Hatalmas robbanás rázta meg a helyet, ahol nemrég még katonák álltak állig fegyverben. Csak egy füstölgő kráter maradt a helyükön. Beth csak a szkafandernek köszönhette, hogy a légnyomás és a szerterepülő kődarabok nem ölték meg. Kábán, kóvályogva feltápászkodott, de egy-két lépés után elesett. Szédült. Még ha a ruha meg is védte, beverte a fejét egy sziklába. Kész csoda, hogy a szkafander nem lyukadt ki, vagy sérült meg ennyi megpróbáltatás után.
  Újabb robbanások történtek a közvetlen közelében, s ő futásnak eredt, egyenesen el a rovarok és a katonák közeléből. Hatalmas ütközet kellős közepébe csöppent, mely egyre csak fokozódott.
Halálhörgések, visítozások és több órányi öldöklés után hirtelen csend támadt. Beth feltápászkodott a földről, leporolta magát, s szétnézett a tájon.
  A kísérteties tájat mindenfelé harci gépek roncsai, szétszakadt emberi tetemek és rovardarabok tették még félelmetesebbé. Körös-körül mindenütt ez a látvány fogadta, bármerre nézett. A távolban meglátott egy hegyláncot. Elindult hát arrafelé, holttestek és dögök közt botorkálva. Bármerre nézett, iszonyatot látott, de mikor inkább felfelé nézett a sárgás égboltra, hogy ne lássa a csata maradványait, elbotlott egy fémdarabban és nekiesett egy szétloccsantott fejű holttestnek. A halottnak a fél feje hiányzott.
Megállt benne az ütő, hátraugrott, majd rákmászással hátrált addig, míg egy személyi lépegető roncsának az oldalához nem ért a háta.
  Összekuporodott, majd sírni kezdett, de nem a fájdalomtól, ami a lábában érződött, vagy nem az elhullottakat sajnálva, hanem mert egyedül volt egy olyan borzasztó helyen, melyet a hívő emberek pokolnak hívnának...
  Órákig nem mert felállni, s a fáradság legyőzte. Elaludt. Nem tudta meddig volt eszméletlen, de arra ébredt, hogy viszik valahová. Húzzák a földön.
"Csak ne a rovarok legyenek!" - gondolta.
  Hirtelen megálltak, s valaki elrikkantotta magát a szkafander elektronikus szűrőjén keresztül:
 - Hé, emberek, felébredt!
 - Hahaha... Végre egy jót szórakozunk a kicsikével! Nagyon hasznos volt kijönni a csata után...
 Röhögcsélés és a teste után vágyódó, mohó megjegyzések hangzottak el...
"Jaj ne! Köztörvényesek!" - villant fel az agyában áramcsapásként a felismerés. Megpróbált felállni és kiszabadulni, de a kezei és a lábai is meg voltak kötözve.
 Kapálódzott, rugdalódzott, de mindhiába. Hirtelen mellkason csapták valamivel és visszazuhant a talajra. Az egyik bandatag egész közel hajolt hozzá, majd a halkan a fülébe mondta:
  - Hova futnál, kicsikém? Jó helyen leszel te itt nálunk!
 A következő percben fájdalom járta át a testét, majd elájult.

  A halálba kívánta ezeket az embereket, akik összeszedték őt a harctéren. Az egész teste fájt. Mikor magához tért egy barlangban, lekötözték őt, majd mindegyikőjük beléje hatolt, egymás után. Aztán, mikor a legperverzebbnek teljes erejéből beleharapott a nemiszervébe, órákig rugdosták és verték szerencsétlen lányt. Ha elájult, leöntötték egy nagy adag hideg valamivel, ami a szaga alapján vizelet lehetett, aztán újra kezdték a verést. vérzett mindkét csuklója, mindkét bokája, a hüvelye...
  A teste tele lett kék-zöld zúzódásokkal, néhány bordája és az egyik karja el is tört. Fájdalmában sírni sem tudott már.
Pár napja azért menekült még, nehogy élve megegyék a rovarok. Most meg mocskos, undorító gyilkosok erőszakolták meg. Nem bírta az ajkait sem mozdítani, de elátkozta az egész világot.
  Gyűlölte a rovarokat. Gyűlölte ezeket a bűnözőket. Gyűlölte a Földet. Gyűlölte az emberiséget. Gyűlölte magát is.
Elátkozta a barátnőjét is, ki az erődítményben maradt:
"Kayeli! Ez lenne az emberi faj?! A szabadság?! Pusztuljon el az emberiség! Nem érdemli meg a létezését!"