az aggódás végeláthatatlan erdején túlról érkezett Ryo hangja, és jutott el egészen - nagy küzdelmek árán - a férfi tudatáig.

            - Ryo, most azonnal küldd ebbe a városban minden emberedet, a Kitazawaki után nyomozókkal együtt!

            - Megvesztél!? Minek?

            - Mizuna Yukarival találkozott, és még nem ért vissza, pedig azt írta, egy óra, és itthon lesz, ennek ellenére - felnézett a faliórára - két órája sehol! Most azonnal szólsz mindenkinek, és Mizuna keresésére küldöd őket. Nem érdekel, hány szabályt kell felrúgnod, vagy a fejesek mit fognak pofázni, csak találjátok meg őt! Vállalok minden felelősséget, világos!?

            - Igen.

            Akkora indulat sütött Yuki hangjából, hogy Ryonosuke hülye lett volna tiltakozni.

            - Minden sikátort, minden tetves bokrot nézzetek át, te pedig told ide a segged a Telep alaprajzával együtt! - A vonal másik végén a csend mélytengerivé mélyült. - Hallottad?

            - Igen, de Yuki, ugye nem akarsz semmi hülyeséget csinálni! Megfelelő felkészülés nélkül öngyilkosság lenne...

            - Csak tedd, amit mondtam, a többit meg bízd rám!

            - De még nem is jöttél rendbe!

            - Tíz percet kapsz. - Elköszönés nélkül tette le, majd előhívta a névjegyzéket, és szélsebesen lefelé gördítette, egészen a Z betűig.