Úgy indult, mint az összes eddigi nyár. Unalmasan. Sehol semmi izgalom, a barátok már rég külföldön süttették a hasukat, a szülők pedig beleásták magukat a nyári projectbe. Úgy tűnt, ez a nyár is arról fog szólni, hogy mennyire tudja az ember halálra unni magát. Emily már megszokta ezeket a forró nyarakat, amikor két és fél hónapig semmit sem csinál. De ez a hosszú szünidő csupán így indult. Ugyanis mindenki legnagyobb meglepetésére, Emily diákmunka után nézett. Valami izgalmasat keresett, ami nem levélhordásból és szórólapozásból áll. Valami olyasmit, amit messze a várostól végezhetett, ahol senkit sem ismer. Vonzotta a távolság… Így gyorsan kihasználta az internetet, ezer és ezer munkalehetőséget végignézett, de a legtöbben nem talált semmi izgalmasat. Akkor újságot vett, temérdek mennyiségű újságot, de az apróhirdetésekbe vetett reménye is egyből szertefoszlott. Sehol semmi. Másfél hét eltelt a nyári szünetből, Emily szomorúan járkált a hatalmas városban, a Nap tűzött, de az embereket ez nem érdekelte. Tovább dolgoztak a meleg ellenére is. Emily kétségbe esetten akart menekülni ebből a környezetből. Ez a hatalmas metropolisz nem neki való, már akkor érezte, mikor hat évesen a szülei itt kaptak munkát, és ide kellett költözni. De az idő telt, és nem talált neki való munkát…
    Ám aztán, mikor minden remény odaveszett, Emily egy hirdetőtáblán megpillantott egy krémszínű papírt. A hirdetés kézzel volt írva, mintha remegő, öreg toll írta volna a mesterkélten megtervezett betűket. Miután kisilabizálta a szavakat, nem is gondolkozott, letépte a papírt, és hazasietett.
    Otthon nem is hitt a szemének. A hirdetést szépen végigolvasta, aztán örömujjongásban tört ki. Neki való munkát talált, amit szívesen végezne. Ráadásul még egy jó nyaralás is van benne. Egy távoli városka határában egy idős hölgy felajánlotta, hogy a kertjében lévő cseresznyefákat le lehet szedni, és a termés egy részét elvinni. Felhívta a szüleit, elmesélte nekik a dolgot, ők pedig beleegyeztek. Valószínűleg nem is hallották a lányuk szavait, annyira bele voltak mélyülve a munkájukba. Az édesanyja valami olyasmit is mondott, hogy a munkája miatt el kell utaznia, apja pedig már eleve külföldön volt. Emily már megszokta ezt, szinte sohasem látja a szüleit. Úgy döntött, hogy elmegy oda. Ha pedig nem kapja meg a munkát, akkor utazott egy jót.
    A vonaton döbbent arra, hogy milyen felelőtlen volt. Fel sem hívta a hölgyet, hogy egyáltalán szabad-e még a munka. De már az út felét megtette, nem lett volna értelme visszafordulni. Úgy érezte, hogy egyedül ül az egész vonaton. Olyan üres volt minden, még a kalauz sem jött a jegyét ellenőrizni. Kicsit félt, még sohasem utazott egyedül ilyen messzire. Reménykedett, hogy megkapja az állást, és valahol még meg is tud szállni. Megnézte a mobilját, hogy mennyi az idő. Már nem kellett sokat ülnie a vonaton.
    – Itt még térerő sincsen! – sipítozott magában Emily. Nagyot sóhajtott, már majdnem elveszettnek hitte az ügyet. De aztán beletörődött, sőt, még örült is, hogy kipróbálhatja magát. Nagyvárosi lány a poros vidéken teljesen egyedül. Nem semmi…
    Az állomás a vadnyugatot idézte. Poros, üres, régi. Nagyot sóhajtott, vállára kapta ruhákkal megtömött táskáját, majd elindult a kijárat felé. A pénztárakból csak egy volt nyitva, annak az ablakában is egy papír: „Rögtön jövök”. Sehol egy várakozó utas. Élnek itt egyáltalán emberek? Emily magabiztosan suhant tova a repedezett kőpadlón. Hideg volt, kellemes, száraz hűvösség. Közvetlenül előtte állt egy magas, szárnyas ajtó. Valaha fehér volt, de most már seszínű. Se fehér, se barna, ami az alatta lévő festékréteg volt. Megsárgult lapok lógtak az ajtóba kalapácsolt fekete szögeken. Talán a menetrend lehetett, de a betűk is elillantak a papír fehér színével együtt. Kilépett a forró napsütésbe, hunyorogva nézte a maga előtt elterülő aszfaltozott utat. Szinte az álla is leesett a csodálkozástól. Egy poros földútra számított, nem egy kátyúkkal teli útra.
    Hosszú keresgélés után betért egy közértbe. Egyetlen utcatáblát sem látott, mindről lekoptak már a feliratok, teljesen kiszáradt, melege volt és elfáradt. Vett üdítőt és valami rágcsálnivalót. Kevés dolog volt a polcokon. Emilynek már csak a jegyek hiányoztak, amivel kiválthatja a kenyéradagját. Az ajtóban állította meg a pénztáros:
    – Te nem vagy idevalósi, igaz? – A lány visszafordult, zavartan vigyorgott az idős, ősz hajú nőre, aki kilépett a kivénhedt pénztárgép mögül.
    – Egy bizonyos Rose Cowant keresek. Szeretnék nála dolgozni, de sehol sem találom ezt az utcát. – A papírra mutatott, amin a hölgy címe kivételesen nagy betűkkel volt megformálva. A néni elmosolyodott:
    – Ó! Hát a kedves Rose? Mindennap bejár hozzám. – Elgondolkozott, közben intett az éppen belépő középkorú úrnak. Emily kezdte egyre furcsábban érezni magát. Ő nem volt poros és idős. Körülötte minden más az volt, még az emberek is. A pénztáros megfogta a lány vállát, Emilyn pedig kiütközött az emberundor, eltávolodott a kedves érintéstől. Hiába, a nagyvárosban ez már zaklatás! A nő nem is törődött vele, elkezdett magyarázni:
    – Kedvesem, Rose nagyon messze lakik innen. Gyalog és nagytáskával, legalábbis. – Elgondolkozott, visszalépett a pénztárgép mögé, mert az úr fizetni készült. A nagy gombok kattogtak, már alig látszódtak rajtuk a számok. Az idős hölgy valószínűleg itt töltötte egész eddigi életét. Ebben a poros, kicsi, üres közértben. Emily elnézte a nénit, amint hunyorogva próbálja bemérni a becsomagolt, gépelt sonka árát. Az úr csöndesen pakolta a tejet a kenyeret és a többi dolgot a vászonszatyorba, amit magával hozott. Emily már lassan a középkorban érezte magát. Ez az egész neki annyira primitív volt. Ez az egész régi, poros falucska.
    – Mondd csak, a tejszín elfogyott? – Kérdezte az úr, akin látszódott a nagyváros. Talán régen ott élt. Jó régen. Most már csak annyi gondja van, hogy elfogyott-e a tejszín. Régebben biztosan érdekelte a pénz értéke, az infláció, a közúti dugók és a munka. Ám ebben a poros falucskában már csak a tejszín a fontos. Emily halványan elvigyorodott. Gondtalanság! Ha őt csak a tejszín foglalkoztatná! Mennyivel könnyebb lenne élni. Az idős hölgy felemelte a fejét, a közért mélyére nézett, ahol a rozsdás aljú bolti hűtő búgott.
    – Igen, dél körül vitte el az öreg Rose az utolsó három dobozt. Ó, jut eszembe! Kocsival jöttél?
    – Azzal, miért kérdezed? – A férfi berakta a sonkát is szatyrába, majd automatikusan nyújtotta a pénzt, pont elegendőt. Évek óta itt vásárol, és mindig ugyanezeket veszi? Vagy csak ilyen előrelátó…
    – Ez az ifjú hölgy éppen hozzá megy. Tudod, a cseresznyék – sutyorogta az öreg pénztáros, de Emily így is elcsípte. Úgy tett, mintha nem vett volna tudomást a sejtelmes szavakról. Mikor a férfi ránézett, zavartan vigyorgott és intett. Visszafordult a nőhöz, kelletlenül fintorgott:
    – Biztos vagy benne, hogy egy nagyvárosi nem fogja megsérteni?
    – Ugyan! – A pénztáros szertelenül legyintett. – Rose tudja, hogy kit mivel kell megbízni. Elviszed? Nincsen olyan messze tőletek!
    – Jól van, jól van – morogta. Megfordult, majd egy harsány köszönés kíséretében elbúcsúzott az idős hölgytől, Emilynek pedig intett, hogy menjen utána. A lány gyorsan megköszönte a pénztárosnak a segítséget, aztán ügyetlenül kisietett a kis ajtón a nagy táskájával.
    Emily a kilincsen tartotta a kezét, mivel félt az idegen emberektől. El sem hitte, hogy egyáltalán volt arra mersze, hogy beüljön az ismeretlen férfi mellé. Nem is nézett rá, végig az utat figyelte, és próbálta magába vésni az elhagyott utcák számát, a kanyarok irányát. Imádkozott, hogy ne történjen semmi se. De tíz perc után már nem volt olyan feszült. Végül is, ez egy kisváros az Isten háta mögött. Itt nem úgy viselkednek egymással az emberek, mint a nagyvárosban.
    – Miért jöttél ilyen messzire, ahol még a madár se jár? – kérdezte egy éles kanyar után a férfi. Emily elmosolyodott:
    – Untam a város forgatagát. Nekem nyáron nincsen programom. Ez a kis kiruccanás nem árthat…
    – Érdekes. – Elgondolkozott, majd megállt a sorompónál. – Ez a kis városka sokkal másabb, mint a metropolisz.
    – Tudom.
    – Nehezebb. Itt nem olyan könnyű élni. Én is éltem ott, a forgatagban. Csak a szádat kell kitátani, minden étel belerepül. Egy csettintés, és be van rendezve az újonnan vett lakásod. Ám itt dolgozni kell a megélhetésért. – Emilyre pillantott, aki elmélyülten figyelte a lámpa piros fényeit.
    – Szeretem a kihívásokat. – Kis csend. – Rose Cowan. Ő milyen ember? – A férfi félmosolya sok mindent elárult. Tisztelettel és szeretettel van a néni irányába.
    – Egy végtelenül kedves hölgy. Jámbor, segít másokon… Szerintem nála jobb embert még nem hordott a hátán a föld. Csak már nagyon idős, alig pár éve lehet hátra.
    – Értem. És a cseresznyeszedést miért bent a városban hirdeti? – A férfi tanácstalanul megvonta a vállait. Ekkor robogott el előttük a zajos, régi, másodosztályú vonat. A sorompó felemelkedett. Emily furcsállta az automatikát, arra számított, hogy jön a bakter… De nem jött, a sorompó magától emelkedett fel. A régi, koszos kocsi megugrott, aztán lassan átdöcögött.
    – Már nem vagyunk messze. Örülnék, ha Rose úgy dönt, hogy téged választ. Évek óta nincsen senki sem, aki leszedné a cseresznyéit.
    – Ennyire válogatós?
    – Ő nagyon magányos, amióta a férje meghalt. Szerintem éppen ezért válogat. A legtöbben csak szedik és mennek. Vagyis ezt tennék. Rose inkább odarohasztja a fára az összes cseresznyéjét… Makacs is tud néha lenni. – Megállt, leállította a motort. – Te még gyerek vagy, imádni fog! Sok sikert! – Kezet nyújtott. – Jason vagyok.
    – Emily. Köszönöm a fuvart!
    – Igazán nincs mit! Ha esetleg valami gond lenne, ellátogathatsz hozzánk. Itt lakunk nem olyan messze. Nagy, fehér ház. Nincsen más ilyen a környéken. – Kedvesen mosolygott. Emily viszonozta, majd kiszállt. Jason elhajtott, a lány pedig egyedül maradt a hatalmas, zöld kertkapu előtt. Egy fehér kisteherautó parkolt a száraz gyepen. Biztosan valaki a cseresznyék után érdeklődött. Emily hallgatózott. Egy éles ricsajt hallott bentről, amint egy idős nő azt ordibálja: „Ez rablás, ez rablás!” Aztán egy fiatal, harmincas férfi rohant kifelé a kapun, utána egy alacsony, vékony néni, seprűvel a kezében. Akit üldözött, egyből a kocsijába pattant és nagy port kavarva elhajtott. A néni köhögött, nagy morogva a földre csapta a seprűjét.
    – Jól bírja a néni! – gondolta Emily nevetve. Megvárta, hogy a por leülepedjen, nehogy Rose néni véletlenül kupán csapja a nagy idegességben. Éppen bement volna, a lány gyorsan utána sietett. – Jó napot! Elnézést a zavarásért – mondta udvariasan, miközben a szavaihoz illő mosolyt tűzött az arcára. A néni könnyeden megfordult, seprűjét a falnak támasztotta:
    – Gyere csak beljebb, Kedveském! – Hangja finoman csengett, nem volt rekedtes, sem akadozó. Amint óvatosan lépdelt a repedezett, egyenetlen, szürke járdaköveken, Emilyben rég meghalt nagymamájának a képe derengett. Pont ilyen fitt és jókedvű volt ő is, de a lány már nemigen emlékezett rá. Belépett az ódon kapun, becsukta maga után. Miközben az öreg után ment, körbetekintett a régi, poros előkerten és a házon. Ahol ment, kellemes árnyék volt, felette szőlő nőtte be az égboltot. Távolabb egy kisebb házacska állt, ami valaha fészer vagy műhely lehetett. Falait borostyán tarkította, az egyik keskeny ablak be volt törve, Emily látta, hogy odabent, a sötétségben némi fény dereng. A lány megfordult, megnézte magának a kaput messziről. Nagyon tetszett neki az alagút, amit a szőlő okozott. Sok év türelem és munka kellett ahhoz, hogy ilyen szép legyen. A lány gyorsan Rose néni után sietett, táskája a ház fehér falát súrolta. Majdnem felbukott három lépcsőben, amin sáros, kerti papucsok figyeltek rá. Zavartan felegyenesedett, leporolta térdeit, majd újra körbenézett. Egy fedett tornáchoz érkezett, fentről sárga, belül drótokkal erősített üveglapok engedték át a fényt. Egy fehér függöny lengedezett a szélben, ott volt az ajtó. Rose néni a tornácon álló asztalon rendezgetett valamit, üres befőttesüvegeket, dobozokat. Kedvesen a lányra mosolygott, aki nem tudta, hogy mit is csináljon, idétlenül vigyorgott, aztán a tornácra lépett. Szólni akart, de olyan nagy zavarban volt, hogy egy szót sem tudott kierőltetni a száján, így az üvegek fel-felsikító, magas hangját hallgatta. Mikor a néni már éppen indult volna befelé, Emily erőt vett magán:
    – A munka után érdeklődnék! – Erre az idős hölgy megfordult, mosolyogva nézett rá a lányra:
    – Ó, igen! A cseresznyék… Gyere csak beljebb! – mondta játékosan, majd lassan betipegett a házba, eltűnt a függöny mögött. Emily nem tudta mire vélni a néni furcsa kedvességét, de azért utána sietett.
    Egy hosszú, szűk előszoba kellős közepén találta magát. Előtte egy ablakos ajtó, zárta el az utat. Az öreg felé fordult, aki egy zöld, nyikorgós sámlin ülve vette le a kintre használt cipőt, majd egy öreg, fehér gyógypapucsot húzott fel helyette. Emily érezte, hogy az ő poros lábbeliével nem kéne összejárni mindent, így ő is levette lenge, nyári félcipőjét. Rose néni nagy nehezen felállt a sámliról, Emily meztelen lábát nézte. A lány értetlenül állt, majd eltette az útból a cipőjét.
    – Esetleg kérsz papucsot? – kérdezte a néni, de nem is várta meg a választ, kutakodni kezdett a fából fabrikált cipőtartóban. Egy új, használatlan papucsot vett elő, majd a lány kezébe nyomta.
    – Köszönöm! – A földre dobta, majd belelépett. A néni elégedetten mosolygott, aztán a folyosó végén lévő üveges ajtóhoz lépett. Alig két lépésre volt tőle a sámli, a cipőtartó és felette a ruhafogas. Emily levonta a következtetéseket az előszoba kinézetéről: Rose néni pedáns. Minden puccba volt rakva, sehol egy porszemet nem lehetett felfedezni. Ráadásul a néni egyszerű. Nem gyűjt kacatokat a falra, nincsenek művirágok az asztalra hányva, ami a bejárat mellett állt. Azon is csak telefonkönyv öt évvel ezelőttről, ősrégi telefon, papírok, levelek és egy nagy, cserepes virág. Még egy ajtó nyílt az előszoba másik végéből. Ha Emily nem tévedett, akkor az egy fürdőszoba lehetett, vagy WC.
    – Gyere! – invitálta befelé a lányt. Olyan érzése támadt, hogy odabent kemence várja. A néni olyan nyájasan viselkedett a szemében, hogy kezdett neki gyanússá válni. Utána csoszogott hatalmas papucsában. A fényes, hideg konyhába lépett. A vályogházban még nyáron is hűvös van, Emily csupasz karjain felálltak a szőrszálak, amikor kirázta őt a hideg. A néni a gáztűzhelynél ügyködött, a rajta lévő tálakkal. – Éhes vagy?
    – Nem. Köszönöm. – Feszülten állt az ajtóban. Ott figyelt a konyha másik oldalán egy üveges ajtó. Talán a hálószoba. Egy régi, fehér komód állt a háló ajtaja mellett, amellett pedig a sarokba elhelyezett hosszú ülőalkalmatosság kezdődött. Az asztal hat személynek is elég lett volna, akkora volt. Egy egyszerű, szép csipkével szegélyezett fehér abrosszal terítették le. Sarkában egy tálca pihent, rajta poharak, instant kávé, cukor és üdítő. Két nyikorgós szék állt az asztal két faltól távoli oldalán.
    – Ülj csak le. Ne állj ott, mint egy szobor! – Szólt rá a lányra, aki megrázkódott, a néni felverte a megfigyelésből. Leült az asztalhoz, amire fény vetült a háta mögötti, régi ablakból. Alatta egy pad állt, aminek a tetejét fel lehetett hajtani és telerakni mindenfélével. Nézte a nénit, aki kezet mosott a régi csap alatt. Nem akart jobban körülnézni, nem múzeumban volt, hogy mindent megfigyeljen. Bár a dolgok korára gondolván tényleg múzeumban érezte magát. – És inni kérsz valamit?
    – Igen, egy pohár üdítő megteszi.
    – Akkor szolgáld ki magad, ott van a könyöködnél a tálca. – A néni egy újabb ajtón lépett ki a konyhából, Emily látta, hogy ez a kamra…
    Amíg az idős hölgy tett-vett odabent, Emily egy nehéz, igen régi, mégis csillogó poharat vett el arról a tálcáról. Elgondolkozva nézte az üveget: soha nem látott még ilyen vastag falú poharat. Letette az asztalra, majd az üdítő után nyúlt. Emily undorodva vette észre, hogy az ital minősége majdnem a negatív tartományban volt.
    – Ilyen noname cuccok vannak csak? – Egy pillanat alatt meggondolta magát, haza akart menni. Nem tudott elválni kényelmes, „minőségi” életétől. Ám szomjas volt, és a sima víznél még ez is csak jobb lehetett, gondolta ő, majd töltött. Sokáig hallgatta és nézte a buborékokat, még mosolygott is, mikor sziszegni hallotta a majdnem neon sárga, szénsavas citromlének elkeresztelt kotyvalékot. – Még a hangja is másabb, mint az otthoni üdítőnek…
    Időközben a néni kijött a kamrából, kezében egy süteményekkel megrakott alumínium tálcát tartott. Emily nem értette, talán várta őt?
    – Vegyél csak! Ma hajnalban csináltam. – Kedvesen ajánlgatta az édességet, amit a lány nem igazán szeretett. Már magától a „házi készítésű” címkétől felfordult a gyomra. Mégsem akarta megsérteni Rose nénit, így egy kisebb darabot elvett a kupac tetejéről. Lassan emelte szájához, hogy meg tudja vizsgálni: a tésztarétegek között megbúvó lekvár-féleséget fedezte fel először, mivel az olyan feltűnő színű volt; aztán a tetején a vékony csokoládéburkolást vette szemügyre. Ujja melegétől kissé megolvadt már… mit lehetett tenni? Megenni. A lány megpróbált úgy tenni, mint aki szívesen falja be az édességet. Megpróbált nem gondolni az édesség cukortartalmára. „Ez mind a combomra megy!” – rimánkodott magában…
    Ám aztán megtörtént az áttörés: beleharapott a sütibe. Jó puha volt, és ízletes! Se nem túl édes, se nem túl ízetlen. Úgy érezte, hirtelen szerelmes lett ebbe az új ízbe. Csillogó, mániákus szemekkel meredt a nénire, aki elmosolyodott, és közelebb tolta a tálcát a lányhoz. Szinte nekiesett, egybe falta be még a nagyobb darabokat is… miután Emily már a felét elpusztította, egy nagy sóhajjal hátradőlt, mosolyogva kijelentette:
    – Nem tudok többet enni. – A pohár után nyúlt, kihörpintette a maradékot. – Köszönöm! – jólesően sóhajtott még egyet, majd a szélesen vigyorgó nénire nézett, aki felállt nyikorgó, zöld lábú, támla nélküli székéről:
    – Gyere utánam! – És már igyekezett is a bejárat felé. Emily nehézkesen emelkedett fel ültéből. – Hozd a táskádat is! – sürgette, majd eltűnt a folyosóról. Bement abba a szobába, ami szemben volt a bejárattal. A lány engedelmesen totyogott utána.
    Egy nagyobb, sötét térbe jutott, ami tele volt zsúfolva, dobozokkal, zsákokkal, régi kacatokkal. A levegő kicsit dohos és hideg volt, Emily idegenkedve próbálta fehér táskáját távol tartani a poros dolgoktól. Ennek a rumlis szobának volt még egy ajtaja, ami egy szépen berendezett szobába vezetett. A néni ide invitálta. Mikor a lány belépett, egy komor, szürke szobát pillantott meg, fény itt se volt nagyon. Rose a szemben lévő ablakokhoz sietett, gyorsan felhúzta a redőnyt. Hirtelen mindent erős fény világított meg, a lány megvakítva érezte magát pár pillanatig.
    – Igazán kedves szoba – mondta, miután megfigyelte a bútorokat is. Egy nagy ágy, előtte egy kávéasztal egy-egy fotellel két oldalán, ezek mögött nem sokkal pedig egy tömörfa, sötét szekrénysor állt. Emily biztos volt abban, hogy ezt a szobát régen használták, de sehol sem látott port, a néni mindent rendben tartott, amit lehetett.
    – A fiamé volt valamikor. – Mosolygott, majd végigsimította az ágytakarót.
    – És ő nem használja a szobáját? – Felnézett a lányra, először kicsit szomorúan, de egyből kivirult:
    – Ó, vele már nagyon rég találkoztam. – Kinyújtotta két karját. – Érezd magad itthon!

Emily értetlenül ült újdonsült szobájának ágyán. Azon gondolkozott, hogy a néni miért fogadta be a házába őt mindenféle kérdés nélkül. Túl közvetlennek érezte a hölgyet, és ő maga eléggé megilletődött. Nem tudott hirtelen mit mondani, amikor Rose felajánlotta a fia szobáját. Azóta már eltelt néhány óra, Emily a hosszú utazás fáradalmaira hivatkozva elvonult feldolgozni az eseményeket.
    – Igazán kedves… de nem értem ezt az egészet! – A lány megnyúzva dobta hátra magát a puha ágyba. A telefonja után nyúlt, ami a közeli asztalon hevert. – Szerencse, hogy van térerő! – Már egyszer felhívta a szüleit, de egyikük sem vette fel. Ismerős… Zavarta ez az egész, még egymás nevét sem tudták jóformán! Mégis, milyen ember az, aki egy idegent elszállásol? Felállt, nyújtózkodva belelépett papucsába, aztán egy nagyot ásítva kicsoszogott az előszobába. Kinézett az udvarra: még mindig világos volt. Az áldott nyár! Emily imádta ezt az évszakot kisebb korában, amikor még voltak szülei, akik foglalkoztak vele… Mára már csak napi egy köszönés erejéig találkoznak egymással, néha annyira se. Belépett a konyhába, Rose néni ott ült az asztalnál, egyedül… éppen keresztrejtvényt fejtett. Mikor meghallotta, hogy Emily belépett a konyhába, hátrafordult, a széke nagyot reccsent. Mosolygott, lerakta ceruzáját:
    – Gyere, foglalj helyet! – A lány leült a megszokott helyére. A néni visszatért rejtvényéhez, de közben a szeme sarkából figyelte Emilyt, aki időközben ásított, majd haja végét kezdte el figyelni. Igazából szeretett volna bemutatkozni, de nem tudta, hogyan kezdje el. Azért elég furcsa, hogy különösebb beszélgetés nélkül befogadta magához a lányt…
    – Ööö… - kezdte lányos zavarában Emily, miközben hajszálait kezdte egyenként vizsgálgatni. Rose sunyin elmosolyodott, de nem adta tudtára, hogy ez az egész az ő terve volt. Hogy ő így vizsgáztatja az embereket, így szerez benyomásokat. Ha próbára teszi őket. Zavaros, idétlen próbákra… Az öreg továbbra sem szólalt meg, úgy tett, mintha nagyon elgondolkozott volna egy szón, közben a lányt leste. Minden egyes rezdülése érdekelte. – Szeretnék bemutatkozni! – Emily hirtelen vett erőt magán, kimondta, gyorsan, magabiztosan. Rose szemei érdeklődve pillantottak a lányra. Ezt nem várta, de nagyon tetszett neki. – Emily vagyok.
    – Igen, tudom – mosolygott a néni visszabújva rejtvényébe. A fiatalnak szinte kiestek szemei az ijedtségtől, mikor ezt az öreg meglátta, jóízűen elnevette magát:
    – Jason felhívott, miután te lepihentél. Ő mondta el, hogy már találkoztatok Anne-nél.
    – Ó, igen! Szinte el is felejtettem. – S ezzel csend lett. Emily kezdte magát megint zavarban érezni, s nem tudta a dermesztő hangtalanságot tűrni. Így gyerekesen kezdte magát billegetni a széken, közben kezét kifeszítve a térdére támaszkodott. Rosa arca hirtelen elsápadt, felállt ültéből, s zavartan berohant a kamrába. A lány nem tudta mire vélni a furcsa viselkedést, de nem is akart rákérdezni. Még nem ismerte befogadóját, nincsen joga mindenről tudni. Nem telt el sok idő, Rose visszajött. Mintha mi se történt volna, folytatta abbahagyott tevékenységét. Emily abbahagyta a gyerekeskedést, és töltött magának egy pohárnyi világító, sárga italt. Nem kérdezte meg az időset, hogy kér-e esetleg, és ez szemet szúrt Rose-nak.
    – Majd ezen is változtatunk – gondolta magában szigorúan. Közben Emily megitta, undorodva borzongott, hiába nem akart így reagálni a számára furcsa italra. Halkan puffant a pohár alja, mikor lerakta. Elgondolkozott egy ideig azon, hogy vajon mit mondhatna, de szinte semmi sem jutott eszébe. Vagyis nem mert beszélni…
    – Elmehetek fürdeni? Eléggé megizzadtam a vonaton. – Felállt, mintha már meg is kapta volna az engedélyt. A néni lerakta a rejtvényt. Egy szó sem volt megfejtve… Szemüvegét is levette szeméről, majd megtisztogatta:
    – Persze, szolgáld ki magad! – Lassan felállt, aztán fájdalmasan nyögve eltipegett a konyha ajtajáig, ott a konyhabútornak támaszkodott. – Elzsibbadt a lábam! – mosolygott a lánynak, aki nem értette, hogy ezt miért is osztotta meg vele. Talán azért, hogy ne higgye azt, hogy ő öreg? Tulajdonképpen semmije se fáj, csak elzsibbadtak az ülésben a lábai? Rose sose akarta elfogadni azt, hogy telik az idő… Az ajtót kinyitotta, így szemük elé tárult az előszoba, a végén a fehér ajtóval. – Az ott a fürdőszoba. Van ott minden, ami kell. Csak óvatosan a csappal! Elég cseles…
   
    Alig kelt fel a Nap, mikor Emily mozgolódást hallott. Jól tudta, hogy idős korban már nem igazán alszanak sokat, de mégis… hajnal volt! Hiába próbált visszaaludni, az álmot már kitörölte a szeméből. Ásítozva tápászkodott fel a kényelmes ágyból, miközben hatalmasat nyújtózkodott. Igazán jól aludt, pedig új helyen még soha nem tudott normálisan álomba merülni. Megkereste papucsát, majd csoszogva az ajtó felé indult. Halkan ajtót nyitott, kibotorkált a folyosóra, de akkor hirtelen megállt. Valaki volt a konyhában a nénin kívül. Egy férfi hangját vélte felfedezni, s ha jól emlékezett, akkor Jason-t vélte felfedezni a hang mögött. Emily végignézett lenge, nyári hálóruhájára. Inkább gyorsan visszasietett a szobájába, s átöltözött. Illetlenség volna úgy megjelenni egy férfi előtt! Magára kapott valami normális ruhát, s fésülködés, arc- és fogmosás után frissen megjelent a konyha ajtajában. Jason mosolyogva köszönt, ő pedig kicsit furcsán vicsorogva reagált, pedig próbált szép „grimaszt” vágni. A férfi elfoglalta a helyét, így a lány kénytelen volt a falhoz ülni. Rose nénit nem látta, a kamrában ténykedett. Halkan sóhajtott, majd az előtte elterülő bőséget nézte. Annyi étel volt kipakolva, hogy szinte meggörbült alattuk az asztal. Zöldségek, péksütemények, kenyér, kifli, zsemle, felvágottak, sajtok, vaj, margarin, tej, tea stb. Nehéz volna mindent felsorolni. Emily csak bámult, nem hitte volna, hogy ennyi minden elfér abban a kicsi kamrában. Meg hogy egyáltalán ilyen bő a választék a közeli boltban…
    – Látom, elkerekedtek a szemeid. – Hajolt közel hozzá a férfi, közben sunyin mosolygott. – Én szoktam néha bevásárolni, mikor mit kér, hozok neki. Elég messze van innen a legközelebbi bevásárlóközpont. – Oldalra hajolt, hogy lássa, Rose néni még mindig a kamra legmélyén van-e. – Tegnap, mikor felhívott, ezt a rengeteg dolgot rendelte. A te megtiszteltetésedre. Sohasem szokott ennyi mindent kérni. – Kicsit bírálóra vált az arca. – S amint látod, nem a legolcsóbb dolgokat kérte. Szegénynek nincsen túl sok pénze! Persze én megpróbáltam állni a felét, de a néni ragaszkodott ahhoz, hogy az egészet kifizesse. Tudod, nagyon makacs. – Emily nagy levegőt vett, ő is közelebb hajolt az asztalhoz:
    – Én nem kértem tőle semmit sem! Nem tehetek arról, hogy ennyire komolyan veszi ezt az egészet. – Aztán kiegyenesedett, mivel a néni kijött, kezében bögrék voltak, s egy alumínium doboz, amire egy ötven éves címke volt ragasztva: „Tea.” Mikor meglátta a lányt, arca felderült, aztán a megpakolt asztalra nézve kicsit elpirult. Mintha szégyellte volna, hogy ennyit áldozott egy számára teljesen ismeretlen lányra.
    – Jó reggelt! – mondta kedvesen, miközben egy bögrét tett a lány elé. – Tudtál aludni? – Emily kissé félszegen bólintott, de nem tudott a néni szemébe nézni, mereven az asztalt bámulta. – Sajnálom, ha felébresztettelek! – A lány elmosolyodott, próbált a gondolataival ellentétesen viselkedni. Ő mindig is utálta, ha korán keltették, vagy ha nem magától kelt fel.
    – Nagyon kényelmes az ágy, és csend volt egész este. Otthon ezt nem lehet elmondani. – Ó, mennyit szenvedett Emily a kutyák éjszakai üvöltözésétől! Egy órán keresztül azon sakkozott, hogy a kutyákat lője le, vagy a macskát, ami ingerli őket…
    – Örülök! – Rose néni őszintén mosolygott, de belül ő is érezte, hogy Emily nem így gondolja. Kicsit ugyan fájt ez neki, de tudta, hogy nem az ő hibája, hogy ilyen lány lett belőle. – Mit kérsz inni? Tea, tej, kakaó, kávé, üdítő, víz?
    – Azt hiszem a tea tökéletes lesz! Köszönöm! – Emily elkezdte vizsgálgatni a rengeteg ételt, de a bőség zavarában hirtelen nem tudott dönteni. – Ó, nem! Mégis inkább kakaót kérnék! – mondta, miután a néni felrakta a vizet. Jason elnézte ezt az egészet, magában pedig sajnálta Rose-t. Ő maga sem értette, hogy minek foglalkozik ezzel a nagyvárosi lánnyal. Az öreg hölgy minden bosszúság nélkül hagyta abba a tea készítését, tejet rakott fel melegedni.
    – Voltál már kint a kertben? – kérdezte a férfi, miután Emily kiválasztotta magának a reggelijét.
    – Ó, nem, még nem. De ma körbenézek, ha szabad. – A kakaós csigáját a tányérjára rakta, majd azt is megvizsgálta. „Hm… Sok cukor, sok kakaó…” De a többihez nem volt étvágya, így beleharapott. Egészen finomnak találta.
    – Te, Jason? Nem eszel? – kérdezte Rose miközben Emily elé rakta a bögrét, finom, meleg kakaóval megtöltve. A férfi kedvesen visszautasította:
    – Igazán hálás vagyok, de nem, köszönöm. Otthon már ettem, a feleségem nem enged el otthonról üres gyomorral. – Mosolygott, majd felállt, indulni készült. – Sajnálom, de mennem kell! Talán a fiam átugrik a nénihez, mondta nekem reggel, hogy szívesen megismerkedne az új lánnyal. – Emily felnézett, kíváncsi szemei Jason-t fürkészték. A férfi tudta, hogy mire gondol a lány. – Veled egyidős, szerintem jól ki fogsz jönni Matt-el. – Ám Emily inkább megrökönyödött. „Mi az, hogy jól ki fogok jönni vele? Egy vidéki fiúval? Ugyan már!” Szemeivel elköszönt a férfitől, és folytatta az evést. Hihetetlen, de egyre jobban megjött az étvágya.
    Miután a néni kikísérte Jason-t, kedvesen mosolyogva tért vissza a konyhába. Addigra a vendége a fél asztalt felfalta. Tulajdonképpen rengeteget evett. Sosem hitte volna, hogy képes ennyit fogyasztani.
    – Köszönöm! Igazán finom volt. – Felállt, aztán mindenféle segítkezés nélkül elment a fürdőbe, hogy megnézze, nem lett-e maszatos. Később sem tért vissza, újdonsült szobájában ténykedett. Nem is vetette meg az ágyát, csak felhívta a szüleit. Sikerült elérnie őket. Két szóban megbeszélte velük, hogy minden rendben van, csak egy kicsit furcsa neki a hely. A szülei talán meg se hallották a lányuk hangjában a fájdalmat és a szenvedést. Isteni, hogy mennyire tudnak figyelni egy szem lányukra. Vajon mikor lett köztük ekkora szakadék?
    Mire az öreg néni elpakolt, Emily megint megjelent. Nem érezte magát rosszul amiatt, hogy nem segített elpakolni, Rose pedig nem tett szemrehányást. Szelíden végezte a munkáját.
    – Lenne kedved kimenni a kertbe? – A lány bólintott, majd kiment az előszobába, felkapta magára cipőjét. A néni kibotorkált az ajtón, odakint várt sárcipője, amit csak a kertben hordott…
   
    A kert hatalmas volt, vagyis Emily nagynak vélte, pedig nem egy egész szántóföldről volt szó. Elámult a régebbnél régebbi dolgoktól. Egy összetákolt tető alá vezette először a lányt a kedvesen bicegő néni:
    – Itt vannak a kerti dolgok, meg a fa télire. – mutatta. Emily halkan fújtatott, el sem tudta képzelni, hogy egy ilyen poros helyen van élet. Karba tett kezei arra utaltak, hogy mélyen elutasítja ezt az egészet. Már semmi kedve sem volt az egészhez, de haza sem akart menni. A néni látszólag észre se vette, de belül erősen gondolkozott, hogyan kéne ezen változtatni. Mivel a lány különösebben nem érdeklődött a poros, pókos, bogaras hely után, tovább ballagott. A tető mellett egy öreg diófa ágai hajlottak a földre. A fa méltóságteljesen állt, hatalmas termete mellett minden ember eltörpült. Emily az első pillanatban letaglózott, majd felmérte a gyönyörű lényt…
    Hosszú ágainak súlyát nem tudta a magasba emelni, így leveleinek nagy része nem engedetett betekintést nyerni a törzshöz, s a nagy térhez, melyet lefüggönyözött. Éretlen termése itt-ott kivigyorgott a levelek biztonsága mögül. És a fényes korona, melyet a Naptól kapott! Pár percre kizökken az ember zavaros gondolataiból, ha meglátja ezt a gyönyörűséget…
    Rose meglátta a hirtelen támadt ámulatot a lány fehér arcán. Sunyin elmosolyodott, majd ő is megnézte a tüneményt. Nem tudott betelni vele. A fa igazán szép, de az emlékek, amiket őriz… azok talán sokkal csodásabbak, mint a megőrző.
    – Még a férjem ültette, mikor annyi idős volt, mint te. – Szemei semmitmondóknak tűntek, de belül elmerengett… Milyen szép is volt ő még akkor! Szerette akkor az életet, el tudta fogadni önmagát. Utána még évekig… de egy szörnyűség miatt fél élete önmarcangolással telt.
    – A férje igen korán elkezdett kertészkedni! – mondta a lány mosolyogva, tekintetét nem vette le a fáról, aztán kicsit közelebb lépett. – Bemehetek alá? – kérdezte, s mikor Rose néni alig észrevehetően bólintott, Emily a levelek közé bújt… és a fa törzse immár láthatóvá vált. Az innen nyíló látvány még erősebb hatással volt a lányra, szinte tátott szájjal fogadta be a képet magába. A fa sűrűn nőtt levelei között több helyen besütött a Nap, s mikor kis szellő süvített keresztül az ágakon, megmozdult a fa, s a suhogás hangja olyan csodás volt… Emilynek ilyenben még nem nagyon volt része, és most úgy érezte, hogy ez az első fa, amit lát. Ami ilyen szép, ami így virul, ami ilyen öreg… a nyugalom, amit magából sugárzott, az embert is hatalmába kerítette. A lány megbékélt helyzetével, ha másért nem is, ezért érdemes volt ide eljönni…
    – Van egy kényelmes napágyam, ha érdekel. – Emily hirtelen kizökkent, aztán kilépett a levél függöny alól. Arcán teljes nyugodtság és harmónia látszott, az öreg ezt észre is vette, magában boldog volt. Tudta, hogy kiszemeltje marad, a fa megtette a hatását.
    – Majd később elővehetem? Szívesen leülnék alá. Egyszerűen csodálatos! Hogy nőtt meg ilyen szépre? – Kicsit távolabb ment, hogy egészben lássa, de a Nap a szemébe sütött, hunyorogva sem látott sokat.
    – A Szeretet a titka – suttogta maga elé a néni mélabúsan. Emily visszasétált melléje, s Rose felocsúdott pillanatnyi magányából. Az emlékektől megrészegülve nézett a lányra, aki már tényleges lelkesedéssel kezdte vizslatni a kert többi részét. A fa mögé lesett, hogy mögötte mi lehet. Nem talált semmit sem, csak egy magas dombot, ami egymásra halmozott száraz növény volt. Legnagyobb meglepetésére sehol nem volt kerítés. Bárki beléphetett a kertbe, bár Emily kétségbe vonta, hogy ebben a kicsi faluban, annak is a határában ez megtörténik-e. Rose tovább állt, alig három métert sétált a kert belseje felé, egy újabb különlegességet mutatott be a lánynak. Egy ember nagyságú, rövid távon elnyúló dombot. Széles, zsenge fűvel borított területből nőtt ki, egyik végén pedig egy ajtó volt. Egy kicsi, fából odatákolt ajtócska.
    – Ez meg micsoda? – kérdezte a lány zavartan nevetve, ötlete sem volt róla, hogy mire való ez az ajtós domb. A néni háta mögött megfogta csuklóját, s kedvesen mosolyogva válaszolt:
    – Ez az én pincén. Odabent hideg van és sötét. Régebben a krumplit tároltam benne, de ma már nem használom. Nem tudok már bemászni, meg a lépcsők is igen veszélyesek. – De az igazi ok nem ez volt. Szörnyű emlékeket őrzött az a pince, valamikor történt odabent valami…
    Ezzel nem törődtek olyan sokat, mint a fával. Így ott hagyták a dombot, s mellette elhaladva a neves cseresznyefák felé tartottak. Út közben elhaladtak más gyümölcsfák előtt, s egy hosszan vezető szőlősor közelében is. A három öles út mellett két oldalon széles távolban magas, zöld fű nőtt. Takarmánynövénynek nézett ki, talán a néninek vannak állatai is? Emily elnézte a szellőben hullámzó zöld növénytengert, lenyűgözte. Majdnem egy szilvafának is nekiment figyelmetlenségből… Ritkán látott ilyen messzeségbe elnyúló termőterületet… Keveset utazott, akkor is inkább aludt, vagy olvasott. Mindig magában volt, s nem törődött a tájjal, ami mellett elhaladott.
    A néni néhol megállt, hogy ellenőrizze fáit, bokrait. Kedvesen simogatta egy szilvafának a fiatal, vékony törzsét. Emilyben egy nimfa képe tűnt fel, aki beszélget a növényekkel, s táncol velük. Halványan el is mosolyodott e kép láttán, de tetszett neki Rose imádata a természet felé. Ezekre a percekre a lány teljesen elfelejtette, hogy mennyire ellenségesen viszonyult a nénihez s viselt dolgaihoz… Az a diófa valóban csodát tesz az emberekkel.
    Hosszú útnak tűnt, de igazából alig volt a táv negyven méternél több, csak a néni gondos vizsgálatai sok időt elvettek. Mikor újra megállt, visszanézett a lányra, aki egy őszinte mosollyal sétált mögötte. A néni örült, hogy végre sikerült valami őszintét kihozni belőle…
    A következő megálló volt a híres cseresznyefák „csarnoka”. A hét terjedelmes koronával rendelkező tünemény egy hatalmas kör szélét alkotta, az embernek első pillantásra valóban egy csarnok jut eszébe, ahol régi istenek magas márványszobrai néznek le az aprókra. A lány hirtelen nagyon picinek érezte magát, amikor ez eszébe jutott. Igaz, onnan nem láthatta, hogy mekkorák is ezek a fák hozzá képest, de az biztos, hogy nem törpenövésű növényekről van most a szó…
    Letaglózott, s hirtelen nem is tudott mit hozzáfűzni ehhez a látványhoz. Az elrendezés, a méretek, a színek sokasága, a szellő, mely felborzolja a leveleket, a hang, amit kelt, a madarak csiripelése, a nap fénye, amint a lassan megérett termésekre mosolyog, az illatok… Mintha egy mesébe csöppent volna, ahol varázslatokkal babonázták meg.
    Annak egy ilyen pillanat nagyon sokat jelent, aki még soha nem járt a természetben, aki először lát vidéken kertet…