Mondd! Mikor sétáltál utoljára?
Mikor nézted csendben a természet örök szépségét? A változásában is állandó erdőt? Mikor figyeltél meg utoljára egy fát? A repedezett, sötét kérgét, a kusza, mégis oly katonás rendben sorakozó ágakat, a finom erezetű lombot? Mikor értél hozzá kíváncsian, hogy kézzel is foghasd a csodát? Mikor neszeltél fel a szél különös dallamú zenéjére?
Mikor pillantottál fel utoljára a tavaszi, zsenge zöld hajtások áttetsző fátyolára? A virágok szabályos rajzolatára, majd a szellő fuvallatára hóesésként lepergő szirmokra? Az érő gyümölcs zamatára, az őszi levelek színpompájára, csípősen kesernyés, friss illatára? A hulló hó szagára? A dércsipkékre az álmodó növényeken? Mondd! Mikor láttad és érezted mindezt?
Mikor néztél utoljára a pirkadati égre? És mikor vakított utoljára a lenyugvó nap vörös fénye? A fehér felhők lebegését mikor követted szemeddel a türkizkék égen? Mikor láttad az alkonyi eget aranyló szivárványszínben? Mondd!

Régen... Nincsen rá időd. Rohansz, állandóan. Elszaladsz mellette, mit sem látó szemmel. Nem tudsz megállni, két percre sem, hogy rácsodálkozz a virágzó cseresznyefákra, a nagy, mohos, kerek kövek közt csörgedező, bukdácsoló kis patakra, a nyikorgó, régi fahídra, az ezeréves, idő-rágta kőlámpásokra. Nincs időd gyönyörködni az ősz tobzódó színeiben és illatában. Nem tudsz ráízlelni a vissza nem térő, mégis ismétlődő varázs-pillanatok zamatára.
Pedig a te neved azt jelenti: teljesség, sokoldalúság.
A teljességet csak a harmónia nyújthatja... a természet tiszteletreméltósága. A nyugalmat pedig a lopott csend-percek néma varázsa. A színeket az évszakok változása...
Ezerszínű, ezerarcú. Mint az élet. Mint a zene. Mint te.
Szakíts ezekre az apró csodákra is - kérlek - egy percet! Megéri, meglásd!

Ezzel legyen még boldogabb a születésnapod!