Idő... csak hagyom, hogy átfolyjon rajtam, miközben az ablaknál ülök. Orromat szinte az üveghez nyomom, úgy nézem a kint elsuhanó tájat, mit eső áztat. Idebent a buszban félig sötét van, társaim inkább csak alig érzékelhető sziluettekként sejlenek fel előttem és mellettem, ahogy félig bóbiskolva, álmosan lógatják fejüket. Én is álmatag vagyok. Mint egy lassított felvétel, úgy váltok testhelyzetet, amikor elzsibbad a mozdulatlanságra kárhoztatott lábam. Elfordulok az ablaktól. Úgy sem látni már - szinte semmit - a sűrűn zuhogó esőpászmáktól, csak néha a párán átsejlő, szürkület-torzította, majdnem felismerhetetlen formákat. Ha nem tudnám, hogy az utat szegélyező fák csontvázai ködlenek át a sötét nedvességen, azt hihetném, hogy a jármű jelen pillanata áthelyeződött valami nagyon furcsa múltba, és különös szörnyek sorfala közt menekülünk a kilátástalan jövő felé...
Hátradőlve meredek magam elé a sötétben. Már a többiek alakját sem látni, csak a busz elejében van némi világosság. A sűrű esőben valamennyire visszaverődik a reflektorok fénye, és ijesztő, amorf lénnyé változtatja sofőrünket.
A sötétség beálltával nem érződik az idő múlása, sem az, hogy haladunk célunk felé, csak annyi, hogy létezünk, valahol, valamikor... Mintha valami démon felfalta volna az Időt, és az nem lenne többé, csak az örök éjszaka... Ijesztő érzés egy olyan embernek, aki nem szeret sodródni, hanem életét - a lehetőségek szerint - maga szereti kézben tartani. Így érzékelheti valahogy a külvilágot az is, aki nem lát...

Számomra elviselhetetlenné válik az érzékelés egy formájának átmeneti hiánya. Felnyúlok a fejem fölé, és megérintem a parányi kapcsolót. Megkönnyebbülten sóhajtok, ahogy az apró fényforrás izzani kezd, és halvány, mégis elégséges fényt bocsát ki ahhoz, hogy újra láthassak.
A kinti idő múlása továbbra is megfoghatatlan, de most már érzékelhető a benti...
A mellettem ülő mocorogni kezd, álmosan felpillant, elmosolyodik, majd alig hallhatóan, félálomban motyogja:
- Most már el tudsz aludni?
- El... - suttogom, miközben kócos feje az én vállamra bukik. - Veled igen.
A halvány megvilágításban is látszik, hogy mosolyogva pihen tovább. A pillanat adott. Elfészkelem magam, hozzábújok és ráhajtom arcomat az ő fejére, melyet egy jóleső sóhajjal nyugtáz. Illatát érezve valami időtlen nyugalom tölt el. Vagy ő maga a nyugalom? Körbeölel, eláraszt, biztonságot, menedéket nyújt a Kint Rémei, az Időfalók elől... Már nem töprengek semmin. Lehunyom a szemem... itt, és most. Alszom, és már nem mellette. Vele. Együtt álmodjuk a jövőt...