Lassan elcsitult a jeges fergeteg. A szél nem hordta már a parányi, éles kristályok milliárdjait - amik a vándort kínozták, befúrva magukat a didergő ember bőre alá, és elkékítve fagyasztották azt... A súlyos felhők eltűntek, és kíváncsian kukkantott elő a nap, végigsimítva aranyos sugaraival a vastag hódunnával takart tájon.
A napsugarak apránként melengették a talajt és a levegőt. Olvadásnak indult a fehér hópaplan. Eleinte csak kissé megoskadt, majd foltokban el is tűnt, rongyossá vált. A lyukakon át elősötétlett a nedves föld, néhol az őszről megmaradt zöld növényfoltokkal tarkázva.
Ahogy múlt az idő, és lassan tavaszodott, úgy apadtak a hófoltok. Már csak a roppant hegyvonulat közvetlen környéke fehérlett...
Odakint zord volt az idő, csak odabentről látszott kellemesnek. Mégis megindult a támadás Nyugat ellen... A birodalom szívében ebből még nem sok volt érzékelhető azon kívül, hogy Sesshoumaru és a vezérei összegyűltek, majd készenlétbe helyezték a hadsereget.
Az egyszerű lakosság a sok békében töltött esztendő után nehezen tudatosította a veszély meglétét.

Kagome elgondolkodva bámult kifelé a palota ablakán. Bő yukata leplezte megváltozott alakját. Már köztudott volt, hogy az uralkodópár gyermekáldás elé néz...
Párja csendesen jelent meg mögötte, mint az árnyék, de a hercegnő kifinomult démonérzékei még élesebbé váltak, mióta az örököst várta.
- Valami baj van - állapította meg halkan.
- Igen - karolta át hátulról gyengéden a Nagyúr.
- Közelednek?
- Két héten belül meg kell ütköznünk velük. Már így is leromboltak két várost. Nem tudták őket megállítani, csak kevés időt nyerni.
- Két hét... a gyógyítók azt mondták, akkorra várható majd, hogy a fiunk megszületik.
- Tisztában vagyok vele, ezért aggódom. Valahogy biztonságba kell helyeznem benneteket. Legjobb lenne, ha arra az időre visszamennél édesanyáddal és Souta-kunnal a jövőbe. Magam mellett akarlak tudni, de az elsők, akikre támadni fognak, azok mi leszünk. Elsősorban te és a kicsik, mert tudják, hogy másképp rám nem mérhetnek végzetes csapást...
- Nekem itt a helyem. Melletted. Csak anyánk, Rin és én tudjuk használni az ellenszert a pokoldémon mérge ellen. Nem él több fénydémon rajtunk kívül.
- Igen, tisztában vagyok az érveiddel - sóhajtotta a youkai. Majd felmorrant:
- Apám!
- Mi van vele?
- Azt ígérte, elmesél majd mindent, mert az is segíthet minket.
- De most hol van? Nem érzem a jelenlétét.
- Képes elrejteni. Azért teszi, mert sok régi híve és ellensége felismerné. Csak mi ketten tudjuk, hogy él. No és persze Yamato-sant rémisztgeti néha, szórakozásként... Megyek is, megkeresem. Mindenképpen beszélnünk kell arról, hogy mit tervez. Mert abban biztos vagyok, hogy kitalált valamit. Annyira meg ismerem, hogy a végén képes minket teljesen váratlan helyzetbe belerángatni...
- Menj csak. Én azt hiszem, átsétálok anyámhoz és Rinhez. Megnézem, mennyit haladt Rin az erejének összpontosításával.
- Már meg tudja idézni a fényt, hogy kardként használhassa. Csak a kard formája nem akar kialakulni - mosolyodott el Sesshoumaru.
- Lehet, hogy nem is karddal kellene kísérleteznie?! - jutott eszébe váratlanul Kagoménak.
- Az meglehet. Mondd neki, hogy próbáljon más fegyvert idézni. Most megyek, megkeresem apámat. Nem sok időnk van a csatáig - bólintott a Nagyúr, majd hangtalanul kilépett a lakosztályukból.
Kicsit később asszonya is követte, bár ő a folyosón a másik irányba indult.

A hegyvonulat túloldalán, az erdő szélén, a völgyben kicsiny falu lapult. Lakói főként emberek voltak, de a papnő házában élt két hanyou gyermek is. A csendes kis település körül még nem olvadt el a hó, viszont a rajta átvezető kocsiút már járható volt. A néhány férfi az erdőben küszködött a hóbuckák közt, fát vágtak, ketten pedig vadászni próbáltak. Összefogtak, mert kellett a meleg és az élelem mindannyiuknak, hogy Tél tábornok utolsó támadásait is átvészeljék. Hallottak ugyan mendemondákat valami ellenségről - de hiszen gyilkos fagy van... idáig azok úgy sem jutnak el...
Hirtelen érte őket a halál. Az első meg sem nyikkant, csak lerogyott. A többi értetlenül nézte egy pillanatra az élettelen, véres testet. Majd dermedt meglepődésükből ocsúdva, silány eszközeikkel védekezni próbáltak a szinte láthatatlanul gyors ellenséggel szemben - hasztalanul. Ők is első társuk sorsára jutottak. A fehér havat nagy foltokban vörös vér terítette be. Még meleg vér, ami megolvasztotta a hideg fehérséget, rozsdaszínű, lucskos pocsolyákká.
A démon undorodva lépkedett közöttük át, míg az érintetlen hótakaróhoz ért. Ott megtisztogatta magát a rátapadt mocsoktól.
Fekete, hosszú haja libbent utána, amikor felkapta fejét. De csak egy társának közeledését érezte. Így nem is szentelt a dolognak nagyobb figyelmet. Vesztére.
Egy hatalmas, fehér, vicsorgó kutya képében érkező démon állta útját. Az tévesztette meg őt.
Az összecsapás nem tartott sokáig. A fekete hajú démon követte áldozatait... Inu no Tashio nagyúr pedig megkönnyebbülten szusszantott, ahogy visszaváltozott. Kissé késve ért oda, így nem tudta megmenteni azt a néhány embert. A falu népének nagyobbik részét ellenben - igen. Mivel valaha jól ismerték őt a környéken, nem kockáztatta meg, hogy megláthassák. Az ellenség nem tudhatja, hogy ő él... így a lehető leggyorsabban távozott, vissza, a palotába.