|
Kalózvér
Sayara 2010.03.20. 20:50
Csendben sétált végig a folyosókon, melyet csak a hold ezüstös fénye világított meg. Meztelen talpa nem csapott zajt, szinte kísértetként járta a kastélyt. Nagyon remélte, hogy nem fut bele senkibe, bár ennek nagyon kevés esélye volt.
Nem tudott aludni, hiába próbálta. Össze-vissza forgott az ágyában, de az agya képtelen volt megnyugvást találni… állandóan csak a férfi ígérete visszhangzott a fejében, amit még a bordélyház ajtajában tett neki…
Már ha csak rágondol is, felforrósodott a bőre, nem bírt magával. Miután visszaszaladt a kastélyba, lefürdött, átöltözött és ágyba bújt. Három teljes órája nem csinált semmi mást, csak szenvedett a takaró alatt. Így megunva ezt az egészet kiszállt és elindult. Ami azt jelentette, hogy hajnali négy óra körül ő kint kószált a kastély falain belül…
A konyha a szomszédos épületben volt, ahova egy alagútszerű folyosó és egy csigalépcső vezetett. Beth, mikor odaért, furcsállta, hogy az ajtó mögül narancsos fény szűrődik ki.
Gyertyafény. Elfelejtették volna eloltani?
Kíváncsian nyitott ajtót, amit rögtön meg is bánt. Rhys szemei megvillantak, mikor ráemelte tekintetét a lányra. Szája sarkában gúnyos mosoly jelent meg és biccentett.
- Nocsak, kit látnak szemeim!
Beth beharapta alsó ajkát és megpróbált úgy tenni, mintha nem sújtaná le a férfi jelenléte. Csak egyszer lopózik ki éjszaka, akkor is belefut valakibe! Kifejezéstelen arccal megkerülte az asztalt, hogy ahhoz a pulthoz menjen, ahol az italokat tárolták. Nem tudta hogy viselkedjen vele, láthatóan a férfi sem a legkedélyesebb, nem volt a legjobb hangulatában, így inkább választotta a ridegséget… Egy szekrényből levett magának egy poharat, majd tejet töltött bele.
- Túlságosan unalmas lenne a kis Rio?
Beth keze megállt mozdulat közben. – Nem értem miről beszélsz… - válaszolt fagyosan, értetlenül.
A tejes kancsót visszatette a helyére. Már épp azon volt, hogy megfordul, mikor egy forró kezet érzett meg a derekán. – Vagy a tejet másra is fogod használni? – suttogta a nyakába. Beth megérezte az alkohol szagát. Így már minden világos. Rhys alapból egy kötekedő természet, de ha józan megpróbálja visszafogni magát. Viszont így, mikor részeg, szabad utat enged a rosszindulatának, és senki nem állíthatja meg.
- Mintha olyan sok közöd lenne hozzá… - morogta oda és megpróbált elhúzódni tőle, de Rhys a másik kezét is a derekára helyezte, és nem engedte el. Meztelen felsőteste Beth hátának simult. Csípőjével a pultnak szegezte hátulról a lányét, így már teljes csapdába esett. – Engedj el! – követelte. Hangja határozottan csengett, bár a férfit nem igazán hatotta meg.
- Nem próbálod ki először velem? Nehogy csalódást okozz neki… - lehelte a nyakába és fogai közé vette a lány fülcimpáját. Beth hátán a hideg futkosott, mégsem engedte, hogy elgyengüljön.
- Részeg vagy! Azt sem tudod, miről beszélsz! – rántotta el a fejét, így a férfi szájától is messzebb került egy picit.
- Ó dehogynem!
Egyik kezével átkarolta, hogy ne tudjon szabadulni, a másikkal pedig kivette kezéből a poharat. Elizabeth próbált megfordulni, de mintha satuba lenne szorítva. Ráadásul egyre kényelmetlenebbül érezte magát ebben a… helyzetben.
- Nem ismerem a kedves Rio ízlését, de ha a helyében lennék, jobban örülnék egy kis bornak, esetleg pezsgőnek… egy kis gyümölcs is belefér…
- Tessék? – kérdezte Beth tágra nyílt szemekkel.
- Csak tanítalak, aranyom…
- Nem kell a segítséged! – emelte meg a hangját, és minden erejét összeszedve eltolta magától a férfit. Ám az megragadta és most az asztalhoz szegezte. Immár szemtől szemben állt vele. Ahhoz képest, hogy részeg, furcsán éber tekintete volt, és a gyorsaságát sem veszítette el az alkoholtól… Elizabeth fejében megfordult a gondolat, hogy egyáltalán biztosan részeg-e…
- Tudod… - kezdett bele, miközben megragadta a lány fenekét és felültette az asztalra. Lábait szétfeszítette, majd a térdei alatt megrántva, közelebb húzta magához. – Ha megmutathatnám, gyorsabban megjegyeznéd!
- Mondtam már! – sziszegte Beth. – Nem kell a segítséged!
- Akkor bizony, Rio csalódott lesz! – rázta meg a fejét lebiggyesztett ajakkal, tettetett szomorúsággal.
- Nem is vár rám! – csattant fel a lány.
- Hát persze, hogy nem… mert ma én vagyok a soros!
Beth dühösen ellökte maga elől, s kihasználva a pillanatnyi meglepődését a férfinak, lecsúszott az asztalról és az asztal másik oldalára sietett. Nem értette, hogy mi baja lehet a férfinak…. Hiszen az előbb még annyira… kedves volt és… – Soros? – kiáltott fel mérgesen. – Mert hát ugyebár a férfiak sorban állnak az ajtóm előtt, igaz? És persze egyikük sem maradhat ki!
- Szóval akkor lehetek az első? – kérdezett vissza gonosz vigyorral. Beth-nek elakadt a lélegzete a sértéstől. Szeme villámokat szórt, ajkait dühösen összeszorította. Legszívesebben a férfi fejéhez vágta volna a széket, amelynek most oly’ nagy szeretettel szorongatta a háttámláját.
- Gyűlöllek! – kiáltotta az arcába helyette, persze a felét se gondolta komolyan. Ennek a végére kell járni. Mi történhetett?
- Hát tudod… ebben a pillanatban most én is, mert nem engeded magad…
A lány zafírkék szemeibe könnyek gyűltek. Egész testében remegett…
- Mi bajod van?
- Nekem? Semmi… csak tudod… volt egy kis beszélgetésem Rio-val… beavatott egy-két részletbe.
- Micsoda? – lehelte elsápadva.
Rhys összeszorított fogai között szűrte a szavakat. Füstszürke szemei villámokat szórtak, de hatalmas nagy sebezhetőség is látszódott bennük…
- Odaadtad magad neki!
Beth ajkai elváltak egymástól döbbenetében. Ez… ez lehetetlen. Ez…
- Hazugság! Hogyan is tehettem volna, hiszen te magad…
- Így volt? – szakította félbe Rhys morogva.
A lány ajkai megremegtek. Látszott a férfin, hogy akármit is fog mondani, nem hiszi el… Ennyi lenne a bizalma, amit belé vetett? Elkeseredetten hunyta le szemeit… Ha csak ennyi kellett ahhoz, hogy nekiessen, néhány hazug szó, akkor talán jobb is, hogy így végződött a dolog. Ezek szerint a férfi egyáltalán nem bízott meg benne olyan szinten, mint ő Rhys-ban… Itt mindennek vége kettőjük között.
Szó nélkül fordult meg, hogy elmenjen, de Rhys megragadta a másik oldalról a karját. – Még nem végeztem veled!
- Én igen! – rángatta meg a karját, de nem tudott sok mindent tenni a szorítás ellen.
- Annak a kis pondrónak odaadtad magad, de nekem nem! Elmagyaráznád, hogy mégis miért? – emelte meg most már a férfi is a hangját. Nyoma sem volt az előbbi cinikus, gőgös hangnemnek, helyét átvette a szívből jövő elkeseredett harag és düh.
- Mégis miért? – visszhangozta Beth. – Ezt komolyan meg mered kérdezni? – remegett meg a hangja a végére. – Te minden szavát elhitted ugye? Gondolkozz már, az Istenért! Még te szedted le rólam! És amúgy is… - ha már itt tartanak, akkor ő is elmondja minden sérelmét… - Úgy kerültél nem kis ideig, mintha valami leprás lennék, hozzám se szóltál, de azért elvárod tőlem, hogy minden tiltakozás nélkül engedjem, hogy rám mássz, mert hát ugyebár rád jött a kanos időszakod! Hát elnézést, ha mégsem így teszek, és ha ezzel megsértelek! De tudod fikarcnyit sem érdekel! És jó lenne, ha elengednél végre, és békén hagynál egész hátralévő életemben, mert rohadtul nem esik jól, hogy kedved szerint játszadozol velem! – zokogta már a végére.
Rhys keze még jobban szorította a lány csuklóját, szinte már-már összeroppantotta. Kíméletlenül a másik könnytől csillogó szemeibe nézett.
- De hisz hozzá vagy szokva a játszadozáshoz, nem? – kérdezte halkan.
Elizabeth zihált, s egy percnyi gondolkodás nélkül, teljes erőből pofon vágta a férfit szabad kezével. A csattanás után, ijesztő csend borult a kis helyiségre. Rhys lassan elengedte a lány csuklóját és hátrált néhány lépést. Beth kapkodva vette a levegőt, kezével a torkához nyúlt, hitetlenkedéssel vegyes gyűlölettel meredt a férfira, aki állkapcsát megfeszítve nézett vissza rá, összeszorított öklökkel. A lány kezének a nyoma ott vöröslött az arcán, mint valami pecsét.
- Azt hiszem, most megmutattad milyen is vagy valójában… - suttogta Beth.
Rhys nem válaszolt. Nem is volt hozzá ereje. Mintha csak most tudatosult volna benne mindaz, amit tett… végigmérte a lány zilált külsejét, könnyektől csillogó összetört tekintetét… és mindezt ő tette…
- Beth…
A lány, fejét rázva hátrált egy lépést. A büdös francba! Meg kell magyaráznia! El kell mondania neki, hogy miért viselkedett így! Hogy nem gondolta igazából komolyan, csak a keserűség beszélt belőle… Hogy megőrül a gondolattól, ha más férfi karjaiban van! Bocsánatot kell kérnie!
- Hallgass meg! – nyújtotta ki felé a kezét. Beth még inkább hátrált. Az a rémület a szemeiben mindennél jobban fájt. – Kérlek… - csuklott el a hangja, de egyáltalán nem érdekelte. Meg kell mondania, hogy egy őrült idióta volt! Szörnyeteg!
Rhys közelíteni kezdett, mire a lány megfordult, és kirohant a konyhából. – Beth! – kiáltott utána, de mintha csak a falnak beszélne. Ő is utána vetette magát.
Elizabeth úgy rohant, mintha az élete múlna rajta. Valahol így is volt. Hallotta maga mögött a férfit, ahogy a nevét kiáltotta, de még csak nem is lassított. Minden egyes kiáltás egy tőr volt a szívébe, s már-már azt hitte nem éli túl, mégis tovább hajszolta magát. Eddigi életében gyenge volt, hagyta, hogy irányítsák. Nem szabad hagynia, nem adhat még egy esélyt a férfinak arra, hogy akár egy picit is megsebezze újra, mert abba már belehalna. Nem élné túl, ha még egyszer ki kellene állnia azt, amiben nemrég része volt. Könnyei néha elhomályosították látását, ami most nem volt éppen szerencsés. Menekült. Menekült a férfi elől, a sebek elől és a saját érzései elől. Mindent hátra akart hagyni… Csak a szobájába akart menni, hogy ott mindentől elzárkózva, közönség nélkül sírhasson.
Élesen kanyarodva elérte a folyosó végét. Hálóingének az alja a lábai köré csavarodott és majdnem el is esett, de az utolsó pillanatban meg tudott kapaszkodni a falban. Gyorsan összefogta a szoknyarészt, és kettesével szedve a lépcsőfokokat száguldott lefelé a csigalépcső meredek fokain. Míg egyik keze a hálóing alját markolta, addig a másikkal a falat támasztotta, nem akart lezuhanni, mert akkor nem állna meg a kijáratig…
- Beth!
Elérte a szédítő kanyar végét, majd szinte kirobbant egy mellékajtón, ami egyenesen a szabadba vezetett. Kint több esélye volt elbújni, mint a kastélyban. Bármennyire is sűrűn járkált a falai között, Rhys még mindig sokkal jobban ismerte, mint ő. Oldalára szorított kézzel rohant a tengerpartra. Telihold volt, szinte minden egyes kis részletet láthatott az éjszakában, ami nem volt túlzottan jó dolog. Ha ő mindent jól lát, akkor Rhys is. A tenger mély hangon morajlott, hullámok nyaldosták a partot, hogy visszahúzódva, újra birtokba vegyék a homokot. Langyos szél kapott a hajába, Beth pedig elengedte hálóingének az alját, itt már nem volt veszély. Talpa alatt érezte a lágy homokot, és a vizet, mely körülölelte bokáját, akárhányszor újabb hullám érkezett.
A sós levegő már marta a torkát, könnyei felszáradtak a szembeszéltől, alig kapott levegőt, mégsem állt meg. Inkább sürgette magát, hogy még gyorsabban fusson, mikor hátrapillantva meglátta Rhyst. Már csak néhány méter volt közöttük.
Köntöse állandóan lecsúszott a válláról, ezért futás közben kibújt belőle és hagyta, hogy a szél tovasodorja.
Rémülten vette észre, hogy a távolság egyre csak csökken és csökken… már hallotta a férfi zihálását… Isten tudja, mi jár a fejében… lehet hogy bosszúra éhes, amiért felpofozta… ha elkapja, lehet, nem fogja érdekelni, hogy ő mennyire tiltakozik, és… Krisztusom, segíts!
Félelmében újra eleredtek a könnyei és ijedten felkiáltott, mikor Rhys elkapta a könyökét. Kizökkentve a lendületéből térdre esett, magával rántva a férfit is. Rhys a hátára esett, Beth pedig négykézláb próbált elmenekülni mellőle, de megfogta a bokáját, ő pedig a földre hasalt.
- Ne, engedj el! – kiáltotta zokogva és másik lábával megpróbálta lerúgni magáról Rhys kezét. A férfi a földhöz szegezte, és a lány fölé mászva lefogta kapálózó lábait.
- Beth, kérlek…
- Szállj le rólam! – zokogta. –Szállj le!
- Beth…
A lány viszont csak rázta a fejét könnyeit nyeldesve és nem volt hajlandó odafigyelni rá. Rhys megfordította maga alatt a lányt, így most már szemben volt vele. Lovagló ülésben ránehezedett a lábaira, csak annyira, hogy ne tudjon mozogni. Beth újra pofonra lendítette kezét, de Rhys még idejében elkapta, és mindkettőt kifeszítette két oldalra.
Szívszorító látvány volt… haja kócosan terült ki a homokra, vörösre sírt szemeit lesütötte, nem nézett rá. Szaggatottan vette a levegőt, mellkasa őrült iramban emelkedett fel és le. Átnedvesedett hálóinge hozzátapadt felsőtestéhez, megmutatva mindent, amit inkább takarni kellett volna ebben a pillanatban…
- Meg kell hallgatnod… - szólalt meg remegő hangon a kimerültségtől.
A lány nem válaszolt, továbbra is lesütötte tekintetét.
- Beth… - simított végig az arcán, de a lány elfordította a fejét.
- Ne érj hozzám! – sziszegte.
- Sajnálom, Beth… amiket… amiket odabent mondtam, nem gondoltam komolyan hidd el, de… egyszerűen megőrjít a tudat, hogy… hogy… csak azt tudom, hogy ölni is képes lennék, mikor más mellett látlak, és… és csak nagyon nehezen tudom fékezni magam… fenn tartani a látszatot, hogy minden rendben, közben egyáltalán nincs rendben! Semmi sincs rendben!
A lány arcán egy fényes csepp gördült le.
- Mindketten utáljuk egymást… nincs ebben semmi bonyolult… - mondta alig hallható, kimért hangon.
- Én… soha…
Beth felnevetett. Hangjában viszont egy cseppnyi jókedv sem volt.
- Soha? – kérdezett vissza keserűen. – Hát én ezt nem így vettem észre…
- Figyelj…
- Nem! Te figyelj! – nézett végre a férfira. Szemeiben elszánt tűz lobogott. – Az elején, mikor még a hajón voltunk, egyáltalán nem érdekelt, hogy kiféle, miféle vagy! Mindenemet odaadtam volna neked, de te nem kértél belőlem! Nem bíztál bennem, felém se konyítottál! Kijelentetted, hogy nem kell a segítségem…
- Csak azért tartottam magam távol tőled, mert rohadtul bántott a tudat, hogy miattam sérültél meg! – kiáltott vissza. – Soha az életben nem ütöttem meg nőt, nem is lennék rá képes! És amikor miattam megsérültél, úgy gondoltam, hogy jobb lesz neked nélkülem!
- Igen! És pont akkor fordultál el tőlem, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rád! – csattant fel.
- Mi a francot tehettem volna? – fakadt ki elkeseredetten. – Jópofát kellett volna vágnom azok után, hogy miattam majdnem meghaltál?
- De nem haltam meg…
- Nem… nem haltál meg…
Beth nem válaszolt. Minden érzelem nélkül meredt a férfira, aki reménykedve próbált leolvasni valamit az arcáról. Már meg sem próbált harcolni. Ugyan minek? Rhys könnyű szerrel legyőzi, bármivel is próbálkozik.
Felettük a csillagok fényesen ragyogtak, vetekedve a holddal. A tenger zúgása minden más zajt elnyomott a légzésükön kívül. Úgy érezte kiszáradt belülről, már csak egy lélegző szobor, ami belül üreges… és mindez egy férfi miatt… Hagyta, hogy végleg összetörje. A fájdalom, ami a mellkasát feszítette, szünet nélkül kínozta… Egy végső szúrás, és darabokra hullik… akkor minden megoldódik… érezni sem fog. Soha többet nem látja őt, nem tudja többet kínozni…
- Mit akarsz tőlem, Rhys? – hangja alig volt több egy sóhajnál.
A férfi nyelt egyet, arca megvonaglott valamiért. Nagy levegőt vett…
- Nem tudom többet távol tartani magam tőled, Beth… - válaszolt. A hangja szinte könyörgött, esedezett, hogy értse meg, fogadja el. - Akarlak… minden porcikámmal… azóta, hogy először megláttalak, abban a sötét sikátorban… kínoz a vágy, hogy a magaménak tudhassalak…
Beth mellkasa összeszorult az újabb fájdalomhullámtól. – Hazudsz… - nyögte rekedten.
Rhys elengedte a kezeit, és két tenyere közé fogta a lány arcát. Olyan gyöngéden, hogy Beth újra sírni kezdett. – Felforgattad az életem, amiért először haragudtam rád, de közben csak megijedtem. És most jöttem rá, hogy leginkább attól féltem, hogy úgy járok, mint Jack… hogy egyszer rádöbbensz: sokkal többet érdemelsz nálam, és faképnél hagysz… hogy elveszíthetlek…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
