RUKI POV


Lekapcsoltak.
Egyszerűen belöktek egy sarokba és lekapcsoltak, mielőtt bármit is mondhattam volna.
Többször deaktiváltak már - előírásszerűen -, mint például szállításnál. Sosem akadtam fent rajta, vagy lázadtam be. Nem is lett volna értelme...

Most viszont tehetetlen dühöt éreztem, amiért elvették a mozgásom és a hangom. Most először éreztem úgy, hogy ez igazságtalan.

Mereven bámultam a körülötte tolongó orvoshadat, akik készenlétben ácsorogtak.
Készenlétben, hogy elvegyék tőle a kártyáját, kiműtsék a chipjét, kiüssék a tetoválását.

- Biztosan AB negatív? - suttogta tétován egy gyakornok, csak úgy maga elé, mintha abban reménykedett volna, hogy kiderül: A teszt tévedett, nem is ez a vércsoportja, tehát megmenthető. Megmenthető az amerikaiaknak, a társadalmuknak, az elitnek.

- Megnézem még egyszer - ajánlotta fel egy másik buzgó medicina, de egy szakállas öreg leintette.

- Hagyja csak - morogta halkan. A mellére csíptetett kivetítő szerint ő volt a klinika professzora. Személyesen. - Biztosan AB negatív.

Hirtelen egy ápoló arca takarta ki a képet, ahogy csodálkozva a képembe hajolt.
- Nézzétek! - kiáltotta. - Sír a Medichild! De furcsa!

Ha nem mondta volna, észre sem veszem, hogy valóban maró könnyek gyülekeztek a szemeimben.
Néhány arc felém fordult, általános moraj zúgott végig a termen, de hamar elfordult rólam a figyelem, mert az egyik konzolon felvillanó zöld fény a beteg állapotának rohamos hanyatlására hívta fel a figyelmüket.
Rohangálás, futkosás kezdődött, orvosi kifejezések szálldostak a levegőben, azon a szép, zengzetes, ősi latin nyelven, ami annyiszor csodáltam, de akkor éppannyira megijesztett.
Nem tudtam mi történik. Képtelen voltam elfordítani a fejem, minél jobban próbálkoztam, csak annál erősebb impulzusokat küldött a chipem, majd feladtam, amikor a fájdalom már elviselhetetlenné fokozódott.
Negyed órán át küzdöttek az életéért, bár ők is érezték, hogy merőben fölösleges minden erőfeszítésük. Végül is valamennyire stabilizálták az állapotát, és újra köré gyűltek tanakodva.

Néma fohászt küldtem az égbe, érte: - Szeretem őt. Szeretem... Annyira szeretem...

- Nem is értem mire várunk - mondta az egyik orvos. - Vagy felhasználjuk a Medichildja vérét... - mutatott rám, és kijelentésére halk felháborodás hullámzott végig az orvoshadon. -...Vagy meghal.

- Én ellenzem a vérátömlesztést - emelte magasba a kezét egy doktrina, majd többen is csatlakoztak az indítványához.
Legszívesebben felsírtam volna fájdalmamban. Sok hülye amcsi.

- Én is - jegyezte meg a professzor halkan. - De a betegnek kell döntenie - lépett az ágya mellé, és kikapcsolta körülötte a kékesen derengő fertőtlenítő teret.

- Shiroyama? - hajolt fölé kedvesen. - Sajnos ön az utolsó AB vércsoportúak egyike, az a helyzet...

Miután vázolta neki a helyzetet, lélegzet visszafojtva vártunk. Vártunk, hogy döntsön, elfogadja-e a véremet, és ezzel lesüllyed közénk, vagy inkább meghal, mint teljes jogú állampolgár.

Halál, vagy fél élet?

Yuu, szeretlek...


* * * * * *


Izzadtan, csatakosan ülök fel hirtelen az ágyban. Zihálásom betölti a kis szoba csendjét. Pár pillanatig nem is tudom hol vagyok, de az ismerős tárgyak körülöttem lassan megnyugtatnak.
Kyo a szoba közepén ücsörög, nekem háttal, látszólag elmerülten olvasgatva.

- Megint rosszat álmodtál? - kérdezi halkan, felém sem fordulva.

Nem válaszolok, csak kimászok az ágyból, és eltámolygok a fürdőig.

- Húsz és tíz fok. Váltakozva - morgom a zuhanykabinba lépve. A gép diszkréten pittyeg, jelezve, hogy megértette, majd a nyakamba zúdít két, teljesen más hőfokot.
Félig leforrázva, félig lefagyasztva mászok ki a konyhába, ahol már Kyo kész kávéval vár.

- Megint szar a szoftver - legyintek előre, mielőtt rákérdezne, miért vagyok félig piros, félig fehér.
Kyo csak elmosolyodik, elém tolja a kávét.

- Ma is későn jövök - mondja csak úgy mellékesen és belekóstol a kakaójába. Kyo nem kávézik, de baromi finomat tud főzni. Ő kakaózik. Azt viszont pocsékul csinálja.

- Jó - hagyom rá. Már rég nem kérdezősködöm mikor merre jár. Egyszer megpróbáltam, de minden másról kezdett beszélni, csak arról nem. - Én kimegyek Aoihoz...

- Nem kéne kínoznod magad - csóválja meg a fejét, bár látszik rajta: Nem fog vitába szállni velem erről, hiszen nem érdemes. Ezt is lefutottuk már párszor.

- Ma van az évfordulója... - nyelek egy nagyot, majd idegesség ellen rágyújtok.

Kyo feláll, mögém lép és átkarol.

- Ha te nem tetted volna meg, megöltem volna én - motyogja a hajamba kettőnk szörnyű titkát. - Nem kell vezekelned érte...

- Szeretlek Kyo - suttogom, végigsimítva az alkarján.

- Én is... - szuszog a hajamba.


* * * * * *


Kyo, én és még rengetegen, fél emberek vagyunk, fél élettel.

Én tudtam ezt, elfogadtam. Nem lázadtam a sorsom ellen, annak ellenére, hogy a fogantatásomkor senki nem kérdezte - senki nem egyeztetett velem, ahogy az emberek többségével sem -, milyennek is szeretnék leszületni.
Utólagos beleegyezésemmel lettem az, ami.
Ázsiai.
Vagy ahogy mostanában mondják: Visszamaradt.

S hogy ez mivel jár?
Ezt egy kicsit előbbről kell kezdenem...

Ötvenhét éve, a világ csendőrének önkéntes szerepét felvállaló Amerika úgy döntött, hogy túlnőtt ezen és a világ császárává lép elő. Hosszas egyezkedés és jól hangzó ígéretek után az Európai Unio - ami akkor már az egész kontinenst jelentette - elfogadta az ajánlatokat és elismerte Amerikát egyeduralkodónak, amiért cserébe a lakosok teljes jogú amerikai állampolgárokká váltak.
Minket ez annyiban érintett, hogy gazdaságilag visszaestünk, nem volt felvásárlópiacunk. Romlottak az életkörülményeink, lassan háborús helyzet alakult ki, de a Világ Császára megszánt minket.
Gyárakat telepített, megélhetést biztosított, aminek következménye az eladósodás lett, és Amerika minket is bekebelezett, gyarmatává tett.

Persze, ez az én történetemben csak mellékes kitérő, a fontosabb rész innen következik.

Harminchét éve, a fehér embereknél evolúciós ugrás következett be.
Amerikai - mert mi más? - orvosok felfedeztek egy új vércsoportot a "C" jelű antigénnel.
Ez okozta a lassú vesztünket.

A C-vércsoportú embereknél az antigén képes volt leválni a vörösvérsejtről, ha támadás érte a szervezetet és azonnal elpusztította az idegen vírust. Bármilyet.
Eleinte gyógyíthatatlan betegségek leküzdésére használták, világszerte mindenhol, nemre és fajra való tekintet nélkül.
Ám végessége miatt - mert szintetikusan nem tudták előállítani , elkezdtek kincsként tekinteni rá, és onnantól fogva, már csak a kiváltságos fehére emberek kaphattak belőle.
De így is rohamosan fogyott a készlet.

2413-ban, Amerika hozott egy törvényt - Hitler után szabadon -, hogy mivel az ember színe fehér, azért a túlnépesedés és egyéb okok miatt - már hogy azért, mert a fehéreken kívül más fajok nem ugrottak az evolúciós létrán, azaz nem tudtuk produkálni a C-vércsoportot -, hogy teret adjon a fejlett fajnak, humánus megoldással sterilizáltatni kezdte a gyarmatait.

Megtehette.

Nem mondom, nem vonom kétségbe az eljárás helyességét, vagy emberséges módját, mert sokak szerint jobb is így, mintha halomba lőttek volna minket.
Végül is, Amerika nyugodtan aludt, nem tapadt a kezéhez vér, viszont egy büszke nemzetnek, mint Japán, harc nélkül elesni, végignézni ahogy kipusztulunk, és félni attól, hogy utolsónak maradunk - egyedül -, mindennél rosszabb.

Amerika tudta ezt. Számított rá. Megelőzte.

Tudta, ha ezt meglépi, a harcos nemzet kiáll magáért; önmaga védelmére kel. Ezért a sterilizálással egyidőben biztonsági chippeket is beültettek, hogy kezünket innentől csak önmagunk ellen, de sosem magunkért használhassuk. Nem ölhettünk, nem védekezhettünk.
A teljes mozgásrendszerünket megbéníthatták, ha akarták.

Bábok lettünk. Bábok, amik lassan az enyészet martalékaivá váltak volna... Hacsak Amerika nem állt volna elő egy új tervvel. Az emberkísérletekkel, ami sem újnak, sem jónak nem számít, de mégis ez biztosította a fennmaradásunkat.

Az "Egy cseppből Tengert" - project.

Kyo, én és még nagyon sokan, ennek a projectnek a termékei vagyunk.
Laboratóriumi körülmények közt fogantunk, genetikai manipulációval, hogy legyen elég C-vércsoport. Kitenyésztettek minket, hogy legyünk a két lábon járó gyógyszerük.

Már gyerekkorunkban megvásárolhatóak lettünk, mi a Medichild-ok. Nem volt nevünk, nem volt apánk, testvérünk, csak egy pár betűs azonosítónk. Az enyém Ruki.
Családok, cégek vettek meg minket, hogy kéznél legyünk, ha baj történne. Mégse kelljen várni a gyógyszerre a betegágyon, ha az már elérhető előbb is...

Így kerültem Yuu családjához.


* * * * * *


A Shiroyama család játéknak vett meg a fiúknak, mert nem volt idejük foglalkozni vele.
Yuu mindig embernek, sőt, testvérnek kezelt. Sokszor voltunk a tengerparton, együtt építettünk homokvárat, pancsoltunk, nevettünk.
Ha rossz idő volt és kénytelenek voltunk a házban maradni, sokszor játszottunk bújócskát, vagy építettünk könyvekből tornyot, autóztunk, labdáztunk.

Yuu anyja nem volt híve a technikailag fejlett játékoknak, ezért sokszor csak irigykedve hallgattuk a szomszéd gyerekek meséit a legújabb holokonzolról, vagy a neuronirányítású autókról.

Mikor nagyobbak lettünk, Yuu főiskolára ment, magával vitt engem is néha. Nagyon érdekes órái voltak, engem teljesen lekötött. Míg ő igyekezett a pad alá bújva aludni, én elloptam előle a nanopodot és jegyzeteltem helyette is.
Sokszor támadták, hogy miért mászkál egy Medivel, de mindig megvédett, kiállt mellettem. Én ezt akkor természetesnek vettem, hiszen testvéremként tekintettem rá, legjobb barátként, és akkoriban még nem láttam miként bánnak más Medichildokkal.
Éjszakánként segítettem neki megírni a háziját, elkísértem a koleszos bulikba, együtt rúgtunk be először életünkben, és amikor megkapta a diplomáját, csináltatott róla egy másolatot, amire az én nevem is odaírta.
- Végül is, a fele a te érdemed - mondta nevetve.

Huszonegy éves voltam, amikor az apját besorozták.
Afrikába küldték, ahol egy elszigetelt csoport fellázadt az amerikai önkényuralom ellen. A család úgy döntött, hogy vele kell mennem erre az útra, hiszen Afrika a betegségek melegágya. Két évet töltöttünk itt, mindenféle civilizációtól - és Yuutól - távol.
Mikor visszatértünk, valami megváltozott. Yuu máshogy nézett már rám. Eleinte került, nem beszélt hozzám, sokszor napokig nem láttam. Mogorva volt és zárkózott.
Azt hittem, engem is utolért a Medik sorsa. Mostantól én is kirekesztett leszek, elmúltak a szép napok.

Aztán, a huszonnegyedik születésnapomon Yuu seggrészegen beállított a szobámba, kezében egy idióta plüssnyúllal - amit állítólag nekem hozott -, majd közölte, hogy szerelmes belém. A nyulat lendületből a háta mögé vágta, végignyúlt a padlón és elaludt. Részeg mámorában a nevem kántálta.

Sosem voltam olyan boldog még, mint akkor.


* * * * * *


Amikor egy Medi gazdátlanná válik, bármilyen okból, akkor az állam létszámba veszi. Elhelyezi egy kis lakásban és a hadsereg állományába sorolja. Többnyire két hivatásos katonára jut egy.

Régebben ez sem így volt, mert sokan ragaszkodtak ahhoz, hogyha meghalnak, haljanak velük a gyógyszereik is. Persze az állam szerint ez hatalmas pocsékolás volt.

Kyoval még Afrikában ismerkedtem meg, ahol ő is kísérő volt. Sokat beszélgettünk, illetve inkább csak én hozzá, mert nem volt valami bőbeszédű.
Meséltem neki Yuuról és az életemről amit otthagytam. Megmutattam a diplomám, amire baromi büszke voltam, beszéltem neki az egyetemről, ami nagyon érdekelte.

Azt hiszem, azt a két évet csak neki köszönhetően húztam le ép ésszel.
Kyo rengeteget meséltetett, nem volt időm másra figyelni. Tanítottam.
Minden érdekelte.
Itta magába a mikrobiológiát, genetikát, szerves kémiát, hamar felzárkózott hozzám.
Amikor rájöttünk, hogy az orvosi gépek termináljáról elérjük az amerikai nagykönyvtárat, már együtt tanultunk.

Egy év kellett, hogy megtörjön a jég Kyonál. Egy év után kezdett megnyílni úgy, hogy magáról is mesélt. Neki nem volt olyan arany élete, mint nekem.
Nem szerette a háborúkat - sőt egyenesen gyűlölte -, mert undorítóan embertelennek tartotta.
Ebben teljesen igazat adtam neki.
Néha, amikor éjjelente kimehettünk sétálni, csak feküdtünk a fűben, néztük a csillagokat és Kyo a háborúkról mesélt.
Az ő gazdája parancsnok volt a békefenntartóknál, nem volt gyereke, ezért Kyón élte ki az apai szigorát. A második ott töltött év vége felé lőtték le a szakadárok. Kyo gazdátlanná vált, ezért hazavitték besorozni. Utána sokáig nem hallottam róla.


* * * * * *


- Ruki? Itthon vagy? - kiabál Kyo már az előszobából, miközben hallom, ahogy lerúgja a cipőit.
Kimászok az ágyból, rálesek a kijelzőre, hajnali fél kettőt mutat. Tényleg későn jött haza.

- Megöllek - morgom magam elé az előszobába vánszorogtamban, ám ő előbb beér, és elkezd a konyha felé navigálni.

- Fényt - adja ki a parancsot és persze ezzel a programmal nincs is semmi baj, azonnal ki is ég a retinám.

- Basszus... - dörzsölöm a szemeim fájdalmamban. - Ajánlom, hogy fontos legyen...

- Ezt nézd - hajít elém egy kivetítőt.
Dünnyögve ugyan, de bekapcsolom. Három napos újságcikkek sorakoznak elém.

- Mit kell ezen nézni? - kérdezem nyűgösen, aztán megakad a szemem egy vastagon szedett címen. - Fú, baszki! Jövő héten itt lesz a Halley-Bob üstökös!

- Ruki, a mai cikkeket nézd... - Nem állok le vitatkozni, hogy hajnali kettőkor nincs mai cikk.

Rálépek a mai dátumra és meglepődöm. Tényleg van cikk.

"A rendőrség nyilvánosságra hozta, hogy ismeretlen elkövető ellen indít nyomozást, a Medichild gyilkosságok ügyében. A tettes eddig nyolcvanhét japán Medkiddel végzett. A szóvivő szerint sorozatgyilkossal állunk szemben..."

Mire végigolvasom a cikket, rendesen leizzadok.

- SZERINTÜK sorozatgyilkos? Nyolcvanhét gyilkosság után sem merik ezt kijelenteni biztosra? - meredek magam elé teljesen lesokkolva.

- Ja.

- És hogy tudták ezt EDDIG elhallgatni?

- Amcsik... - jegyzi meg megvetően.

- Mit csináljunk szerinted? Majdnem mind ebben a körzetben volt - motyogom magam elé, miközben újra átfutom a cikket.

- Semmit. Elintézem, hogy behívjanak szolgálatra jó?

- Jó - bólintok, kicsit sem megnyugodva. - De azt is intézd el, hogy egy helyre kerüljünk.

- Én most nem mehetek el - kezd el a kávéfőzővel babrálni.

- Nélküled nem megyek sehova - szögezem le.

Sosem tudnám itt hagyni. Most úgy nézek rá, mintha utoljára láthatnám. Szinte fájdalmasan szépnek találom. Félhosszú, selymesen sima haját, amin még a fény is megcsúszik. Széles vállát, keskeny csípőjét, vékony derekát. A tetoválásait, amit illegálisan varratott magára. S bár két centivel alacsonyabb is mint én, mégis arányos, lábai hosszúnak, nyúlánknak tűnnek... És az arca...

- Fordulj meg - motyogom szinte érthetetlenül, mert tenyérbe támasztott állal nehéz értelmesen artikulálni, de ő mégis érti.
Szóval az arca... hát az...

- Ki vert meg? - pattanok fel ijedten.

- Elestem... - int a hüvelykjével az előszoba felé, és azonnal rájövök, hogy nem a cipőit rúgta le csatazajjal, hanem elborult.


* * * * * *


- Tudtad, hogy egy Kyo nevű Medchild volt az első Colormedi? - kérdezte Yuu, miközben a dugóban ácsorogtunk. Ujjai idegesen doboltak a kormányon.

- Color? - húztam fel a szemöldököm. Akkor találkoztam először ezzel a szóval.

- Aha. Ő volt az első, akinek a hajszínét is manipulálták genetikailag - mondta szórakozottan. - Te is Colormedchild vagy, csak neked a szemed színét is változtatták.

- Ismerem Kyot - böktem ki végül hosszú hallgatás után. Nem tudtam erre mit mondani. Nekem nem volt furcsa, hogy kék szemem van és szőke hajam. Sosem gondoltam, hogy ez is manipuláció. Nem is foglalkoztatott.

- Tényleg? Honnan? - élénkült fel hirtelen és figyelmetlenül áthajtott a piroson.

- Még Afrikából - vágtam rá gyorsan. - Vezessek?

- Ne nem kell. Jó lenne ha össze tudnál hozni vele, kéne egy interjú a publikációmba - hadarta és annyira fel volt pörögve, hogy nem vette észre a szembejövő teherkompot. Későn kapcsoltam át robotpilótára.
Túl későn.


* * * * * *



- Beleegyezik a vérátömlesztésbe? - kérdezte fölé hajolva a professzor.

Yuu arcán halvány mosoly suhant át.

- Persze - suttogta gyengén.


* * * * * *


- Voltál Aoinál? - kérdezi Kyo mellém telepedve egy bögre kakaóval.

- Voltam - bólintok. - Te merre jártál? - firtatom, amolyan mellékes stílusban.

- Itt-ott. Die és Kaoru hazajöttek Indiából. Velük is találkoztam - mondja nyugodtan, majd figyelmetlenül belekortyol a gőzölgő csészébe. - Basszus - szisszen fel fájdalmasan. Én diszkréten kiröhögöm.


Délelőtt tizenegykor újabb rémisztő cikk jelenik meg az újságban.

"A japán klónlabor felrobbant, sérülésről nincs hír. A hatóságok szerint, a tettes összefüggésbe hozható a sorozatgyilkossal. Az elkövető nagy hatósugarú, távirányított töltetet használt, melyet már előzőleg elhelyezett a helyszínen. Valószínűleg a japán Medchild gyártás megszűnik, helyét a kínai váltja fel..."

Kyo nem fűz megjegyzést a dologhoz, csak borongós hangulatban kószál a lakásban, majd elunva saját magát, nekiáll újratelepíteni a zuhanyszoftvert. Legalább hasznossá teszi magát.


* * * * * *


Nem is tudom, Yuu mikor változott meg ennyire.
Észre sem vettem a folyamatot, mert hosszas volt, és végig mellette voltam.
Talán akkor tudatosult bennem, mikor először a fejemhez vágta, hogy mindezt nekem köszönheti.

- A szar véred! - üvöltötte sírva. - Sterilizáltak! Elferdült a szemem! Elvették a nevem, a személyiségem, a jogaim! Miattad! Aoi? Milyen név ez? Ez nem név!

Yuu, azzal, hogy elfogadta a teljes vérátömlesztést, lemondott az állampolgárságáról, és közénk süllyedt. Ő tudta ezt, de úgy gondolta, ha ő olyan jól bánt velem, ha nem tett megkülönböztetést, akkor biztos a többiek is így állnak hozzá a medikhez.
Borzalmasat csalódott.

Ha csak egy betegség kezeléséről lett volna szó - amikor koncentrált, kis mennyiségű kivonatot kap -, akkor mindez nem történt volna meg.

Valahol nem értette, hogy miért nem mehet be egy rendezvényre, ahová eddig bármikor besétálhatott, miért kell deaktiválva utaznia ha nem saját járművel megy, és miért húzódik el tőle undorodva a legtöbb amerikai. Nem értette, pedig tudta jól miért van ez így.
Képtelen volt megszokni.

A dühét, rendszeresen rajtam vezette le. Engem okolt mindenért, verni kezdett, érzelmileg zsarolt, undorító dolgokra kényszerített, megerőszakolt. Bármivel próbálkoztam, gyengédséggel, beszélgetéssel, figyelemmel; végül kétségbeesésemben könyörgéssel; semmit sem használt.

Akkoriban találtam újra Kyora, aki mellettünk lakott. Sokszor jött át, vagy mentem én, amikor Aoi nem volt otthon. Rengeteget beszélgettünk, segített talpra állni, és megint csak neki köszönhettem, hogy nem őrültem bele a helyzetbe.

Aznap éjjel Aoi részegen jött haza, és Kyo még nálunk volt. Áthívtam, mert nagyon féltem, hogy Yuu megint megver, nem akartam egyedül maradni vele.
Amint belépett a lakásba, azonnal megcsapott a piaszag. Bebotorkált a nappaliba és ahogy meglátta Kyot, mérgesen felhorkantott.

- Vele csasz... csalsz meg? Te mocsos... mocskos fasszopó - dadogta, nyála, gyűlölete csak úgy fröcsögött. - Ez egy rohadt kísérlet! Egy teszt!

Kyo ezt szó nélkül, gúnyosan nézte végig. Mikor Aoi rátámadt, még akkor sem mozdult el.

Én mozdultam.

Három év elnyomása és undora szakadt fel belőlem, amikor ráugrottam, és hosszas dulakodás után eltörtem a nyakát.

- Megöltem... - suttogtam magam elé emelve a kezeimet. - Megöltem Yuut...

- Érdekes - dünnyögte Kyo még mindig ugyanott, ugyanúgy szobrozva. - Ezek szerint az állampolgároknak van csak védelmi chipje. Egymást tudjuk ölni, csak őket nem... Nem is gondoltam volna...


* * * * * *


Kyo lassan, türelmesen szelidítgetett, hogy újra szeressek, bizalommal.
Órák hosszat ült mellettem és csak néztük az eget; napsütést, vihart, csillagokat.
Nem erőltette a beszédet, hagyta, hogy csendben dolgozzam fel, amit kell.
Amikor a gyógyulás útjára léptem, figyelmesen végighallgatta, ami felgyűlt bennem, és így az utolsó tüskétől is megszabadultam.

A hatóságnak eszébe sem jutott, hogy én öltem meg Aoit. Azt hiszem, hiba volt a rendszerükben. Talán nem is tudták, hogy egymást el tudjuk tenni láb alól. Kikérdeztek, mit láttam, eltűnt-e valami, elmozdítottam-e bármit a bűntény helyén, majd elmentek. Többé nem hallottam róluk.
Néha-néha kaptam egy levelet, amelyben tájékoztattak, hogy a nyomozás bizony nem jutott előbbre.

Minden évfordulókor kimentem a sírjához, vittem neki virágot.
Végül csak a közös diplománkat raktam le a fejfához. Nem időztem két percnél többet nála.


* * * * * *


- Megnézzük az üstököst? Ilyenkor éjjel nagyon szépen látszik - kérdezi Kyo, miközben az ablakon néz kifelé.

- Persze - lépek mögé, és átölelem.


Kisétálunk a tengerpartig, leülünk a homokra, Kyo a vállamra hajtja a fejét.
Hallgatjuk a tenger morajlását, ami nyugtató, mint a szív dobbanásai. Kibújok a cipőmből, lábam a homokba fúrom és élvezem ahogy csiklandósan átfolyik az ujjaim közt.
Az üstökös gyönyörű. Hosszú égővörös csóvája beragyogja a nyugati égboltot, mintha folyamatos naplemente lenne.

- Állítólag most van a legközelebb a földhöz, mióta világ a világ - mondom Kyonak. - Örülök, hogy megértem... Veled együtt...

- Tudod Ruki - kezdi csendesen. - Egy olyan nép, mint a japánok, sokra vihették volna. Mi sosem fogunk megtörni. Nem süllyedünk szolgasorba...

Csak elmosolyodok azon, amit mond. Tudom, miért mondja.

- Ha már nem emelkedhetünk újra fel, hát tűnjünk el végleg...

Könnyű szél fut felénk a víz felől, sós illata a szabadságot idézi.

- Az amcsik elszámolták magukat velünk. Nem kellett volna megcsinálniuk ezt. Ki kellett volna inkább írtaniuk minket.

- Mi vagyunk az utolsó kettő? - kérdezem csendesen, de úgyis tudom a választ.

- Igen.

- Ideje mennünk? - nézek rá, ő pedig csak a messzeségbe kémlel, haja az arcába örvénylik, ahogy játszik vele a szél.

- Ideje.

Nem kérdezem, hogy akkor miért mondta, hogy besoroztat egy hadtestbe, ha erre készült amúgy is.
Tudom a választ.
Nem volt szabad idő előtt megtudnom, hogy ő az, akit keresnek.

- Rendben - bólintok, és egy utolsó, puha csókot lopok magamnak az útra, ami talán nem is vezet sehová.
Szorosan hozzám simul, átölel, ringat. Arcát az enyémhez szorítja, én nézek előre, az üstökösre, a szabad égre, a jövőre; ő hátra, a városra, ami már rég nem a miénk, a múltba.

- Szeretlek - suttogom.

- Szeretlek - suttogja.

A golyó előbb rajta suhan át. Sebessége mint a gondolat, szinte azonnal átmegy rajtam is, mégis, még érzem, ahogy forró vére végigcsorog arcomon, és összevegyül az enyémmel, és csillogó rubint szemekben hull alá.

Ez a drága vér. Ami nem a miénk.

Japán újra szabad...