|
Rókamese – Taníts meg repülni!
Bittersweet 2010.06.06. 23:07
Együtt rohantunk, de ő lemaradt. Aztán dörrenést hallottam, a közeli fákon gubbasztó varjak ijedten repültek fel a hófehér égbe.
Seregnyi fekete rebbenés.
Vérszagot hozott a szél, meg furcsa, fémes ízt. Nem mertem visszamenni soha többé, és soha többé nem láttam őt sem. Nem volt többé könnyű zsákmány: elhízott baromfi, puha hússal. Annyi kapirgáló volt ott, hogy csak a begyüket ettük. De vége lett ennek is.
Ehelyett vadásztam a kis üreglakókra, meg a bokrok alatt neszezőkre. Nekik inas, kemény húsuk volt, több csont és szőr, és sok fáradság.
Esténként egyedül kuporogtam a vackomon, az öreg tölgy gyökerei közé ásott lyukban. Hideg volt, nem volt többé, aki melegítsen. Nem volt kinek a bundájába fúrni az orrom.
Soha nem értettem, miért nem jött többé, miért vitte el a dörrenés. Vagy talán a sok varjú volt? Mikor nem láttam, felkapták, és magukkal vitték?
Éjjelente hóval, meg a furcsa szaggal álmodtam.
Aztán jött a tavasz. A fák a közeli rügybontástól voltak illatosak. Az erdő mélyeket sóhajtott, ahogy mind több fénnyel teltek meg a napok. A tölgyemre egy rigó család költözött, hajnalokon fölöttem énekelgettek, szürkületkor búcsúztatták az ég lenyugvó, vöröses korongját, nekem meg jó vadászatot kívántak.
Az egek népe nem félt a rókáktól. Miénk volt a föld, övék a levegő. Volt, hogy kiültem az üregem elé, és néztem, ahogy hordják a gallyakat, építik a fészküket. Sokszor láttam, ahogy a csőrükben libeg vörös bundám egy-egy hosszú szála. Azt is felvitték a fészkükhöz. Én bosszúból ez elhullatott tollaikat hurcoltam a vackomra. Fekete tollat, ami a szárnyukból esett ki. Szabadság illata volt.
Később jött a vihar, a levegő megtelt az eső ígéretével, a fák szomjasan nyögtek a zápor után.
Fehér izzás szabdalta az eget és rettentő dörgés morajlott. Megriadt az erdő, nem erre vágyott, csöndes, áztató eső helyett haragos égszakadás zúdult ránk.
Féltem, hogy ez a hang elragad valami fontosat. Remegtem a vackomon, láttam megint a varjak fekete szárnyát, ahogy a tejfehér égen eveznek.
Hajnalban elcsendesedett a mindenség, én is előmerészkedtem. A tölgyem megtépázottan búslakodott a vihar után, a szél megritkította büszke koronáját, és most szomorúan lengette az ágait.
Nem messze tőlem egy piciny, szárnyas test feküdt. Összetörve. Agyonnyomta egy lezuhanó, súlyos ág a tölgyemről. Most nem dalolt fent a rigó, most itt hallgatott lenn a sárban. Néma volt, moccanatlan.
– Taníts meg repülni! – kértem, de őt dacosan beburkolta egy ismeretlen szag. Megböktem az orrommal, hátha felröppen, fel oda, ahová tartozik, de nem mozdult.
Egyszerre hideg lett, én pedig fáztam. Gyorsan visszasurrantam a bokorba, át a mezőn, hogy a közeli sziklán sütkérezve tovább leshessem a madarakat, amint átcikáznak az égen...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
