Emily nem akart a kertből elmenni. Félt attól, hogy a varázslat, ami hatása alá került, eltűnik, amint kilép a kertből, s soha többé nem fogja ilyen szépnek látni.
    A diófa alatt töltötte a délutánt, végignézte a naplementét, majd este valahogy sikerült kiszakadnia a természetből. Egészen jó kedve volt, s ez Rose néninek nagyon tetszett. Úgy érezte, hogy meg tudta fogni magának a lányt, s most már kedvére alakíthatja őt. De ez nem így volt. Csak arra a pár órára sikerült megváltoznia, utána már ugyanaz volt. Egyvalami viszont változott benne. Nem mindig a rossz dolgot látta meg elsőnek.
    Este, vacsoránál csendben majszolgatták a vajas kenyeret, a felvágottakat. Egy jó szót nem szóltak egymáshoz. Emily nem érezte magát zavarban, egészen el volt magával foglalva. Folyamatosan gondolkozott az elkövetkezendő napokon, mivel is fogja eltölteni szabadidejét. Már nagyon várta, hogy elkezdhesse munkáját. De nem azért, mert segíteni akart ezzel Rose néninek, hanem mert a kertben akart lenni… Távol mindentől. Az emberektől.
    Csodálatos dolog egyedül lenni, Emily furcsamód erre vágyott. Egyedül a természettel. A napfénnyel és a széllel. Nem is jutott eszébe az, hogy eddig is mindig egyedül volt. Jóformán se szülei, se testvérei, se barátai. Mégse érezte a magányt. Nem úgy érezte a magányt. Elhagyatottságnak nevezte a helyzetét mindig is, mert az emberek ott voltak körülötte, akárhova nézett.
    De a kertben… a paradicsomot látta. Ahol se Ádám, se Éva. Csak Emily. És a cseresznyefák.
    Rose pedig mindezt látta rajta. Látta azt a feszültséget, amit az emberi környezet keltett a lányban. Szinte olvasott a gondolataiban, s egyszeriben dühös lett. Ő már eltervezte, hogyan is fogja a lányt alapjaiban megváltoztatni. Egy számára kedves személy képmására alakítani, aki már nagyon hiányzik neki, sok-sok éve.
    Bár Emily nem tehetett arról, hogy ilyen, amilyen, Rose úgy gondolta, hogy megleckézteti. Már csak azért is, mert felmérgelte azzal, hogy másra vágyik, mint amit Rose akar…
    A csendes vacsora után Emily elment fürdeni, Rose pedig a keresztrejtvényébe vetette magát. De soha egy betűt nem írt bele a kockákba…
    A lány ráérősen előkészítette felszerelését, egy egész üzletre való vegyszert állított fel a kád közelében lévő WC lehajtott tetejére. Sampon, balzsam, tusfürdő, arcradír, bőrradír, tonik, kétféle arcpakolás, testápoló és miegymás… El akarta ütni az időt, nehogy az unalom a hatalmába kerítse, eszébe jutassa a kertet, s a drága egyedüllétet.
    Eközben a néninek látogatója akadt. Egy tizenéves fiú bukdácsolt be a konyhába, majd illedelmesen köszönt Rose-nak. A néni örömmel fogadta őt, majd leültette. Mindenféle finomsággal kínálta a fiút, aki éppen arról számolt be, hogy a régi madárijesztőjük egyszerűen eltűnt, s hogy mennyire sajnálja. Az öreg nevetett a fiú badarságain, éppen ezért kedvelte őt. Vicces volt, s mindig felvidította.
    A vendég Jason fia, Max. Apja küldte el a nénihez, hogy megismerkedjen a lánnyal, aki a metropoliszból érkezett. Sokszor járt már a nagyvárosban, el is mesélte Rose-nak, hogy mennyi minden furcsaságot látott ott…
    Miután a fiú felfalta az édességes tálca felét, ragacsos kezével a fürdőszoba felé vette az irányt… Az öreg teljesen elfeledkezett arról, hogy Emily odabent fürdik.
    A lány a kádat szinte csurig engedte vízzel, éppen kiszámolta, hogyha beleül, akkor mennyi vizet is fog kiszorítani. Addig az arcápolással foglalkozott, amíg a forró, és a néninek igencsak drága víz zubogott az ősrégi, fehér, zománcos kádba.
    Annyi hab volt a víz tetején, hogy a feje is alig látszott ki belőle, így szerette. És jól is tette, hogy elbarikádozta magát a fehér haberődben… Ugyanis legmélyebb levegővételekor kinyílt háta mögött az ajtó, mindenféle kopogásos előzmény nélkül. Azt hitte, hogy Rose néni ilyen udvariatlan, de aztán rájött, hogy a meghökkent „Bocsánat!” nem az ő hangja. Riadtan pillantott vissza válla fölött, s mikor meglátta a fiút, eltakarta amúgy sem látszódó testrészeit.
    Szerencsére nem volt sikítás, Emily nem volt olyan gyerekes, inkább csak ijedt, meglepett.
    – Jaj, ne haragudj! Nem tudtam, hogy itt vagy – Max zavartan megfordult, aztán oldalazva a mosdókagylóhoz suhant. Hirtelen nyúlt a szappanhoz, így sikerült levernie. Szörnyen ügyetlennek érezte magát, s szégyellve mindezt, inkább nem hajolt le. – Csak a kezemet jöttem megmosni… - S így lehajolt a csúszós szappanért. Emily a válla felett nézte végig a jelenetet, mosolygott a fiú szerencsétlenkedésén, s úgy vélte, hogy jobb, ha mond egy jó szót.
    – Semmi gond! Úgyis le vagyok fedve – vigyorgott, miközben a habbal kezdett játszadozni. Első látásra szimpatikusnak látta a fiút, s ez a bénaság volt a legkedvesebb tulajdonsága, eddig. De sajnos lenézte őt, mivel csak egy vidéki, vele nem is egyenlő.
    Lassan megfordult a vízben, végig figyelt arra, hogy haberődje tökéletes és résmentes maradjon. Kezet nyújtott Maxnek, aki ugyan azt nem látta, de aztán hátratekintett, mikor Emily megköszörülte torkát.
    Mikor meglátta a feléje nyújtott kezet, félrepillantva fogta meg azt a ragacsos mancsával.
    – Emily vagyok. – Úgy mosolygott, mintha úrnő lett volna, s Max éppen most csókolná meg a kezét mély alázattal.
    – Max. – Azzal gyorsan el is engedte, nehogy jobban összekoszolja a lányt. Emily továbbra is a levegőben tartotta ragadós kezét, nem tudta eldönteni, hogy a fürdővízbe mártsa, vagy inkább hagyja rászáradni a bőrére. A fiú zavartan, szótlanul kiment a fürdőszobából, berohant a konyhába, elköszönt Rose nénitől, s aztán kiviharzott a házból és eltűnt…
    Mire Emily kijött, Max már rég otthon volt. Kicsit furcsállta ugyan, de magában nevetett és büszke volt. Arra, hogy ilyen ijesztő.
    
    Másnap a reggelinél Max ott ült velük, s ismét a mély csendben fuldokoltak. Vagyis csak Rose és Max. Emily teljesen megfeledkezett róluk, alig várta, hogy kikerüljön a szabadba, hogy ne találkozzon senkivel, így diszkréten falta fel az elé rakott tükörtojást.
    A néni minden pillanatát leste, szinte látni lehetett rajta, hogy vörösödik a dühtől. Maxre nézett, aki kicsit fáradtan pislogott maga elé, s nem evett semmit sem. Mint apját, a ház asszonya őt sem engedte el sehova sem üres gyomorral… Főleg reggel nem, mert azt tekintette a nap legfontosabb étkezésének.
    – Mondd csak Max, hogy vannak az otthoniak? – kérdezte a néni nyájasan, mikor megelégelte Emily bámulását. A fiú feleszmélt, mosolygott:
    – Ó, remekül vannak. Apám éppen a régi tragacsába lehel lelket… De az már soha nem fog elindulni. – Köhintett egyet. – Anyám pedig a konyhában ténykedik. Lekvár meg befőtt… Tudja, hogy megy ez! – Felállt, aztán inkább le is ült. Emily gyorsan bekapta az utolsó falat kenyeret, aztán legurította a torkán a kakaóját, és gyorsan asztalt bontott:
    – Köszönöm! – mondta sietve, aztán fogta a tányérját és a mosogatóba rakta. Rose nagyokat pislogott csodálkozásában. – Kimennék a kertbe, elkezdeni a munkámat! – Már éppen a konyhaajtó kilincsén tartotta a kezét, amikor a néni megköszörülte a torkát. Érdeklődve nézett vissza, még a nyakát is feléje nyújtotta.
    – Megkérhetnélek valamire? – Emily öröme egyszeriben elsuhant, máris érezte, hogy a néni kiszipkázza minden jókedvét. A lány nem akart bólintani, de az a csipetnyi jó modor megkövetelte tőle, hogy egy félszeg fejbiccentést elkövessen…
    Rose magában szörnyen boldog volt, hogy így apadni látta örömét. „Hát csak megtanulja egyszer!”
    – Mit szeretne? – kérdezte a lány kicsit durcásan, aztán mégis büszkén kihúzta magát, mintha nem is zavarná a dolog. A néni felállt a székéről, ami nagyot reccsent. Max is felpattant, a mosogatóhoz állt, s Emily felé sandított:
    – Valószínűleg vásárlás lesz – mondta halkan, mikor Rose néni egy ősrégi, foszlott pénztárcából előkapott némi pénzt. – Ma biztos nem jutsz ki a kertbe… - Vigyorgott zavartan a fiú, aztán a kamrába sietett. A néni alaposan megszámolta, majd a lány kezébe nyomta a pénzt. Vajmi kevés volt az, éppen egy kiló kenyérre való.
    – Kenyér kéne. – Emily húzta a száját, mikor a néni elfordult tőle, majd zsebre vágta a pénzt. Max ekkor bukkant elő a kamrából, kezében egy szatyor volt összegyűrve.
    – Akkor majd jövök! – morgott a lány, majd felvette félcipőjét. Max is felkapta magára lábbelijét, aztán mind a ketten kimentek a forró napsütésbe.
    Odakint elviselhetetlen volt az idő. Szerencse, hogy az út nem volt aszfaltozott, különben az is ontotta volna magából a meleget.
    Emily minden kőbe mérgesen belerúgott, a port felzavarta ezzel, de elsietett a helyszínről. Max zsebre dugott kézzel ballagott a dühöngő lány után, közben tekintetét a földre szegezte. Ő megérezte, hogy a néni miért küldte el őket a boltba. Sok-sok éve, szinte születése óta ismeri az öreg hölgyet, volt rá ideje.
    Az út hosszú volt, rengeteget sétáltak. A melegben egészen kitikkadtak, Emily feje búbján pedig tojást lehetett volna sütni, olyan forró volt a bőre.
    Csendben bandukoltak egymás mellett, egy szavuk nem volt a másikhoz. A lányt nem érdekelte a fiú, a fiú pedig nem akarta zavarni a lányt. Mikor végre elértek a boltba, szomorúan vették tudomásul, hogy egy morzsányi kenyér sem maradt. Reggel mindet elvitték. Maxnek ekkor eszébe jutott egy mentőötlet, amitől Emily egyenesen hanyatt vágta magát…
    Elindultak a kis falucska másik végébe, ahol a pék lakott. Ha nála nincsen kenyér, akkor bizony máshol sincsen…
    Max az úton végig figyelte Emilyt, kicsit sajnálta, hogy Rose nénihez került. Az öregnek van azért egy nehéz jelleme, s a lány homlokegyenest más értékrendet képvisel. Egyik se könnyű eset.
    A pékhez éppen jókor érkeztek, alig volt már kenyér a polcon. Emily hálásan sóhajtott, mikor odaadta a pénzt az asszonynak… csakhogy Rose valamiért sokkal kevesebbet adott. Max tudta, hogy szándékosan tette ezt a néni. Szerencsére a fiúnál volt annyi, hogy kifizethessék a kenyeret, így gyorsan el is tudtak indulni.
    Sok idő elment a vásárlással, de Emily nem hagyta fel a reményt, hogy még aznap kimegy a kertbe, akármit kér tőle az öreg Rose.
    A hazafelé vezető úton megint rémisztő csendben haladtak egymás mellett. Max sokat gondolkozott azon, hogy mit is kéne mondania a lánynak, esetleg mesélni egy kicsit az öregről… de félt. A lány ijesztőnek mutatkozott a számára, s nem akart kis nyuszi módjára elfutni, mikor megszólítja őt.
    Már félúton jártak, amikor Emily nagyot sóhajtva megállt, majd leült az út szélén a fűre, amin nem volt szemét, mint ahogyan a nagyvárosból kifelé jövet. Max megtartva a három lépés távolságot mellé ült, azon gondolkozott, hogy Emily valóban olyan-e, mint amilyennek tűnik. Mert ha tényleg egy metropoliszi divatlány, akkor soha nem ülne le a földre, nehogy koszos legyen a ruhája… Vajon tényleg annyira elutasító, amennyire az hallatszik a hangján?
    Végül is úgy döntött, hogy megszólítja, bármennyire is tartott tőle:
    – Mondd csak, Emily, miért jöttél ide? Gondolom, nem csak a munka miatt. – És várt. Figyelte a lány minden rezdülését, próbált a gondolataiban olvasni… Ő pedig nem akart válaszolni. Nem akarta, hogy ez a sehonnai fiú belekerüljön a magánszférájába. Érdekelte is Maxet, hogy ő mit is keres itt! Gondolta. El is akarta tőle fordítani az arcát, nehogy lássa, hogy mennyire kínlódik a gondolattól, hogy ide került, de aztán nem tette. Csak nézett ki a fejéből, s leste az előtte elterülő mezőt, s az azt körülvevő szántókat, a lassan learatandó búzát… A fiú pedig várt, várt, és várt. Türelmesen várt, s nézte a lányt. Emily egy kis idő múlva kezdte magát zavarban érezni, még soha nem nézte őt senki sem ennyire mereven, szinte belepirult zavarába.
    – Tudod… nekem nincsen sok társasági életem a szüleimmel. Szinte sohasem találkozom senkivel sem. Nincs olyan barátom, akivel bármit megoszthatnék. Zavart a nagyváros bűze és melege. Hát, eljöttem ide. – Aztán térdeihez nyomta izzadó homlokát. – Milyen meleg van! A városban biztosan megsültek már az emberek. – Gyorsan szerette volna terelni a témát a melegre, nehogy Max sokáig megragadjon a válaszon. A fiú mosolyogva hümmögött, majd ő is térdeihez rakta a fejét.
    – Én nem is tudom elképzelni a napjaimat közös reggeli és vacsora nélkül. Meg persze nyáron az ebéd is együtt folyik le. – A lány felé fordította arcát. – Nekem a családomon kívül nincsen semmim se, ami értékesebb lenne. – Emily szomorkásan mosolygott. Ő is vágyott a közös reggelikre, ahol megbeszélhetik, mit fognak tenni azon a napon, majd a fárasztó munka vagy suli után egy jó kis vacsora, ahol elmeséli mindenki, hogyan sikerültek a terveik… Elkezdte számolgatni, hogy hány ilyen alkalom volt már életükben. Egy se, amire emlékezne.
    – Induljunk! – gyorsan felpattant, leporolta magát, aztán a fiút nem megvárva elindult.
    Max gyorsan utána iramodott, de szándékosan nem érte be. Úgy látta, hogy a lány elmélyült gondolataiban, és ő nem akarta zavarni a merengésben.
    Emily nem akart többet mutatni magából a fiúnak, ezért rohant úgy el előle. A kenyeret a kezében lóbálva arra próbált rájönni, hogy a fiú mit is akarhat tőle… Talán bele akar mászni az életébe? De az meg mire jó neki? … Honnan tudná azt szegény lány! Mi is az igazi érdeklődés igazán. Mert az biztos, hogy nem magunk dolgainak a megosztása a lényeg egy beszélgetésben, a figyelem, és a csendes, befogadó elme megtartása az, ami az érdeklődés. Talán ezt nem ismerik túl sokan, a legtöbben képesek egymás szavába szólni. Pedig egy embernek nagyon fontos az, hogy meghallgassák. A mai világban ez már nem így működik. Sajnálatos dolog…
    Max lassan ment utána, már nem volt sok ereje. Barna haja alatt a feje majdnem megsült, patakokban folyt le róla a víz és nagyon szomjas volt. Visszanézett az egyre távolodó falura, de csak nagy porfelhőt látott. Közeledett valami feléjük, egy autó. A fiú mosolyogott, mikor az közelebb jött. Az apja ült benne, Jason. Lelkesen elkezdett integetni felé, közben Emily után kiáltott:
    – Itt van apa! Haza tud minket vinni! – Gyerekesen ugrándozva ment a lányhoz, aki hálásan felsóhajtott. Ő sem bírta volna már sokáig. A közeledő autó felé fordult, s még egyet sóhajtva az égre pillantott. A Napot kereste, s állásából próbálta az időt megsaccolni. Ó, már jócskán a délutánban lehetettek! Itt szomorúan lehorgasztotta fejét, belerúgott egy ártatlan kőbe, ami a porban pihent.
    Amint az autó megérkezett nagy zakatolással, Max megragadta a szomorkás Emily csuklóját, s húzta a lányt maga után. Jason letekerte az ablakot, s kikönyökölve mosolygott a fiára, majd kicsit borús lett a tekintete, mikor látta a lány lebiggyesztett ajkát.
    – Hova lesz a menet? – kérdezte vígan, mikor azok ketten odaértek hozzá. Max szemeit lehunyva elkezdte a történetet, hogy Rose elküldte őket a boltba kenyérért, de ott elfogyott, és elmentek a pékhez, ahol még éppen volt egy… s most éppen hazafelé tartanak. – No, akkor ugorjatok be! Hazaviszlek, Emily! Vagy be szeretnél nézni hozzánk esetleg? – A lány elkerekedett szemekkel bámult a férfira, aztán akaratlanul villámokat szórt tekintete. A pokolba kívánta a meghívásokat!
    – Ma nem – mondta tömören, röviden. Semmi kedve nem volt játszani a jó kislányt, akit annyira érdekel az, hogyan is főzi be Jason felesége a lekvárt. A visszautasításra kicsit meghökkent ugyan a férfi, s még Max is csak nézett, mint akinek a torkába döftek volna valamit.
    – Ha nem, akkor nem. – Jason megpróbálta beindítani a kocsit, miközben a két fiatal behuppant hátra. S csak nem akart elindulni… s csak nem… Már harmadjára próbálkozott a gyújtással… s mégsem. A férfi nem volt ideges, amiért nem akart elindulni. Újra! De csak köhögött a szerencsétlen tragacs. Emilynek fennakadtak a szemei, a halálba kívánta az egész napot, s már majdnem kiszállt, mikor sikerült beindulnia a poros ülésű kocsinak. Jason felnevetett, s egy „Ez az!” kíséretében beletaposott a gázba. Max zavartan vigyorgott, majd apjához előre hajolva sugdolózott. A lányt egyáltalán nem érdekelte a gyerekes fiú, makacsul csak az ablakon kívüli világot volt hajlandó nézni.
    – Rose nem engedett a cseresznyefákhoz! – morgolódott magában, majd karjába tette kezeit. Szörnye érezte magát e miatt. Úgy vágyott már az egyedüllétre. De azt neki ki kell először érdemelnie, s egy kicsit szenvednie, hogy értékelni tudja majd azt, amikor végre ott lesz a kertben.
    Rövid volt már autóval az út, s szörnyen csendes. Mondhatni, feszült. Mit mondhatna neki a két férfi, akik egyáltalán nem is ismerik őt, s szeszélyeit? Max kereste a szavakat, amivel fel tudná vidítani a lányt, de jóformán nem is volt biztos a problémájában. Így inkább nem is mondott semmit sem, nehogy még túl ostobának látsszon a lány előtt.
    Mikor végre odaértek Rose öreg házának kapujához, a lány kiugrott az autóból, s egy kurta köszönés után gyorsan belibbent a kapun. Apa és fia csodálkozva néztek össze, majd vállat vonva tovább gurultak.
    Odabent Emily elegánsan az asztalhoz csapta a kenyeret, majd villogó szemekkel körbenézett, de Rose néni sehol sem volt. Kezdett nála az a bizonyos pohár lassanként megtelni… Szinte felordított dühében:
    – Itt van az a… kenyér! Itt van, szétgyalogoltam a lábam érte, elment vele egy egész napom is! És, mi a hála? Még csak nincs is itt! Hova lett? – Az előszobába rohant, majd onnan ki a teraszra. Ám sehol sem találta a nénit, kiabálni meg mégsem akart. Mégis, hogy nézne ki, ha ordít egy öreg néni után, mintha anyja lenne?
    Ám sehonnan nem érkezett életjel. A percekig tartó várakozás után a lánynak sikerült megnyugodnia. Már nem zihált a dühtől, szemei sem forogtak olyan dühösen. Kilépett a terasz alól, s felnézett a kék égre. A Nap ugyan még nem is súrolta a horizontot, Emily nem érezte már a kert hívogatását. Elfáradt. Puffogva bement a szobájába, majd ruhástól beledőlt az ágyába. Aludni akart, pihenni. Elfelejteni ezt a zsarnok nénit, legalább az éjszaka erejéig.
    De vajon… Vajon miért? Ez a kérdés forgott a lány fejében. Egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy mi vihette arra az öreget, hogy ezt tegye vele. Biztos volt abban, hogy ő jól tudta, mennyire ki szeretne már menni. És mégsem engedte, mert a francos kenyere nélkül nem tud élni! Ennyire még sohasem húzta fel magát.
    Viszont amikor észrevette, mire is gondol… meglepődött még saját magától is. Hisz ő sok mindennek el tudta magát mondani, csak éppen ilyennek nem. Ilyen keserűnek. Nem is vette észre magán sokszor. Lehet, hogy már megbántotta a nénit? De nem akart ebbe belegondolni. Félt önmagától. Az a nagy igazság, hogy van is oka rá.
    Rose néni a kertben járkált. Arcára rá volt írva, hogy mennyire szomorú, mélabús. Amikor Emily elment, ő azonnal a kertbe sietett. Nem is tudta, hogy hirtelen miért lett ilyen nagy kedve ahhoz, hogy kilépjen a házából. Egész délutánját ott töltötte cseresznyefái között. Gyermeknek érezte magát, s mikor erre gondolt, könnycseppek csillantak meg öreg szeme sarkában. Szerette volna visszakapni fiatalságát, ő nem szeretett öreg lenni. Senki sem foglalkozott már vele úgy, ahogy ő elvárta volna. Férje hamar meghalt, fia pedig… Ó, a fia! Úgy hiányzott neki az a kedves gyermek, de már nagyon-nagyon rég nem látta. Visszafelé jövet elhaladt a diófa mellett, ekkor nagyot sóhajtott. Férje mennyit foglalkozott ezzel a fával, mikor még csemete volt! Közelebb ment hozzá, a napfényben fürdő leveleket nézte. Hogy vágyott a nyugalomra! Szeretett volna ő is fa lenni…
    Mire bement, a Nap már jócskán a horizont felé süllyedt. Visszanézett a vöröslő égboltra, majd félrehajtotta az ajtó függönyét és halkan belibbent a házba. Ahhoz képest, hogy idős volt, jól tartotta magát. Nem voltak gondjai a fizikai valójával, talán azért, mert a lelke éppen olyannyira keserű, mint amennyire egészséges a teste.
    Az asztalon ott várt a sokat megszenvedett kenyér. Azt hitte, hogy még egy ideig nem ér haza a lány… vagy már nem is tudta, hogy egyáltalán van vendége. Leült asztalához, elővette keresztrejtvényét, de nem látott belőle semmit sem. Sötét volt már villany nélkül olvasni. El is ment a kedve tőle, elrakta, majd besietett a szobájába.
    Emily éppen utána jött ki álmosan dörzsölgetve szemeit. Hallott valami nyekergést, ami valószínűleg Rose néni régi székének a zenéje. Ámde az öreg sehol sem volt. A lány vállat vont, majd visszafeküdt. Tudta, hogy nem fogja átaludni az éjszakát, gondolta, majd kicsit később lefürdik, mikor már alszik vendéglátója. Este tíz fele Emily újra kijött barlangjából. Minden villany leoltva, semmi fény, semmi hang. Csak néha zavarta meg az öregasszony horkolása a levegő csendjét. A lánynak már szinte fájt a füle a csendtől, így nem maradt soha egy helyben, mozgott. Ide-oda járkált, telefonjának fényével megvizsgálta a kamrát. Aztán elment a fürdőszobába, de mikor megnyitotta a csapot, jéghideg víz érte bőrét, és sikoltozását visszafojtva majdnem hanyatt esett a zománcos kádban. Szitkozódva és fogát kocogtatva tekerte magára törülközőjét.
    Fogalma sem volt, hogy miért is nincsen meleg víz… De aztán hagyta az egészet, visszakullogott a szobájába, és az ágyba dobta magát. Csak nagy nehezen tudott újra álomba merülni.
    Valamikor hajnaltájt sikerült felébrednie. Csendben figyelt, de nem hallotta a szokásos reggeli csoszogást. Meg is lepődött, de nem volt ereje utána nézni a dolgoknak, visszahajtotta fejét tollpárnájára. Talán még túl korán volt ahhoz, hogy a néni járkáljon.
    Néhány órányi alvás után végül is felkelt, álmosan dörzsölte szemeit és akkorát ásított, hogy majdnem elfért volna szájában az Eiffel-torony.
    Miután felöltözött, megnézte az időt, éppen tíz óra volt. Elégedetten nyújtózkodott, végre nem délben ébredt fel. Lassan kibotorkált a konyhába, de senki sem volt ott. Szemöldökét összevonva nézett be a néni szobájába, de hűlt helyét találta csupán. A ház többi részének minden szegletét átvizsgálta Rose után, de ő nem volt otthon. Vállait megvonva indult az előszoba felé. Boldogan kapta fel magára a cipőjét, majd kezét a kilincsre rakván vette észre, hogy az be van zárva. A néni bezárta őt a házba, és úgy ment el otthonról! Mondani sem kell, hogy Emily ezt egyből magára vette. Azt hitte, hogy Rose szándékosan tette ezt vele, hogy ne tudjon kimenni a hőn áhított kertbe. Persze abba bele sem gondolt, hogy nem akarta az alvó lányt nyitott kapunál és ajtónál hagyni. Felkelteni pedig nem akarta. Bár… Ez lehetne a mentőöv, de Rose még azt is elfelejtette, hogy Emily egyáltalán a házában van.
    A lány majd szétrobbant a dühtől, hogy így ketrecbe lett zárva. „Pedig meg sem érdemlem!”
    Leült a konyhaasztalhoz, próbált enni, de egy falat sem ment le a torkán, annyira dühös volt, a gyomra is belerándult… Várt, várt… Ujjaival dobolt az asztalon, miközben kinézett a szikrázó napsütésbe az ablakon.
    – Ki tudnék mászni. – De Emily sokkal úribb volt ennél. Az ablakon való mászkálást nem érezte magáénak, ráadásul Rose sem örülne a dolognak, így biztosabb az, ha halálra várakozza magát. Türelmesen…
    Két óra telt el azóta, hogy felkelt, de Rose néni még sehol sem volt. A lány már nem tudott tovább várni, már majdnem felkapta a széket, és azzal rohant az ajtónak. Hiába a laptopja, hiába a zene. Egyszerűen olyan feszült volt, hogy képtelennek érezte magát holmi zenehallgatásra és filmnézésre.
    Különös, pedig egész eddigi életét a négy fal között töltötte, mert a nagyvilágot nem tekintette az ő saját világának a részéül. Ráadásul ki akarna a szmogos, hangos utcákon lenni vagy éppen a plázákban? Most pedig teljesen ugyanaz a helyzet. A megszokott négy fal között.
    De Emilynek mégis lett egy új mániája, és az a négy falon kívül esik. Régebben nem volt a világának része, sőt, nem is tudott róla. Micsoda furcsa dolgok történnek egy emberben! Mindezt egy diófa hatására…
    A lány már fel s alá járkált a konyhában, mikor zavart kulcscsörgést vélt hallani a bejárati ajtó felől. Már ugrott is a néni felé, már majdnem rávetette magát, mint egy éhes vadállat…
    – Jó napot! Merre járt? – kérdezte Emily szélesen mosolyogva, miközben Rose értetlenül bámult rá. Szinte el is felejtette! Kicsit szégyellte magát, lesütött szemekkel vette le cipőjét, majd mindenféle válasz nélkül bebotorkált a konyhába. Ott leült, fáradt lábait kezdte simogatni, miközben valami normális mondanivalót próbált fejében összeállítani.
    – Templomban voltam – mondta végül sóhajtva, aztán felállt nyikorgó székéről, és bement a szobájába, ahol aztán átöltözött. Emily ott maradt a konyhában, kezét karjaiba öltve, s meg sem mozdult addig, amíg Rose elő nem jött rejtekéből.
    – Tudja, nehezen viselem a bezártságot! – A lány kissé ugyan felháborodott, mikor ezt mondta, de aztán gyorsan visszahúzott hangszínéből, mikor észrevette, hogy mégis egy öreg nénivel áll szemben. Rose nagy levegőt vett, aztán betopogott a kamrába, hogy némi ételt hozzon ki. A lány teleszívta magát dühvel, kicsit remegett is, hogy magában kell tartsa, majd mindenféle kérdezés nélkül kiviharzott a kertbe…
    Ámde odakint sötét felhők gyülekeztek a lány felett, s mielőtt átlépte volna az udvar és a kert határát, nagy cseppekben esni kezdett a hideg eső. Felnézett az égre, olyan haragos volt, hogy majdnem ordított. Végül is lassan visszafordult, és lehajtott fejjel, ráérősen sétált visszafelé a házba. A víz teljesen áthatotta ruháit, mire cipőiben cuppogva beért. Szinte minden ruháját szobájának a padlójához csapta, dühöngött, öklével verte az ágyat. Mindezt olyan csendben vitte véghez, hogy az öreg Rose semmit sem vett észre belőle.
    Pár perc múlva Emily frissen asztalhoz ült, majd csendben elkezdte enni az elé rakott reggelit. Valami sonka… meg valami kenyér. De őt ez nem érdekelte, folyamatosan kibámult az ablakon, és a néni harapásait hallgatta. Szörnyű, hogy mennyire meghallatszik ilyenkor minden apró idegesítő nesz! Emily saját magát ingerelte vele, hogy csak azért is azt figyelte, hogy a csapból öt másodpercenként aláhullik egy vízcsepp, hogy a villany zúg kissé, hogy az óra hogy ketyeg…
    Ebből az önhergelő folyamatból Rose húzta ki, mikor megkérdezte tőle, hogy mi bántja. Hogy mi bántja? A lány nagy levegőt véve csak ennyit mondott:
    – Semmi. Igazán! Semmi. – Ő maga sem tudta, hogy miért nem mondta a szemébe, hogy egyáltalán nem tetszik neki a néni bánásmódja. Az öreg csak hümmögött, majd benne is keresztülment egy folyamat. Átgondolta a lány helyzetét, és arra a következtetésre jutott, hogy talán nem kellene ennyire felvennie a viselkedéséből származó rossz dolgokat. Hiszen még csak gyerek! Tanítani kell, nem megvonni tőle a szeretett dolgokat.
    Hiszen ő is így nevelte fiát. Jobban mondva, így akarta… csak nem sikerült neki a gyakorlatban azt alkalmaznia, amit fejben olyan szépen kivitelezett.
    Letette kezéből azt a kenyérszeletet, amit már régóta majszolt, majd a lány felé fordult, és azon gondolkozott, hogy mit kéne mondjon neki. Hogy sajnálja? De ha ezt mondja, akkor a lány tudni fogja, hogy direkt vetetett kenyeret vele a minap…
    – Szüleidet hívtad mostanában? – bukott ki a száján a kérdés, mire Emily szemöldökét ráncolva, kérdőn nézett rá. Hogy jön ez ide?
    Eltelt egy kínos, hosszú perc, miközben farkasszemet néztek egymással. Rose tudni akarta, hogy milyen reakciót vált ki belőle a szülei után való kérdezősködés, Emily pedig nem tudta, hogy mit szeretne az öreg tőle…
    – Tudja, ők sohasem érnek rám. – A lány teljes érzéketlenséggel mondta ezt ki, ám belül sajnálta helyzetét. Rose szomorúan sóhajtott, kezébe vette vajas-sós kenyérszeletkéjét, aztán belegondolt abba, hogy mit tenne, ha a fia hívná fel. Sőt, állandóan a telefont lesné, ha tudná, hogy egyetlen fia hívhatja őt. Bármikor hívhatja! Rose aludni sem tudna a gondolattól, mindig csak azt várná, hogy beszélhessen vele.
    – Igazán nagy kár, hogy így elhanyagolnak téged! Pedig te aztán megérdemled, hogy foglalkozzanak veled! – mondta teljes szívéből, hangja egy kicsit érzékenyen csengett a lány fülében, őt is meghatotta ez, majd vonásai felvették azt a mély szomorúságot, ami a nénin volt. Újra csend következett, Emily kinézett az ablakon, odakint még mindig zuhogott az eső, a villámok pedig csak úgy cikáztak az égen!
    – Micsoda vihar! – suttogta a lány elmélyülve, erre Rose is kibámult. Szemében könnycseppek gyűltek össze, eszébe jutott a sok esős nap, amikor az ablaknál ülve nézték az esőt fiával. Hogy szerette! Pedig nagyon félt a mennydörgéstől…
    Emily mélyet sóhajtott, ahogyan az ablaküvegen legördülő vízcseppeket figyelte. Szívesebben lett volna odakint a fáknál, meleg Napsütés társaságában… Visszafordult a nénihez, aki az óta már újra ahhoz a kenyérszelethez fordult, amit eddig is rágcsált. Nem látott rajta semmit sem, csak azt a végtelen mélaságot.
    – Mi történt a maga fiával? Vagy csak egyszerűen nem beszélnek egymással? – Emily meggondolatlanul feltette a kérdést, amire Rose nem csodálkozott rá. Várta már, s rengeteget gondolkodott azon, hogy mit válaszoljon eme kérdésre. Ám most hirtelen nem tudott mit mondani. Ahogy nézte a kíváncsi lányt, megakadtak benne a szavak…
    És percek teltek el csendben. Vajon a lány mit gondolhat most? Talán érzi, hogy nem kellene az öreg múltjában turkálnia úgy, hogy ő még csak alig pár napja ismeri? Nem, nem érzi, nem tudja. Nem tanították meg neki, hogy ez illetlenség?
    – Elment, és azóta nem találkoztunk. – Végül is, igaz az, amit mondott. A lényeg ott van, hogy a kérdező hogyan fogja fel, hogyan értelmezi. Emily egy halk „Aha!” után felállt az asztaltól, megmosta a kezét, majd újra visszaült. A néni még mindig merengett, közben ette azt a szelet kenyeret. A lánynak elege volt ebből a képből, úgy gondolta, jobb lesz, ha inkább kimegy a tornácra, és onnan nézi az esőt.
    Amikor éppen felállni készült, akkorát villámlott, hogy a fény úgy hatott, mint egy erős vaku, de a dörgés, ami egyből követte a fényt, megremegtette a két nő szívét. A fiatalabbik olyan szinten megijedt, hogy szinte összeesett, az öregebbik pedig hangosan köhögni kezdett, ugyanis a torkára ment egy morzsa. A villany elment, teljes sötétség borult rájuk. Emily görcsösen a székbe kapaszkodott, eleinte észre sem vette, hogy előtte Rose néni mindjárt megfullad. Gyorsan, vizet! Remegő kezekkel öntött neki, s a sötétben igyekezett az asztal felé. Rose elutasította a poharat, majdnem kiverte a lány kezéből, majd egy utolsó sort köhögve megnyugodott. Most már a pohár után nyúlt, s halkan megköszönve óvatosan kortyolt belőle. Emily szívének dobbanásai lenyugodtak, kissé gyenge lábai arra kényszerítették, hogy leüljön.
    – Jól van? – kérdezte az öregtől ijedten, miután letette a poharát. A néni felállt, mosolyogva nézett a lányra, majd feje búbjára rakta kezét:
    – Minden rendben van, csak kissé megijedtem én is. – Elindult az előszoba felé, közben morgott valamit az orra alá. – Hogy a fene enné meg ezeket a viharokat! Folyamatosan kiverik a biztosítékot…
    – Ne segítsek? – Emily hirtelen olyan segítőkész lett, hogy ő sem hitte el ezt magáról. A néni leintette, majd még egy kis morgás és egy kattanás után visszajött a fény a konyhába.
    – Minden nyáron ez van! – A néni visszaballagott, leült a régi, nyikorgós székre. Emily az ablakhoz sétált, kinézett az esőbe, a szürkeségbe. Akaratlanul húzta a száját, az volt a fejében, hogy talán holnapra sem fog elállni. Ez így nem olyan jó ám…
    – Mit gondol, holnap is esni fog? Remélem, nem… Szeretnék kimenni, hogy elkezdhessem a munkámat. Hiszen ezért vagyok itt, nem akarok sokáig csüngeni a nyakán. – Emily ezt az ablaküvegnek mondta, szavai a hideg üveglapra csapódtak és pára lett belőle. Odakint egyre jobban villámlott, de a dörgések már csak halk morgásoknak hatottak, a vihar központja távolodott a háztól. Ez jó hír volt.
    – Ugyan, én szívesen látlak téged! Végre van társaságom. – Az öreg ezt mosolyogva mondta a lány hátát bámulva, mire Emily magában nevetett:
    – Ja, persze. – Megfordult, majd leült megszokott helyére. A csend, ami ez után következett ugyanabban a kínosságban telt, amit Emily akkor érzett, mikor először foglalt helyet abban a székben. De mostanra már több dolog vált számára ismerőssé, főleg az öreg modora.
   Ahogy az idő telt, az eső már nem ömlött annyira, de jócskán öntözte még a földet, a fákat és a ház tetejének mohás cserepeit. Hallgatták az ablakhoz verődő cseppeket, maguk elé bámultak, nem tudtak egymáshoz szavakat intézni. Emily folyamatosan arra gondolt, hogy a kertben akar lenni, a néni pedig legszívesebben aludt volna szobájában. De ezt mégsem tehette meg a lány jelenlétében, mégis hogy nézne az ki?
   Ám egy idő múltán elfáradt a hallgatásban. A misén is csak csendben volt, otthon is. Ez sok volt már neki. Tényleg vágyott egy kis pihenésre. Egy kis délutáni alvás, milyen jól eshet! Felállt, kinézett az ablakon. A Nap fénye haloványan derengett kifelé a szürke felhők rései között, mint egy világos fátyol, úgy lógott a felhőkből a meleg fény. Vége volt az esőnek, ők észre sem vették, hogy eltünedeztek a villámok a fejük fölül, hogy a dörgések elhalványultak. Nyugodt fény töltötte el a kertet is, s a tiszta, langyos víz lassan csöpögött lefelé a zöld leveleken. A fű csillogott, a szőlőlevelek elnehezültek és mindent a frissesség illata töltött be odakint. Odakint. A lány bentről nem is látta, hogy a háta mögött mi folyik. Elmerengett gondolataiban, s nem érezte azt, hogy neki kevés ideje lenne. Rengeteg van neki, a szünet előtte áll!
   A néni elmosolyodott a napfényt látván, s Emily is megfordult. Szívében öröm gyúlt, mikor meglátta az oszladozó felhőket. Igen, vége van a borús esőnek! A lány gyorsan az órára tekintett, hogy lássa, mennyi ideig is tartott ez a mélabú. Érdekes, alig volt másfél óra, pedig Emilynek majdnem egy fél napig tartott. S végül is… Alig csinált valamit.
    – Kimehetnék? – kérdezte nagy bociszemekkel a lány, mire Rose elkezdett kuncogni. Olyan aranyos volt neki, tényleg, mint egy kisgyermek. Az ő egyetlen fia…
    – Adok egy jó gumicsizmát, hogy el ne ázzon a lábad, odakint most nagy sár lehet! – Gyorsan kicammogott az előszobába, és se perc alatt előkereste a régen használt, óriásai gumicsizmát. Még a férjéé volt. Szívélyes mosollyal arcán nyújtotta át neki, és ez a gesztus most jobban esett, mint az bármikor tehette volna. Valahogy… adott. De nem udvariasságból, vagy mert a helyzet úgy kívánta, hanem szívvel, lélekkel. Kereste a lány arcán a meglepett mosolyt, a hálát. És nagyon jól esett neki azt látni. Megkönnyebbült.