Nézem a videót. Visual kei...
Színes kavalkád, elképesztő látvány és remek zene. Öt fiú a színpadon. Ők együtt csodát művelnek, mindenkit elvarázsolva, akik látják őket.
Nézem a videót, és elmélázom. A csoda mögött látom a rengeteg megfeszített munkát, kitartást és tehetséget. Érzékelem a töretlen hitet, vidámságot, a szeretetet, ami a fáradt fásultság fölött uralkodni képes a - ki tudja hányadik - ébren töltött és átdolgozott óra után. Mögöttük pedig sok más, hasonló elhivatottságú, a kulisszák mögött tevékenykedő, kívülállóknak láthatatlan segítőtárs áll, akikre támaszkodni tudnak.
Sok embert megtéveszt a stílus. Csak a felszínt látják, a csillogást. A fiúk mesteri előadóként azt láttatják, amit a rajongóik akarnak... hogy minden csak játék.
Játék ugyan, ámbár véresen komoly. Végig kell harcolni, végkimerülésig - és csak együtt van esélyük nyerni.

Japánok... Rokonságban állunk. A legközelebbi gén-rokonaink vagytok a Földön. Mégis - mennyire különbözünk! És nem csak külsőleg. Ti az évezredek során megmaradtatok karakán embereknek, akiknek a becsületük az életüknél is fontosabb.
Mi elvándorolva belekerültünk az Idő nagy olvasztótégelyébe, és minden megváltozott. Csak néhányunk külseje emlékeztet a keleti származásra, az is nyomokban. Néha feltűnik közöttünk egy-egy mandulavágású szem - ami egyáltalán nem törvényszerű, hogy mély gesztenyeszínű... az enyém például zöld. Magasságunk is változó, hajunk, bőrünk színe nem igazán emlékeztet távoli őseinkére.
A gyarlóság, a mocsok nálunk burjánzik. A becsület értelmét vesztette. Az itteni emberek tetemes része egyetlen istent ismer és imád - a pénzt. Ennek bővében levő, hatalmaskodó kiskirályok szívják az egyszerű emberek vérét - századok óta. Birkaként bégetve vonulunk a vágóhídra, ökörként hajtjuk fejünket igába...

Nálatok is átsüvítettek a történelem viharai. A szenvedések közepette mégis féltőn óvtátok népetek hagyományait, legfőbb erkölcsi normáit.
Mi elnyugatiasodtunk. Elfelejtettük őseink örökét, azt, hogy hogyan kell harmóniában élni a természettel, az embertársakkal, a környezettel. Elfelejtettük, hogy fejet kell hajtanunk, tisztelnünk mindezt. Sok évszázad óta szülőföldünk Európa szíve.
Néhány kivételtől eltekintve mi mégsem becsüljük értékeink, marakodunk a konc felett. Eközben minden kifolyik összecsukódó ujjaink közül... mint a marék homok.

Miközben én büszkén, szívemben irigység nélkül figyelem, hogy legközelebbi rokonaink - japánok, finnek - milyen erőfeszítésekre képesek, hullatom a könnyeimet is kicsi, összetört hazám romjai között.
Hiába a tehetség, ha nincs keletje itthon.
Hiába a becsület, ha abba a néhány, még magát tartó emberbe belerúgnak, majd kigúnyolják, nevetik...

Naiv emberként mégis reménykedem. Talán egyszer személyes tanúja lehetek annak a csodának, amit az az öt japán fiú alkot, és a magyarokat is elvarázsolhatja...
Hátha (miattuk is) ráébredünk - mindannyian együtt - mit kellene tennünk: merjünk nagyot álmodni... és azt merjük megvalósítani!
 

2010 január