|
Kalózvér
Sayara 2010.01.30. 23:41
- Rhys! – kiáltott fel erőltetett hangon. – Észre sem vettelek! – miért sipít úgy, mint aki mindjárt megfullad?
- Tényleg? – kérdezte testét Beth és az ajtó közé préselve. Így teljesen elzárta a menekülés útját. A lány hátrébb húzódott több lépést is.
A férfi ördögien vigyorogva fordította el a kulcsot a zárban és most nem csak eljátszotta. Tényleg bezárta. Beth fejében tombolt a vér, egy pillanatra meg is szédült.
- Gondolom azért… hogy ne zavarjon senki, amikor ilyen komoly dolgokról beszélgetünk. – mutatott az ajtóra remegő kézzel.
- Ó, igen… beszélgetni fogunk… - morogta és zsebre vágta a kulcsot. Elindult a lány felé, Beth tovább hátrált. De egyszer csak hirtelen megtorpant.
- Honnan tudod, hogy én vagyok az?
- Beth… - nyögte Rhys fuldokolva a nevetéstől. – Ki más lenne olyan elvetemült, hogy utánam jön a bordélyba és elbújik a szekrényben?
A lány most nem gurult dühbe a nyílt sértés miatt, úgy is tudta, hogy nem gondolja komolyan a másik. Sokkal jobban lekötötte figyelmét az, ahogy a férfi ránézett, miután abbahagyta a nevetést. Még hátrált is.
- Fontos volt, hogy ide jöjjek… - nézett szét és elhúzta a száját. – Amúgy eszem ágában sem volt, betenni ide a lábam!
- Hát persze…
- És… és arra sincs szükség, hogy bezárd az ajtót. Nem fogok elfutni, mert most kérdeznem kell valamit… - bólogatott jelentőségteljesen, szemeit a kulcson tartva.
- Majd szeretnél, hidd el… - mormolta Rhys csábító hangon. – Csak nem fogom engedni!
- Ne tereld el a figyelmemet! – csattant fel idegesen.
- Ó Édes, nem hittem volna, hogy megérem ezt a vallomást… tehát elterelem a figyelmed? – indult el felé.
- Én… én… én egyáltalán nem így gondoltam, csak mindig más téma felé irányítod a beszélgetést, és… állj meg ott, ahol vagy! – kiáltott rá, mert sarokba szorult. – Egy lépést sem jöhetsz közelebb, megértetted?
Rhys, csak a játék kedvéért megállt, de nagyon is élvezte a lány kétségbeesését. Vigyorogva leste, ahogy a tekintete a lehetséges menekülő útvonalakat keresi. Nem aggódott, hogy elfut előle, ez a szoba nem valami nagy, ráadásul az egyetlen kijárat kulcsa az ő zsebében lapult. Félni valója egyenlő a nullával.
- Tisztán hallak Drága, de túl nagynak vélem a távolságot, félek nem ér el eddig az a gyönyörű hangod!
Elizabeth összezavarodva nézett fel Rhysra. Eddig nem vette észre, hogy részeg volna…
- Te ittál?
- Ez aljas rágalom, nem vagyok részeg! – vigyorgott továbbra is.
- Én ebben nem vagyok olyan biztos… - nézett rá erősen kételkedve.
Rhys drámaian felsóhajtott és lerogyott az ágy szélére. – Fáj, hogy ennyire nem bízol bennem.
Elizabeth késlekedés nélkül felhorkantott, nem éppen nőiesen. – Még szép!
Meg kellett volna ezen sértődnie és visszavágni, de tudta, csak azért mondja ezt a lány, hogy leplezze zavarát. Ha olyan helyzetbe kerülnének, az életét is a kezébe adná. És ez igaz fordítva is. Csupán Beth nem ismerte még el ezt a mélységes bizalmat, ami kialakult közöttük az idő folyamán. Egymást váltogatva mentették meg a másik életét, és ez olyannyira lekötelezte mindkettőjüket, hogy ezen nem lehet egyszerűen átlépni.
Ha Beth nem bízna benne, ha félne tőle, nem állna egy helyben ott a falnak dőlve. Rhys ismerte már annyira, hogy tudja: a lány minden tőle telhetőt megpróbálna a szabadulásra. A szabadságára nagyon harapós, főleg miután megszabadult Harpertől.
- Szóval? – kérdezte végül megtörve a csendet. Beth felnézett rá. – Miről akartál velem beszélni, ami olyan fontos, hogy még ide is képes voltál utánam jönni?
A lány szeme megvillant, Rhys érezte is a hatását. De hé, ember! Most nincs itt ennek az ideje! Beth tényleg mondani akart valamit.
- Jack a vérszerinti apám…
- Igen… - bólintott rá óvatosan. Nem tudta mit akar kihozni ebből. – Ezt már egy ideje tudjuk.
A lány elkapta róla tekintetét. Rhys összevonta szemöldökét, nem szokott hozzá ahhoz, hogy a lány így viselkedjen. Előtte már semmi takargatni valója nincs…
Lassan kiegyenesedett és a lány felé lépett egyet, de ő csak gyorsan megrázta a fejét.
- Maradj ott!
- Mi a baj, Beth?
A nő keresztbe fonta maga előtt a karjait. - Itt születtél a szigeten?
- Nem. – válaszolt néhány pillanatnyi késéssel. Mi köze van hozzájuk annak, hogy ő hol született?
- Akkor hol?
Nem érdekelte, hogy a lány mit akar és mit nem. Közelebb lépett hozzá. Egyik kezét lefejtette a görcsös kapaszkodásból, és magához húzta.
- Hagyd abba!
- Tudod jól, hogy nem fogom, szóval kíméld meg magad a veszekedés-től… mi ez a hirtelen érdeklődés a múltam után?
- Csak szeretnék megtudni pár dolgot… - tért ki a válasz elől és megpróbált elhúzódni a férfitól de az nem hagyta.
- Beth! – sürgette, de a lány addig nem volt hajlandó megszólalni, amíg el nem engedi. – Viselkedj már felnőttként!
- Hogy én viselkedjek? – nézett fel rá dühösen. – Ki az, aki nem hallgat senkire? Mondtam, hogy maradj távol tőlem, te mégis idejöttél!
- Ez azért egy kicsit ironikus nem gondolod? – nyomta a lányt a falhoz. – Utánam jössz a bordélyba, de azért tartsam távol magam tőled!
- Veled ellentétben, nekem nem mindig az ágyon jár az eszem! – csattant fel és két tenyerét a másik mellkasának feszítette, hogy ne tudjon közelebb hajolni hozzá.
- Ellenkeznem semmi értelme, ezt teszed velem, Édes! Ha a közelben vagy, másra se tudok gondolni! – mondta halkan, miközben a lány tarkójához nyúlt, hogy kioldja az álarcot tartó szalagot.
Beth utána kapott, de elkésett, a fekete csipke lehullott a földre.
- Miért csinálod ezt? – kérdezte suttogva. Szemeit lehunyva hagyta, hogy Rhys keze az arcára simuljon. Ujjával a lány ajkát cirógatta. Közelebb hajolva csókot nyomott az arccsontjára, orrával lágyan simított végig az arcán. A lány illata teljesen elbódította, mióta vágyott már erre!
- Már elmondtam… - mormolta a hajába. Még közelebb lépett, testével teljesen odaszegezve a másikat a falhoz. – Semmi önuralmam nincs a közeledben… és az igazat megvallva nem is akarom visszafogni magam…
Elizabeth beleremegett a nyílt vallomásba.
Rhys a falnak támasztotta két kezét a lány feje mellett. – Ebbe már egyikünknek sincs beleszólása, Beth… - suttogta ajkaival a lány nyakát cirógatva.
- Már miért ne lenne? – kérdezett vissza remegő hangon. – Éppen ez különböztet meg minket az állatoktól… hogy van önuralmunk, és nem csak az ösztöneink irányítanak bennünket…
- Ne áltasd magad, kérlek!
Nem hagyott időt a lánynak, szorosan a falhoz préselve saját testével megcsókolta. Karjaival átölelte derekát, magához húzta az ellenkező nőt. Úgy csókolta, mintha ez lenne az utolsó dolog az életében, amit megtehet. Vágyai tomboltak, alig bírt magával, csak az egyre hangosabb belső hangra tudott figyelni, mely követelőzve harsogta: Most, most, most!
Hangosan nyögve egyet csúsztatta egyik combját a lány lábai közé, s mikor az nem állt ellen, diadalittasan felmordult.
- Várj! – kapta oldalra fejét a lány. Rhys nem állt meg, ajkaival az arcára tért, majd a fülére. Beth hátán ezernyi apró képzeletbeli hangya szaladgált válaszul. – Kérdeznem kell valamit… - tette kezeit a másik nyakára egyfajta akadályként, pedig legszívesebben körülfonta és közelebb húzta volna magához.
- Hát akkor kérdezz…
Hogy tudna koncentrálni, amikor a férfi így játszadozik vele? Ujjai gyengéden becézgették bőrét, válaszul a teste pillanatokként remegett bele az érintésekbe.
- A testvérem vagy? – nyögte ki végül a kérdést. Szorosan behunyta szemeit, mikor a férfi megállt.
Rhysban még a levegő is benn akadt. Hogy…
- Tessék?
Elizabeth összezavarodva nézett fel rá. Látszott az arcán, hogy hatalmas nagy harc dúl benne. De hát miért?
- Jack a vérszerinti apám… - kezdett bele bizonytalanul. – Neked is az?
- Ezt honnan a francból szedted? - hátrált két lépést.
Beth a homlokára simította kezét, és elgyötört arcot vágott. – Valerie mondta azt, hogy te Jack fia vagy…
- És ezért… - hát persze! Így már minden világos! Először fogalma sem volt arról, hogy a lány miért akadékoskodik ennyit. Akárhányszor közelebb került hozzá, elutasította, elmenekült előle, mintha valamiféle szörnyeteg lenne. Mert tisztában volt vele, hogy ugyanúgy kívánja őt… egyszerűen csak össze volt zavarodva. Félt a vérfertőzéstől…
Már-már nevethetnékje támadt a félreértés miatt, azonban csak rá kellett néznie a lányra és minden vidámsága szertefoszlott…
- Nem a vérszerinti apám… - jelentette ki komolyan.
Az arcán nem tükröződött semmiféle érzelem és ez egy kicsit… elbátortalanította. Nem hisz neki? Pedig ez volt az igazság. Miért hazudna? Egy ilyen tény fölött ő sem hunyna szemet… annyira nem elvetemült hogy a „húgát” ágyba vigye…
Állkapcsa megfeszült, kezeit ökölbe szorította. Érezte, hogy gyomra körül a remegés felerősödik. Tényleg meg akarja tenni? Eddig csak egy embernek mondta el… Tisztáznia, viszont muszáj lesz. Kell neki… ennek azonban ára van. A kérdés már csak az, hogy megéri-e…
Lenézett a lányra. Beth az alsó ajkát rágcsálva meredt maga elé, láthatóan nem tudott dönteni. Hihetetlenül kék szemeiben kétségbeesés csillogott. Ő eltüntethetné ezt onnan, olyan érzésekkel felcserélve, amiket jelen pillanatban magában is megtalált. Meg van rá a képessége, és szeretné is megtenni.
Ő mindent tudott a lányról. Minden egyes mocskos részletet. És mégis akarta, vágyott rá, olyan erővel, ami meglepte és megijesztette egyben. Ő miért ne tudhatna róla mindent? Az őszinteségen múlik minden…
- Tizenöt éves koromban szöktem el otthonról…
Beth lassan felnézett rá.
- Az anyám meghalt, mikor Jane született… - folytatta miközben elfordult és zsebre vágott kezekkel sétálni kezdett. – Tudni kell, hogy a szüleim házassága szokatlanul boldog volt, mármint a nemesek körében…
- Te… - lépett el Elizabeth a faltól. Rhys bólintott.
- Az apám Phillip Rathmore Barckshire grófja…
Beth a szája elé kapta kezét, úgy nézte az előtte álló férfit. Rhys gúnyosan elhúzta ajkait, fejét lehajtotta egy pillanatra.
- Most az a kérdés jön, hogy miért nem mondtam el hamarabb… hát ezért…- mutatott a lányra. – A rang mindenekfelett ugyebár…- hangja kőkemény volt és hideg. Gyűlölettel teli.
- Én nem…
- Tudom, hogy nem ez alapján ítéltél volna meg… - szakította félbe komoran. – de szerepet játszott volna abban a képben, amit kialakítasz rólam! Ne tagadd, így lett volna! Nálad a rang egyenlő a nyomorral és kínzással. A megaláztatással, szégyennel.
A lány lelki szemei előtt akaratlanul is felrémlett John Harper képe, és igazat adott a férfinak. Nem kicsit játszott volna szerepet.
- És amúgy is… - keserű mosoly jelent meg szája sarkában.- nem ez az első, amit elmondok egy vadidegen nőnek, aki ráadásul a halálomat akarja.
- Rhys…
- Hagyd, ezen már túl vagyunk – legyintett, majd az ablakhoz lépett. – szóval a szüleim… - kezdett bele ismét. - szerették egymást. Igazán. Nagyon büszke volt az apám is, az első szülött gyermeke fiú, akinek az első húsz éve már előre meg volt tervezve, hiszen ő az örökös. Elvárják tőle, hogy megfeleljen az elvárásoknak… mindegy. Jane születése mindent megváltoztatott.
Keresztbe fonta maga előtt a karjait.
- Szeretem a húgomat, félre ne érts. Bármit megtennék érte… - nézett Beth szemeibe. A lányt mélyen megérintette ez a nyílt, minden szégyen nélküli vallomás. – de az apám nem tudta túltenni magát az anyánk halálán… és mivel elvből nem bántott nőket, ráadásul Jane kisebb volt, rajtam töltötte ki az elkeseredettségét.
- Sajnálom… - mondta halkan.
- Nem kell… ha ez nem így lett volna, most nem lennék itt… és te sem!
Megint igaza volt. Így felsorolva ezeket, olyan sorsszerűnek tűnik az egész.
- Az apám ezek után csak az arisztokráciának élt. Semmi más nem érdekelte a pénzen és a hatalmon kívül. Felszínessé vált. Igazi sznobbá. Nekem pedig elegem lett… már sehol nem volt az a férfi, akire valaha felnéztem. Csak egy megkeseredett embert láttam, aki bármit megtesz azért, hogy fentebb jusson a ranglétrán.
Egyik kezével félrehúzta a függönyt, hogy kinézzen az éjszakába. A szobában csak a gyertyák adtak némi fényt, visszatükrözték Rhys alakját az üvegben.
- Jane-t is magammal akartam vinni, de megijedt. És én is rádöbbentem, hogy nem tehetem ezt vele. Az egy dolog hogy a saját életem minden bizonnyal tönkre teszem, ha megszökök Barckshire-ről, de az övét… egy férfi akárhonnan tud új életet kezdeni, de egy nő… - megrázta a fejét. – szerintem erről nem kell mesélnem. – fejezte be csendesen.
Beth keserűen felsóhajtott és lassan leereszkedett az ágy szélére.
- Szóval nem ment veled.
- Nem. Ami nem is volt baj. – leengedte a függönyt. – A kikötőben majdnem elfogtak. Jack hajójára szöktem fel… - félmosoly jelent meg az arcán. – Emlékszem Jack nagyon kiborult, mikor elé vittek. Utálta a potyautasokat. Ráadásul… a ruhámból rögtön levonta miféle vagyok, váltságdíjat akart az apámtól. Én azt mondtam neki, hogy inkább a halál… - felnevetett – azt az arckifejezést soha nem felejtem el… imponált neki a bátorságom, de közben sértette is, hogy így beszélek. Munkára fogott…
Elizabeth kicsit nehezen tudta elképzelni, amint a gazdag körből kiszakadt cingár alak egyről a kettőre a kemény, férfiak uralta világba esik.
- Néha úgy éreztem, nem bírom tovább, de valami mindig előre hajtott… kiérdemeltem Jack bizalmát, lassan a védelmébe fogadott, mindenre megtanított. – kitárta a karjait. – Ez lett belőlem…
Gyorsan végigmérte a férfit, nem akart udvariatlan lenni. Akaratlanul is megremegett…
- És Jane? – kérdezte, hogy elterelje magáról a másik figyelmét.
- Mivel én ott hagytam mindent, máshogy kellett biztosítani a pénzt a család számára. Érdekházasság természetesen… akkor már a Szirén kapitánya voltam, és megtámadtuk azt a hajót, amin Jane is tartózkodott. Tudtam, hogy apám hajója, meghagytam a többieknek, hogy az utasokat nem bánthatják… - ismét elmosolyodott. – Jane-t átvitték a hajómra, és amikor visszavonultam a kabinomba, kis híján megölt… nagyon nehezen ismert fel, amit nem is csodálok.
- Önakaratából van itt?
- Persze! – vágta rá rögtön komoly arccal. – semmire se kényszerí-tettem…
- Elhiszem… - visszakozott mentegetőzve.
- Úgyhogy Jane eljött velem ide… találkozott Colinnal… - szemforgatva elmosolyodott. – Az elején nem egyeztem bele, ismertem Colint, nagy hóhányó volt. De láttam, hogyan néz a húgomra, és… ugyan mit tehettem volna?
- Nem sokat… - mosolygott Beth.
Rhys elmerengve nézett maga elé. Maga előtt lejátszotta a múlt egyes jeleneteit, melyek hol vidámak, hol elég szomorúak voltak. Mindenesetre Jane története szépen végződött. Van egy férje, aki bármit megtenne érte, rendkívül mélyen szereti, és van egy gyönyörű kisfia. Szemöldökeit összevonta, mikor felmerült benne a kérdés. Az ő sorsa vajon hogy végződik?
Egy olyan alak számára, mint ő egészen biztosan akasztófát rendelt el a sors. Eddig nem lepleződött le, nem kapták el. De mint mondani szokás: semmi sem tart örökké.
Beth-re pillantott. És ha felhagyna ezzel az élettel? Ha mindent elölről kezdve letelepedne valahol? Ugyan már ezt nem gondolhatja komolyan… mégis… a nőt nézve úgy érezte képes lenne rá. Persze, csak ha ő is mellette állna. Miért ne próbálja meg? Semmi sem köti a kalózkodáshoz azon kívül, hogy ebben nőtt fel. Megváltoztathatná a sorsát, nem muszáj neki kötél által meghalnia…
- Beth… - lépett hozzá közelebb. A lány kíváncsi tekintetétől összeszorult a gyomra. Most tényleg megteszi?
Elizabeth végigsimított szoknyáján, nem létező ráncok halálát okozva. Fejét hátra kellett hajtania, hogy tarthassa a szemkontaktust. Kezét a lány tarkójára simítva, szólásra nyitotta száját. – Én…
Hangos dörömbölés szakította félbe. Fejét egy pillanatra odakapta, aztán visszafordult a nőhöz. Elizabeth értetlenül meredt rá, arca kipirult a közelségétől. Kicsit gyorsabban is vette a levegőt a kelleténél.
- Igen? – kérdezte suttogva, mikor már nem bírt tovább várni. Rhys megint kinyitotta, végül becsukta száját. Halvány mosoly kíséretében megrázta a fejét.
- Semmi…
- Van bent valaki? – dörömböltek megint.
- Mindjárt megyünk! – kiáltott ki Rhys. Felhúzta Beth-t az ágyról. – Azt hiszem itt az ideje, hogy visszamenj… mielőtt az összes önuralmam szertefoszlik… - vigyorgott. Hazudott persze. Már rég sehol se volt a híres önuralma. De azt azért ő is belátta, hogy nem lenne szép tőle, ha a lányt egy bordélyházban vinné ágyba. Utálná magát érte, az biztos volt.
- De…
- Hidd el, jobb ha most elmész… - tolta maga előtt a lányt az ajtó felé. A kulccsal kinyitotta a zárat, majd maga elé fordítva a nőt, a vállainál megragadva, ajkait az övére tapasztotta. Nem akarta megkínozni magukat, de ezt nem állhatta meg. Beth zihálva, nagyra tágult szemekkel meredt rá miután a férfi megszakította a csókot. – Jó éjt egyetlenem…
Elizabeth összezavarodva nyúlt a kilincsért. Igazából azt se tudta, hogy fiú vagy lány… A kilincset lenyomta.
- Holnap éjszaka…
Visszanézett a férfira. Rhys komoly arckifejezéssel, parázsló tekintettel nézett a szemeibe. Karjait lassan összefonta maga előtt, vállával a falnak támaszkodott.
Beth nyelt egyet. Félreérthetetlen volt a mondata. Olyan ígéret volt ez, amire már egyikük se hozhatott fel mentséget. Tudta mit akar a férfi. Már a gondolatába is beleremegett, és Isten lássa lelkét… ő meg fogja adni neki.
Bólintott egy aprót, s kilépett a szobából.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
