- Egy hosszút kérek, tejszínnel. - Koppan a körmöm a lakkozott asztalon, amin a botladozó fény esetlenül hömpölyög, majd a szélén sötéten lecsorog.
A pincér hamar megfordul, elém rakja a csészét, tejszínt, cukrot. Kacér mosolya ígéreteket rejthetne, ha akarnám.
A falon keret nélküli kép függ, egy szilaj viharfelhő a feketén háborgó égről. Maga a szabadság, a határtalanság, az erő. Egészen elmerülök a látványban.
- Érdekes kép - rezzent ki egy halk hang a merengésemből. Nem nézek a tulajdonosa felé, tudom ki szólhatott, hisz amikor bejöttem, csak egy vendég ült itt, hatalmas napszemüvegben, sapkában.
- Valóban - hagyom rá, és belekortyolok a kávémba.
- Vajon miért nincs kerete? - morfondírozik a hang, kissé rekedten, túl mély zengéssel. Egy pillanatra ránézek és megállapítom, hogy ilyen mély hangja, egy ilyen kicsi embernek nem is lehet.
- A végtelent nem lehet bekeretezni* - mosolygok rá, majd visszafordulok a csészémhez.
- Van olyan, hogy végtelen? - kérdez vissza halkan mormolva.
- Ha akarjuk, minden van - vonok vállat, majd előkeresem az újságot, amit magammal hoztam, hogy elüssem az időt, amíg indulnom kell.
Pöttöm szomszédom még egy ideig nézegeti a festményt, majd int a pincérnek: kér még kávét.

Az újság - nevét meghazudtolva -, semmi újat nem rejt. Lassan összehajtom a zörgő lapokat, majd unottan kevergetem a hűlő kávém, vigyázva, nehogy eltörjem a csészét, mely olyan vékony porcelán, mint egy réteg eleven bőr.
Csak ebben a kávézóban szolgálnak fel ilyen patinás darabokban, s bár nincs két egyforma, mégis őrzik a régi gazdagság fényét, a békeidők illatát.
- Szép vagy - hízelgek a leheletnyi csészének, mert tudom: Lelke van, megszolgált, elejtették, lekopott, sokat látott, de keveset kapott. Ilyenkor jó szamaritániusnak érzem magam.
- Tényleg szép - nevet fel halkan mellettem a napszemüveges.
- Zsolnay - lehelem odaadással, végigsimítva a karimán.
- Zsolnay - próbálja kimondani a számára furcsa szót, idegen akcentussal. Az angolja is hibás, de a magyar abszolút nem megy neki. Kicsi kezeit maga elé rakja az asztalra, és bonyolult ábrákat rajzolgat rá - szinte oda sem figyelve -, miközben Zsolnay igen bonyolult nevét memorizálja.
Elmosolyodom a kis intermezzoján. Mindenkinek van valami szokása, amitől jobban rögzülnek az adatok. Én például a szavakat képekhez kötöm.

Ránézek az órámra, és szomorúan látom, hogy még csak fél hat, tehát még egy teljes órám van a vonatindulásig.
- Sietsz? - kérdezi napszemüveg.
- Nem igazán - villantok rá fanyar mosolyt. - És te?
- Én sem...
Ezek után, hogy ilyen szépen megbeszéltük, hogy ráérünk, beáll a kínos csend. Nem igazán tudok mit mondani, de mivel ennyire nem sietünk semerre, hát a beszélgetés sem siet.
Napszemüveg csak könyököl az asztalon, és elmélázva bámul ki a hatalmas ablakon, ahol lassan megy le a nap. Szemüvege lencséje vörösen csillan, arcát halvány barackszínre festi az alkonyat.
Belekortyol a kávéjába, és kibámul az utcára. Tekintetével végigkísér egy idős nénit, aki hajlott derékkal lassan cammog.

Az álmos alkonyatban madarak sutyorognak halkan, egy lompos kutya szalad át az úttesten. Megáll, szaglászik. Nyakán rubint villanással szikrázik fel a láncnyakörv, gazdája dühös arccal igyekszik elcsípni.
Ez a kis jelenet megmosolyogtatja szomszédomat.
- Szeretem a kutyákat - néz rám nevetve. - Nekem is van.
Kinézek a kutyára, akit végre elcsípett a gazdája, és épp fenyegetően felemelt mutatóujjal magyaráz neki.
Sziluettjük tökéletes kontrasztban van a rózsás fénnyel. Tékozló szépségű a naplemente.
- Kutya kell - fordulok mosolyogva vissza az élőképtől. - Kell, hogy valaki figyeljen ránk.
- Macskám is van - nevet fel.
- Igen, macska is kell, hogy még csak figyelembe se vegyen minket - motyogom. - Fő a változatosság...
- Neked van kutyád?
- Még halam sincs. Nincs időm rá - sajnálkozom.
- Az idő relatív - mondja a kávéjába keverve. - Nincs is más, csak idő.
- Úgy gondolod? - kérdezem tenyérbe támasztott állal.
- Úgy. Az idő végtelen. Annyi van belőle, amennyit csak akarsz. Rugalmas és idomul, nyújthatod, tömörítheted, változtathatod.
- Ha van elég pénzed - mormogom szkeptikusan. - Szerintem meg nincs is idő.
- Miből gondolod? - csillan fel a napszemüveg mohón. Én elátkozom magam a nagy szám miatt.
- Nincs idő. Megragadtunk a jelenben. A jelenben élünk, de minden pillanat máris a múlt, a jövőt nem látjuk, mégis sétálunk felé, de nem a jelenen át, hanem azzal együtt. Az idő stagnál.
- Hmm... - húzza fel a szemöldökét, egészen a nagyképernyős szemüveg fölé. Díjazom ezt a képességét. - Én máshogy látom.
- De gondolj bele. Nem az idő múlik, hanem az ember gyarapodik. Ha mosolyogsz, ha sírsz, pár hónapos vagy. Ha hazudsz, álnokoskodsz, akkor már pár éves, és így tovább. Nem az idővel megragadt emlékek ezek, hogy azt mondhasd "Változtam", minden régi önmagad most is vagy, így csak azt mondhatod: "Több lettem".
- Szerinted akkor nem az idő folyik át rajtunk, ezzel rombolva le önmagát, hanem mi folyunk az időn át, ezzel építve fel önmagunk. Érdekes. De szerintem mégis csak az idő múlik, hiszen a jelenben élünk, de minden pillanat máris a múlt. A jövőt nem látjuk, mégis igyekszünk felé mindig, keressük-kutatjuk, várjuk; pedig ha visszanézünk, ami mögöttünk van, az mind titok volt egyszer.
- Igen. A jövő felé haladunk, és észre sem vesszük, hogy már elhagytuk - bólintok szórakozottan.
- Nem tűnsz meggyőzöttnek - húzza el a száját.
- Mert nem vagyok meggyőzve - nézek rá.
- Jelen nincs - szögezi le végérvényesen, de mosolyogva.
- Csak jelen van - jelentem ki én is. Hiszen a francba is. Hát a jelenben élünk. Mindig ma van, mindig most van. Nincs idő.
- A jelen megfoghatatlanul rövid. Nincs is gyakorlatilag. Minden pillanat ami jövő volt, azonnal múlttá válik.
- Az ember emlék, a jövő titok. Milyen jó, hogy a jelenben élünk... Milyen sokan élnek a múltban... Milyen jó a jövőbe lépni, nézni... - mondom sandán, és meg is érti, ezért csak bólint, rám emeli a poharát és iszik egy kortyot, majd lassan leveszi a szemüvegét, és meglepően nagy, gyönyörűen metszett szemeivel rám néz.

Napszemüveg japán.
Napszemüveg, egy igazi régvolt-mesterember keze alól kikerült, remekmívű szépség.
Akik ilyen gyönyörűséges bábokat faragtak, akik tényleg értették és szívből csinálták műveiket, akiknek már a vésőjük is rég elporladt - talán napszemüveg az utolsó, aki el nem tört formáik egyikéből került ki.
Arcán nyoma sincs a tipikus ázsiai elnagyoltságnak, minden a helyén van rajta.
Napszemüveg egy gyönyörű porcelánbaba.
- Azt mondod, az ember emlék - kezdi, és nekem kicsit elakad a lélegzetem. - Szerintem az ember minden. Az összes ember egyben, a mérhetetlen tudás, a végtelen tapasztalat.

- Az ember korlát - mosolygok a kiérkező pincérre, aki óvatosan elém teszi a csészét. - Minden ember egyben, a véges tudás, kimeríthetetlen vágy a többre.
- Ha minden embert egybegyúrnánk, akkor kapánk meg a mindent. Mert ami abból hiányozna, az nincs. Isten szétosztotta a tudást, mindenkinek jutott egy szilánk, csak össze kéne rakni.

A japánok nem Buddhisták? Eddig azt hittem...

- Nincs abszolút vagy véges, mert teljes nincs. Nincs egész és tökéletes, mert a mindenen túl a még több van. Hiszen a végtelen a legfejlődőképesebb. - Ránézek az órámra, és ijedten látom, hogy futnom kell a vonathoz. - Sajnálom - nevetek fáradtan napszemüvegre.
- Ruki - nevet vissza, és egy szalvétát nyújt felém, széles vigyorral.
- Ruki - mormogom magam elé a vonaton. - Ruki, a mélyenszántó...

Ha tudnád, Ruki, hogy az ember legnagyobb tévedése maga az idő...

*Noriel