Golfran vegyes érzésekkel figyelte a többieket, ahogy összeszokott hordaként körülvették a lányt. Gondolni sem akart rá, hogy csatlakozzon hozzájuk, de nem pusztán azért, mert már az első napokban megtapasztalta, mi jár a zöldfülűnek, aki beleavatkozik az veteránok szórakozásába, hanem azért is, mert a torkába nyomuló, bűntudat keltette hányingerrel kellett megküzdenie, amely reggel óta kínozta. Félrehúzódva ücsörgött hát egy gabonás zsák tetején, és az eseményeket szemlélte. Mióta apja, aki a testőrfőkapitány mellett fegyvermesterségig vitte a palotában, bejuttatta őt a zsoldosseregbe, ez volt az első portyája, s restelkedve állapította meg: ezt is szívesen kihagyta volna.
Nyár elején, egy szarvas nyomait követve pillantotta meg először a kék ruhás lányt egy tisztáson, amint éppen bogyókat szedegetett a kosarába. Egész délelőtt figyelte, majd hazáig követte. Attól fogva, vadászat ürügyén napokra eltűnt otthonról; egy vénséges, odvas tölgyfa ágai között ütött tanyát az erdei ház közelében, s a lomb rejtekéből leste, mikor bukkan fel kiszemeltje. Már attól is boldogság öntötte el a lelkét, ha csak messziről megpillantotta vékony alakját, amint a kertben a zöldségeket egyelve hajlong, vagy vizet húz a kútból; a húgaival játszik, vagy egyszerűen csak dalolva sétálgat a virágai között. Elbűvölte az arca, a nevetése, egész bensője megremegett, amikor úgy tűnt, az ő rejtekhelye felé pillant. Éjjelente róla álmodozott. Százféleképpen eltervezte, hogy elébe áll, és bevallja neki érzelmeit, de a nappal fényében már nem volt mersze, hogy közelebb menjen és szóba elegyedjen vele. Csak bámulta messziről, majd csalódottan hazakullogott. Otthon morogva elhárította apja zsörtölődését, amikor számon kérte rajta az elejtett vadat. Hazudott valamit, s meg se hallotta bátyjai gúnyos megjegyzéseit, melyek sűrűn záporoztak öccsük fejére silány vadásztehetsége miatt.
Egy nap apja megunta a kimaradozásait, és elvitte Golon úrhoz, s mély meghajlások közepette bekönyörögte az egyik osztaghoz, azt remélvén, ott léhűtő fiából majd embert farag a katonai fegyelem.
Még hogy fegyelem! – gondolta boldogtalanul. Miféle fegyelem az olyan, amelyben az ember elveszti emberi mivoltát, s mint valami vadállat támad fajtársaira, hogy összekaszaboljon, kiirtson egy egész családot? Legszívesebben odament volna a kőóriáshoz, hogy szétverje az oldalán a koponyáját... Ha nem szólja el magát... Ha nem árulja el akaratlanul, hogy...
Mélyeket sóhajtva küszködött a rosszulléttel. Ki kell szabadítania, el kell menekítenie innét a szerencsétlent! Tartozik neki ezzel.
Pajkos szellő simított végig a lombkoronákon. Belekapott a tábortűzbe; táncra kelt az izzó pernyével, s szétszórta a tisztáson duhajkodók feje fölött; megrángatta a fogoly csapzott ruháját; végigsimított a gyerekképű zsoldos párás homlokán, s meglibbentette vállig érő, világosbarna tincseit.
A raj vezetője eközben felhajtotta a markában szorongatott cserépbutykosból a maradék italt, majd az immár feleslegessé vált edényt eldobva ráordított a társaira, s szitkok sorozatával fejtette ki lesújtó véleményét az egész dilettáns bandára vonatkozóan. Érces hangja még a részegség eme előrehaladott állapotában is kijózanítóan hatott a nagyhangú társaságra, s egy pillanatra csönd támadt. A tiszt nehézkesen felállt, s odabotladozott hozzájuk. Véreres tekintetét végigfuttatta a kimerültségtől remegő teremtés testén, majd megparancsolta, hogy szorítsák a földre. Katonái rohanvást engedelmeskedtek, megragadták a nőt és hanyatt lökték, ő pedig nadrágja elejét megoldva a ziháló testre ereszkedett, s térdét a nő lábai közé nyomva felrántotta a szoknya alját. A lány sírva, hörögve dobálta magát, már amennyire a rajta térdelő nehéz férfitestek engedték.
Marcus majdnem egyszerre pattant fel a Golfrannal, s leugrani készült a szikla tetejéről. Az egyébként is mozgalmas események ekkor kissé felgyorsulni látszódtak, s nem mindennapi műsor vette kezdetét. Az eddig tétlenül szemlélődő alak ugyanis elunta figyelni, mit művel az erősen illuminált állapotban leledző társaság, s elszánta magát rá, hogy magára vonja a figyelmüket: félresöpörte köpenye szárnyát, s kardjáért nyúlva előrelépkedett a tűz fénykörébe. Félúton azonban hirtelen megtorpant. Keze megállt a levegőben, s fejét hátrakapva az erdő sötétjébe figyelt. Marcus el nem tudta képzelni, mit hallhatott, mert a duhajok ismét felharsanó röhögése elnyomott minden más neszt, amit csak a csöndes erdő produkálhatott.
Golfran azonban nem vette észre, mi folyik a háta mögött. Összeszedte minden bátorságát és rászólt a kapitányra, hogy a lányt tisztán, épségben kell leszállítani. A többiek harsányan röhögve letorkolták, mondván: miért nem maradt otthon, ha egy vadmacskától is megijed.
Eközben, az idegen bosszúsan megrázta a fejét és elfordult az erdőtől. Valami roppant a talpa alatt. Felfigyelt a lába előtt heverő cserepekre. Habozott egy pillanatig, majd tekintetét ismét a sikoltozó lányra és mit sem sejtő kínzóira emelte. Nem ment közelebb, csak felemelte a jobb kezét, és hanyagul feléjük intett. Aztán sarkon fordult, vetett még egy utolsó pillantást a szikla tetején lapuló emberi lényre, és elviharzott arrafelé, amerről érkezett. Nesztelenül, csalhatatlan ösztönnel lavírozva a sötétben, árnyékként suhant a fák között, a tisztáson pedig kezdetét vette a gyomrukban fellángoló alkoholtól összegörnyedő katonák sikolyokkal teli haláltusája.

*

Isabell éppen azon mesterkedett, hogy száraz gallyakat tördeljen a bokrokról, amikor az a bizonytalan érzése támadt, hogy figyeli valaki. Óvatosan hátrasandítva végigpásztázta környezetét, és sötét alakokat pillantott meg közeledni a folyóparti ligetben. Kiléptek az égerfák árnyékából, és ráérősen szemlélték, mint hagyja el láttukra minden szín a lány arcát. Még sohasem látott ilyen kreatúrákat. Öten voltak. Kettejük majdnem egyforma volt mind magasságra, mind ruházatra. Antracit-szürke arcukat széles, nyomott orr uralta, és mintha pikkelyes bőr tette volna rücskössé a fizimiskájukat. Alvadt-vérszín csuklyás köpeny fedte ormótlan alakjukat. Harmadik társuk fekete volt, mint a szurok, vedlett bőrszíjakból álló öltözéke alig fedte duzzadó izmait. Szájából hatalmas, sárga agyarak meredeztek; lapos homlokából hátrafont, csimbókos sörénye meg-meg rebbent, miközben apró, fényes szemével felmérte a tisztás minden zegzugát. A negyedik jövevény kinézete sem volt megnyugtatóbb. Bár alkatra embernek tűnt, bőre sötétzölden fénylett mint a malachit, s tekervényes, fénylő minták erezték csupasz karjait, s ugyanilyen pontok ragyogtak az arcán és a homlokán; vállára omló hosszú, agyagszín haját hegyes fülek döfték keresztül, és naplemente-vörösen izzottak a szemei. Hosszú, ívelt kardjait – kettő is volt nála - a hátán viselte.
Az ötödiket már nem is nagyon figyelhette meg, mert miközben a köpenyesek lassan körülvették, az az illető Lucille fekhelyéhez sétált.
- Nésszétek cak, miccoda finom falatot találtam! – sziszegte az egyik szürkés lény. Vékony, kékes nyelvével körbenyalta apró, hegyes fogait. Orcimpája remegett, ahogy a levegőt szimatolta; hideg kígyószemei a lányra tapadtak. Isabellben az elemi rettegés lassan kúszott fel a gerince mentén, olyan tömény undorral keveredett, hogy, hogy a hátán felállt minden szőrszál. Lassan hátrált, míg egy fa megálljt nem parancsolt további mozgásának. Szemével kétségbeesetten kereste az íját, de az távol hevert, valahol a tűzrakás mellett. Övén lógó tőrére csúsztatta a kezét, majd hirtelen kirántotta, és kinyújtott karral a hozzá legközelebb álló hüllőemberre fogta, de mire felocsúdott, már kicsavarták a kezéből, s tüskés, kellemetlenül érdes bőrű kéz szorította a torkát, s hátát a durva fakérgének préselte. Szúró fájdalmat érzett és a vérét, ahogy meleg patakként lassan csorgott a mellére, majd súlyos csöppökben hullott a lába alatt heverő avarra.
- „Egek Ura, most segíts!” - gondolta.
- Kersz! - szólt sziszegve a másik, néhány lépéssel hátrébb megálló kreatúra, aki társával együtt leginkább quarn-hegyi szihukra emlékeztethette volna a meglehetősen szorult helyzetben leledző hajadont, ha látott volna már életében olyan lényt. De mivel eddig még nem volt hozzá szerencséje vagy szerencsétlensége, csak iszonyodva pillantott hol az egyik, hol a másik szörnyetegre, akik kedélyesen cseverésztek a feje fölött.
– Az imént ettél meg egy egéssz szarvasszt. Nem igassz, hogy már megint éhessz vagy!
- Szorg, jól tudod, hogy a koránhalók hússza olyan nekem mint a desszert – nyalta körül a száját kígyószemű fojtogatója –, ez itt pedig egy tüzessz, zengécke példány. Hosszú nyelvével megízlelte a vergődő áldozata mellkasán csorgó vért.
Isabell iszonyodva próbálta lefejteni a nyakáról eleven bilincsét, de csak annyit ért el, hogy kezét is feltépték a pikkelyek hátán meredező tüskék.
- „Egek Ura! Aragon, hol vagy!!”- sikoltotta magában kétségbeesetten.
Az ötödik, emberi szemszögből az egyetlen normális kinézetű figura eközben hajánál fogva talpra rántotta Lucille t. Az álomittas delnő felháborodottan nyitotta volna száját, hogy nemtetszésének hangot adjon, ám ahogy gúnyosan mosolygó felébresztőjére pillantott, elakadt a szava, s arcából kifutott minden szín.
- Hol van? – szegezte neki a kérdést a férfi.
- Mi...csoda, Nagyuram...? - vinnyogott a delnő.
A Nagyúrnak nem tetszett ez a válasz, s csavart egyet a markában tartott fürtökön.
- Ne add az ártatlant! Hol van a fehér hajú?!
- Nem... tudom... - nyögte a kérdezett. - Mikor lefeküdtem, még ott... ült a tűznél.
A férfi a másik négy felé fordult.
- Keressétek meg, és végezzetek vele, ahogy megállapodtunk!
- Tiszteletre méltó ark'sahin, ezzel a másikkal mi legyen? - szólalt meg ekkor tiszteletteljes hangon a zöld bőrű is, aki eddig csupán passzív szemlélőként vett részt az eseményekben.
Lucille fellélegzett, ahogy a haján enyhült a szorítás, s bár lázasan gondolkodott, hogyan szabadulhatna meg legelőnyösebben kínos helyzetéből, némi kárörvendéssel várta Nagyura válaszát.
Az elgondolkodva nézte a vérző nyakú lányt, s a szihu karmos kezét, amely szorongatta.
- „Inkább meghalnak, de nem mondanak le a megmart prédáról” - gondolta sajnálkozva. - „Nem érné meg a fáradságot, azokat a sebeket úgysem éli túl...”
- Rá nincs szükségem – felelte közönyösen. - Ha elvégeztétek a megbízatást, legyetek holdtöltekor a barlangnál! - Karon ragadta Lucille-t. Foglyát könnyedén maga után vonszolta a folyópartra, ahol hamarosan mindkettejüket elnyelte egy örvénylő, ködszerű anyagból szőtt kapu.
A hátramaradottak kelletlen fintorral összenéztek; a Kersznek nevezett szisszent egyet, s ismét a lány felé fordult.
- Nossz, kicikém! Játsszunk egy picit!
- Kersz! Nem ez a legjobb időpont erre. Hallottad mit mondott a mágus, ha nem végzünk holdtöltéig, itt ragadunk. - mordult fel a csimbókos frizurájú lény, és mérgesen az övén lógó szablyára csapott.
- Nem aggodalmasszkodj, orgon tesztvérem! Nem tart szokáig, cak egy ici-pici szikoltásszkára van szüksszégünk... és a fehér hajú magától isz eljön. Hát nem kényelmeszebb, mint végigszaglászni ezt az unalmassz kissz erdőt?
- Igazad van tesztvér, de talán sziethetnél kicikét, biszereg a farkincám, a fehér hajú nem lehet messze, éssz óvatossznak kell lennünk - szólt közbe a másik hüllőlény is.
Az eddig háttérben meghúzódó személy, aki karcsú termetével, zöld színe ellenére már-már kellemes fizimiskájával kilógott az ormótlan társaságból, undorodó arccal éppen azon volt, hogy szintén hozzáfűzzön valamit a témához, mikor egy csöndes, karcos hang szólalt meg közvetlenül a háta mögött:
- Nem zavarok?
Az orgon és az aggodalmaskodó szihu egyszerre ugrott arrébb, s Kersz két oldalán meredtek arra a valakire, aki oly észrevétlenül tudott a hátuk mögé osonni. Szorg sziszegve küzdőállásba helyezkedett, és nyugtalanul végigmérte a csuklyás alakot. Zöld bőrű társuk azonban beérte egy meglepett pillantással, amibe némi csodálkozó felismerés is vegyült, és elengedte kardjait.
- De szavarsz! - sziszegte Kersz testvér. - Utálom, ha vacora előtt feltartanak! - Elengedte a lányt, aki kellemetlen támaszát vesztvén zihálva esett térdre, s valami eszement hálával nézett megmentőjére, aki kezét lazán kardja markolatán pihentetve békésen álldogált és szép lassan minden jelenlévőt szemügyre vett. Az orgon vicsorogva markolta görbe kardját, Kersz és Szorg testvér fenyegető sziszegéssel karmait kimeresztve, ugrásra készen állt a vizslató tekintet tüzében, ami végül megállapodott a hegyes fülű, egyébként talán jóképűnek is mondható férfi narancssárga szemein.
- Üdvözöllek Ward'ah Zisin! Rég találkoztunk... Mi szél sodorta a wardenek dicső harcosát ilyen szánalmas társaságba? - intett fejével megvetően a többiek felé.
A megszólított erre visszadugta ívelt kardjait a hüvelyébe, köszönésképpen mélyen meghajtotta fejét s zavart mosollyal válaszolta:
- Te pedig, tiszteletreméltó Ar'ah-gon sahin, mióta viseled szíveden egy koránhaló nőstény sorsát? - s a szemlátomást megkönnyebbült leányzó felé intett egy elegáns kézmozdulattal.
- Mióta az eszemet tudom, hatással voltak rám, nem tudtad? - felelte lassan, penge mosollyal a kérdezett. Egy szemvillanással jelezte a lánynak, hogy húzódjon el a hüllők közeléből, s Kersz hosszúkás pupillájú szemébe nézve higgadtan közölte:
- Sajnálom, de másik vacsorának való után kell nézned.
- Magadra gondoltál? - sziszegte Kersz és felmérte az előtte álló varázsló vékony termetét.
- Tartok tőle, hogy belém törne a fogad – mondta Aragon tettetett sajnálkozással.
- Kedvessz tőled, hogy aggódsz értem, de nem kell félned, nemessz szíved hamarosszan itt pihen majd szívem alatt. – Kéjesen megsimogatta a gyomortájékát.
Ward'ah Zisint, akinek volt már szerencséje Aragonhoz, szemmel láthatólag mulattatta az elképzelés, mert kajánul elvigyorodott. Ismerte annyira Aragont, hogy tudja, karddal vívott harcban verhetetlen, és nem hagy sebesülteket maga után. Viszont arról nemes - bár az ő számára érthetetlen - szokásáról is volt tudomása, hogy támadója harcmodorához igazítja a védekezését, vagyis kardra karddal, varázslatra varázslattal, puszta kézre puszta kézzel reagál, s mivel alkatilag szinte eltörpült a két szihu robosztus termete mellett, kíváncsian várta, mi fog ebből kisülni, mert arra fogadni mert volna, hogy undorító társai elvakult elbizakodottságukban mérgező karmaikkal fogják megtámadni...
Isabell közben egyre rosszabbul érezte magát. Felsebzett nyaka egyre inkább sajgott, émelygett, és mintha hullámzott volna szeme előtt a világ. Utolsóként még látta, hogy a két hüllőlény ráront Aragonra, de aztán elterült a nyirkos füvön, és elsötétült a szeme előtti világ.
 

Kersz, Szorg és Varg, az orgon, összeszokott fejvadásztriót alkottak. Megszokott harcmodorukat tervezték most is bevetni: amíg Kersz riasztó külsejével és mérges karmaival leköti áldozatukat, addig Varg széles pallosával ejt, még nem halálos, de többnyire bénító sebet rajta, Szorg pedig kis fogakkal szegett bőrpányvával leteríti. Szerettek eljátszadozni a prédával. Mire az alany kiszenvedett, számos értékes információt ki tudtak szedni belőle, amit aztán – természetesen a vérdíjon felül – pénzzé lehetett tenni.
Biztosak voltak győzelmükben, s abban, hogy a flegmatikus warden, mint ahogy a lány esetében, ebbe a küzdelembe sem fog beleavatkozni.
Kersz támadott, s halt meg először, amikor a varázsló ellépett a nem túl bizalomgerjesztő tisztaságú karmos kezek elől. Amíg tenyerének egy határozott, gyors, gégére mért ütésével támadója állát felcsapva eltörte a nyakát, addig kardját bal kézzel kirántva beleszúrt egyenesen a felemelt szablyával rárontó Varg szívébe, majd a pengét vízszintesen elfordítva, félig szétvágta a testet, és ugyanazzal a lendülettel lecsapta Szorg fejét, aki elkövette azt a könnyelműséget, hogy elbizakodottságában kardnyújtásnyira megközelítette.
Ward'ah Zisin körülbelül ilyesmire számított, s elégedett csettintéssel fejezte ki elismerését.
Mire a lefejezett hulla összerogyott, a kard már ismét a hüvelyében pihent, gazdája pedig a fa mellett térdelve vizsgálta alélt útitársa állapotát.

Aragon felnyalábolta az ernyedt testet és a tűzhöz vitte. Homlok-ráncolva figyelte a gyöngyöző verítéket a lány szürkévé fakult arcán. Mutatóujjával finoman elbillentette a fejét, és szemügyre vette a karcsú nyakon éktelenkedő duzzadt vörös sebeket, amikből már nem szivárgott több vér. Körmével belevájt az egyikbe, s ahogy a vörös folyadék ismét kiserkent, érces hangon kántálni kezdett valami dallamtalan versikét, kezét pedig olyasféle mozdulattal vonta el a sebtől, mintha valamit húzna kifelé belőle. A vér, mely érdekes módon nem folyt le a lány nyakán, egy helyben kavarogva olajos, sárgás színt kezdett fölvenni, majd kis golyóként felemelkedett a levegőbe, és ott lebegett félúton a varázsló kinyújtott keze és a seb között. Miután úgy látszott, a gyöngyöcske már nem hízik tovább, egy mozdulattal elhessegette, s hagyta leesni a fűbe. Ugyanezt mindegyik sérüléssel megismételte. Amint végzett, ujjaival végigsimított a forró bőrön, a sebek pedig zöldeskék derengés közepette bezárultak, majd nyom nélkül eltűntek. A zöld bőrű férfi elmélyült csöndben követte minden mozdulatát, csak a fa sistergése és Isabell szaggatott lélegzése hallatszott.
Hosszú percek teltek el, de semmi javulás nem mutatkozott. Fejét ide oda forgatva nyugtalan lázálomban feküdt és alig hallhatóan motyogott magában, de hogy mit, nem lehetett érteni. A tűz már szinte csak parázslott, de a lány állapota nem változott.
- Meg fog halni - szólt közönyösen a warden. – Már megtámadta a testét, a szihuk mérgére nincs ellenszer.
Aragon lassan ránézett. Ward'ah Zisin összerezzent a varázsló fagyos tekintetétől.
- Szereted ? - kockáztatta meg a kérdést a varden óvatos, vontatott hangon, s ezen a varázsló igencsak elgondolkozott, és magába mélyedve kereste a választ.
- Csak ámulatba ejt a kitartása... a lélekereje - mondta aztán, s végiggondolta amit röpke kis ismeretségük alatt megtudott róla. -” Hogyan lehet valaki ilyen bájos és kedves... amikor születésétől fogva meg van szabva, milyen sorsra szánják? Talán jobb lenne neki, ha most halna meg...” - Figyelte, ahogy Isabell kínlódva, cserepes ajakkal egyre ugyanazt hajtogatta hagymázos álmában...
- „Hogy mit is...?” - hajolt egészen közel, fülét hegyezve, s akkor rádöbbent, amit hall... az a saját neve... A lány őt hívja, őt szólongatja egyre.
Szusszanva egyenesedett fel, majd némi vívódás után elhatározásra jutott. Köpenye zsebéből előkotorta a csészéjét, s a warden kezébe nyomta.
- Hozz vizet!
Ward'ah Zisin készségesen engedelmeskedett, rohant, merített a folyó tiszta vízéből, és suhant is vissza a tűzhöz. Aeagon zubbonya belső zsebéből előhúzott egy alig arasznyi, karcsú kristályfiolát, és óvatosan egyetlen cseppet ejtett a csészébe az fiolát színültig megtöltő higanyszerű anyagból. Amint a csepp elérte a víz felszínét, a pohár tartalma egy pillanatra felragyogott, átvette a különös anyag színét, majd újra áttetszővé vált.
Feltámasztotta ülőhelyzetbe a magatehetetlen testet, és megpróbálta megitatni.
- „ Ez így nem lesz jó!”- gondolta, látva ahogy a folyadék inkább a lány nyakába csurog, mint a szájába. Ezért inkább az ölébe ültette, majd kortyolt a csészéből, s száját a félig nyitott ajkakra tapasztotta, s nem vette el onnét addig, amíg nem érezte, hogy a nyelési reflexnek köszönhetően a víz lecsurog a lány nyelőcsövén. Mire kiürült a pohár, kezdett megmutatkozni a szer jótékony hatása is.
Isabell testén remegés futott végig, arcába visszatért a szín. Hatalmas levegőt vett és végre kinyitotta a szemeit. Mivel még mindig a varázsló karjában hevert, első pillantása rögtön annak arany fénnyel ragyogó szemébe fúródott. Mély megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy a férfi ölében ül, akit ráadásul valami lángnyelv szerűen hullámzó aura vesz körül, amely ezüstös fénybe vonja sápadt arcát s fehér haját. Oldalra nézve rácsodálkozott a wardenre is, aki a maga ezüstszürke derengésében gubbasztott a tűz mellett, majd tekintete a hullák felé siklott, ám csöppet sem tetszett neki az a köd, amit körülöttük gomolyogni látott. S ahogy az ámuló idegenre nézett, mintha csak a lelke lényegébe pillantott volna, tudta mit jelent a tűz mellett gubbasztó Ward'ah Zisit körülölelő acélszürke, fényes burok, és nyomasztó érzéssel töltötte el a tetemek körül terjengő piszkos, szürkés, vöröses folt. Egyáltalán... Minden valahogy másnak látszott, mintha érzékei kiélesedtek volna. Érezte a lombok között motozó madarakat, a fűben vonuló hangyákat, a tisztás szélén terpeszkedő cserjés tövében lapuló kis rágcsálót.
Mintha sosem látott, különös világban lebegett volna.
Szemlélődéséből Aragon szavai rántották ki.
- Ez az unikornisvér hatása – biztatta a szinte világító, barna helyett most borostyán-sárga íriszét nézve. - Hamarosan elmúlik.
- Milyen vér? - nyögte Isabell, igyekezvén nem venni tudomást az intim közelség, s férfi bőréből áradó friss, finoman kesernyés illat hatására keletkezett zavaros érzéseiről, melyek – talán szintén a szernek köszönhetően – elemi erővel törtek rá.
- Arkán egyszarvú. Egy csepp belőle megment a haláltól és hosszú életet ad, egy pohárnyi pedig... Nos, az maga az Örök Élet – mondta Aragon sejtelmesen.
- Én mennyit kaptam? - nyögött fel a lány rémülten.
- Csak egy cseppet, ne félj! - felelte Aragon elmosolyodva.
Isabellt lassan elhagyta az emberfeletti érzékelés különös állapota, testén kellemes ernyedtség uralkodott el.
- Nem akarok örökké élni – motyogta álmosan. Fejét a varázsló vállára hajtotta, és azonmód álomba szenderült.
A férfi óvatosan elfektette, betakargatta, majd fölállt, és a wardenhez fordult.
- Ward'ah Zisin! Most pedig halljam, mit keresel te ebben a világban?
 

A warden féltérdre ereszkedett és mélyen, alázatosan meghajolt.
- Bocsáss meg nekem, nagytiszteletű gon-sahin! Legnagyobb tiszteletű Arkmeniol-gon küldött eléd. Biztos akart lenni abban, hogy odaérsz a Kérések Ünnepére.
- Miért olyan fontos, hogy odaérjek?
A warden sajnálkozva lehajtotta a fejét.
- Sajnos nem tudok többet, gon-sahin, a Legnagyobb Úr nem avatott be a terveibe. - Aragon az állát simogatva sétált föl- s alá a warden előtt, néha lenézett a mélyen alvó lányra. - De talán összefügghet azzal, hogy láttam Sárkányfölde urát, Drakon nagyurat, hét arkáni nappal ezelőtt Ark fellegvárába jönni.
- Micsoda?! - torpant meg Aragon. - Hagytátok, hogy egy sárkány egyenesen Arkig repüljön?
- Kérlek bocsáss meg nekünk, gon-sahin! A Lord nem szárnyakon, hanem emberi lábakon érkezett, és a Legnagyobb Úr tisztelettel fogadta őt a Várakozás Csarnokában.
Aragon merőn nézett a wardenre, ám Ward'ah Zisin tekintetében nem látott mást, mint őszinte tiszteletet.
- Árnykapunál léptem át nagytiszteletű Merlion-gon segítségével – magyarázta a warden -, és a barlang bejárata előtt vártam rád egy napot az itteni mérték szerint – folytatta - , amikor is ez az orgon és a két szihu megérkezett. Vérdíjról vitatkoztak és rikácsoltak, mint holmi ostoba szipirtyók. Nem látták, hogy ott állok néhány lépésnyire tőlük a sziklán. Egy fehér hajú sahinről fecsegtek, ezért kíváncsi lettem és követtem őket. Az egyik szihu kiszagolt, kénytelen voltam elhitetni velük, hogy tudom hol vagy, így együtt keltünk át a folyón. Itt már várta őket egy ark'sahin. A többit pedig már te is tudod, tiszteletreméltó gon-sahin.
- Egy ark'sahin... Egészen biztos vagy benne, hogy arkán volt? - kérdezte Aragon meglepetten.
- Igen, gon-sahin, egy arkáni ködkapun vitte magával a másik koránhaló nőstényt, röviddel azelőtt, hogy megérkeztél. Miközben kikötöttük a csónakot, volt időm megfigyelni az auráját. Szürke ködkapu volt, amilyet a wardenek is használhatnak néha, a ti parancsolatotokra, tiszteletre méltó Nagyúr.
- Rendben van, Ward'ah Zisin, még az éj leple alatt térj vissza az Árnykapuhoz! Tudsz üzenni Merlion-gonnak?
- Igen, gon-sahin, Merlion-gon adott nekem egy gyűrűt, amellyel jelezni tudom neki, ha meg kell nyitnia a kaput.
- Holnap még van egy kis elintéznivalóm Haramban, de mire felkel a hold, a kapunál leszek. Menj előre, és tudasd Merlon-gonnal, várhatóan a Próbák Napján délben érkezem.
- Nem tarthatnék inkább veled, tiszteletre méltó Ar'ah-gon? - kérdezte a warden reménykedve.
- Nem, Ward'ah Zisin, Haramban nem akarok mágiát használni, hogy álcázzalak, veled pedig biztosan nem kerülhetném el a feltűnést. Sajnálom, de egyedül kell visszamenned. Szeretném, ha Arkban nyitva tartanád a szemed, s amint hazaértem, részletes beszámolót kérek. Most menj!
- A csillagok vigyázzák utadat! - szólt Ward'ah Zisin, jobb kezével megérintve szívét és homlokát. Meghajolt Aragon felé, majd nesztelenül távozott.
- Ahogyan a tiédet, és a házad népéét! - viszonozta a szertartásos köszöntést, majd sokáig bámulta a tábortűz maradványait, miután a wardent elnyelte a sötétség.