Mikor megpróbálta kinyitni az ajtót, a kocsmárosnak - valami miatt - annyira remegett a keze, hogy a markában tartott gyertyáról a forró, olvadt viasz a kézfejére folyt. Hangot azonban nem nagyon adott ki, csak egy kisebb szisszenésnyit. Felordítását elfojtotta, nehogy a vendégek meghallják, de ennek ellenére Selene és Nekro is észrevette, hogy a kocsmáros leöntötte magát a viasszal. Nekro épp szólt volna, de egy selymes, hideg kéz befogta a száját. Oldalra fordította a fejét és látta, hogy a lány az, aki csendre intette. Beleeggyezéséül bólintott, épp, amikor kattant a zár, és a vendéglátójuk kinyitotta az ajtót. Selene olyan gyorsan szedte el a mágus-növendék szájától a kezét, hogy magát a mozdulatot nem is lehetett látni. Jól jött ez a hihetetlen fürgeség, ugyanis, mire Nekro visszafordította a kocsmáros irányába a tekintetét, az vele szemben állt, egy kis helyet engedve maga mellett, nyilván udvariasságból, hogy a vendégül látott személyek lépjenek be elsőnek a szobába.
A helyiség kissé hűvös volt, de a házigazda azonnal tüzet gyújtott egy kandallóban, ami közvetlenül a szoba egyetlen ablaka mellett volt. A tüzelőnek való természetesen oda volt már készítve, hogy ha kell, gyorsan be lehessen fűteni. Pár pillanattal később vidáman pattogott a tűz.
  - Engedelmükkel bemutatkoznék - szólalt meg a kocsmáros - Trath vagyok, a Lovagok Kocsmájának tulajdonosa és vezetője, mely, mint láthatják, szállóként is működik.
  - Searchael vagyok - mondta Selene.
"Jó öltet az álnév!"- gondolta Nekro, de mielőtt megszólalt volna, a lány nevet adott neki:
  - A férjem pedig Nerkhon... Csak rövid időre jöttünk a városba... Hátha lelki vigaszt találunk elvesztett gyermekünk halála miatt... - szipgott. Mindenesetre jó alakítás volt. A vendéglátó megcsóválta a fejét, majd kinyögte:
  - Fogadja őszinte részvétem, asszonyom! Az biztos, hogy kegyetlen időket élünk... Ha nem bánják, én magukra hagynám önöket, míg el nem készül a vacsora...
Azzal kiballagott és behajtotta maga mögött az ajtót, de a kulcsot otthagyta nekik a kandallópárkányon.
  - Köszönöm a nevet - monda halkan Nekro.
  - Nincs mit - felelte Selene. - Tán' valami baj van vele? - vonta fel a szemöldökét.
  - Egyáltalán nem. Sőt... De miért kérded?
  - Az arckifejezésedből gondolom - válaszolta a lány. - Rideg és semmitmondó. Az emberek általában ilyenkor a nemtetszésüket fejezik ki.
  - Én nem vagyok ember - mosolyodott el Nekro, bár az, ami kiült az arcára, inkább grimasznak hatott.
  - Akkor mi vagy?
  - Őszintén szólva: fogalmam sincs - vonta meg a vállát.
  - Igazán nem akarom félbeszakítan ezt a bájcsevegést... - szólalt meg egy reszelős, öreg hang - de a lánynak keresni kéne valami rejtekhelyet nappalra, ha már a csatornába nem hajlandó lemenni!
  - Bár igazad van, Nyanya, kérlek, fogd be! - torkolta le a lány, de máris eltűnt Nekro szeme elől, aki egy pillanattal később észrevette, hogy nyitva van a szoba ajtaja. Nyilván a lány hagyta úgy, nehogy becsapja nagy lendületével, amikor távozott, hogy tényleg rejteket keressen magának... Nekro az ajtóhoz lépett, halkan becsukta, majd alaposan körbenézett a szobában. Két összetolt, rozoga ágy, egy poros szekrény, és egy nagyobb, foszladozó szőnyeg. Ez minden, ami a kandallón kívül a helyiség berendezése volt. Mindent végigtapogatott az ujjaival, nem bánta, ha poros, vagy mocskos is lesz tőle. Valami egészen érdekes bizsergést észlelt minden egyes tárgyon, illetve a falakban és a padló köveiben is.
  - Mi lehet ez? - kérdezte.
  - Mi az, fiam? - érdeklődött a szellem.
  - Furcsa bizsergést érzek az egész szobában. Mindenből árad. A kövekből, a fából...
  - Ez talán a halál "szaga" lesz! Csak itt érzed, vagy máshol is érezted a városban?
  - Csak itt.
  - Akkor nem az... Hatalmas vérengzés volt ebben a városban. Annyi volt itt a holttest, hogy egész házakat lehetett volna velük megtömni...
  - Honnan tudod ezt?
  - Itt voltam akkor, mikor Newedge átvette a hatalmat. Akkoriban még Catur Eyvar volt a neve.
  - Tényleg?
  - Igen. A Newedge nevet azután vette fel, hogy királynak kiáltotta ki magát és megalapította a dinasztiáját. Persze, azt már nem vártam meg, míg ez bekövetkezett, inkább eltűntem innen.
  - Értem.
 Ajtónyikorgás hallatszott, majd Selene jelent meg. Behajtotta maga mögött az ajtót, majd kifakadt:
  - Undorító ez a hely! Inkább keressük egy temetőt! A higénia legcsekélyebb szintjét sem ismerik ezek a barbárok!
  - Mi történt? - kérdezte az öreg banya szelleme.
  - Átkutattam az épületet - mondta a lány. - Nem találtam semmi olyan rejtekhelyet, ahol nappal elrejtőzhetnék, de megtaláltam az úgynevezett mellékhelységet! Az, hogy borzalmas, nem kifejezés!
  - Jön valaki! - szólalt meg Nekro. Meghallotta ugyanis a lépcsők nyikorgását.
  - A vendéglátónk jön. Nyilván valami táplálékszerű képződményt hoz majd neked.
  - Valóban. Te viszont, ha jól sejtem, megint belőlem fogsz táplálkozni... Hacsak nem akarod magadra vonni a környék figyelmét azzal, hogy elnépteleníted a fél utcát...
  - Ó... nagyon kedves tőled, hogy így felajánlod - válaszolt a vámpír elmosolyodva. - Igaz, nagyon finom a véred, de ma, azt hiszem, vadászom egyet. Természetesen a nyomornegyedben. Ott úgyse tűnik fel senkinek, ha egy-egy embert holtan találnak...
 Kopogtattak az ajtón, majd megejelent a kocsmáros, kezében egy vesszőből fonott tálcaféleséget, azon pedig egy-egy cipót, két poharat és egy agyagkorsót egyensúlyozva.
Letette az egyik ágy végébe, majd vendégeihez fordult:
  - Nos, mint ígértem, egy kisebb történetem van számukra... közben falatozzanak csak nyugodtan! Na, mármost: a kocsma története a dédapámmal kezdődik, aki egy tehetős kereskedő volt. Különböző utazásai alatt bejárta az ismert Világ egy részét, és mi tagadás: jól megszedte magát. Ám egyszer csak beleszeretett az én dédanyámba, aki ebben a városban élt, és bizony... nemesi családból származott! - Itt büszkén kihúzta magát, majd folytatta:
  - Igaz, bár nemesi származasú volt, mégis nincstelennek volt mondható, ugyanis az ő nagyapja elitta és eljátszotta a földjeit, apja pedig keservesen küzdött azért, hogy visszaszerezhesse a családi birtokokat, és a régi szokásokhoz is ragaszkodott: csak és kizárólag nemesi sarjhoz volt hajlandó feleségül adni a lányát, hogy a családi vérvonal tiszta maradjon. A dédapám nem adta fel. Megkapta a lovagi címet, sőt rengeteg barátra is szert tett és elnyerte a dédanyám kezét! Segített az ükapámnak visszaszereznie a birtokokat, aminek örököse természeresen ő és utódai lettek. A kocsmát a barátaival együtt építette, mikor még nem voltak ismertek és gazdagok, de a lovagi címük már megvolt. A barátok közül egynek sem kellett a Lovagok Kocsmája, miután mindnyájan nagybirtokosok lettek, de a dédapámnak nem volt szíve eladni ezt a helyet, mely annyi éven át az otthonuk és mentsváruk volt. Így, mivel kilenc gyermekkel is megáldották az Istenek, ezt az üzletet a legkisebb sarjnak adta örökségül , akinek én egyenes ági leszármazottja vagyok ugyan, de lovagi címemről mindig megfeledkeznek! - háborodott fel a végére.
Mivel látta, hogy vendégei nem mutatnak különösebb érdeklődést a családja históriája iránt, nem mesélte tovább... majd megjegyezte:
  - Nos, hagyom enni magukat, mivel egy falatot sem ettek, mióta elkezdtem a családi történetemet! - és távozott.
  Ez hatalmas megkönnyebbülést jelentett Selene és Nekro számára, mivel mindketten fáradtak és éhesek voltak már. A vámpír - a kocsmáros távozása után - rögvest az ablakhoz sietett, kinyitotta, majd egy könnyed mozdulattal az ablakpárkányon termett, s eltűnt az éjszakában.
  - Jó étvágyat, Selene! - mondta csak úgy a levegőbe Nekro, ám jött is a válasz:
  - Köszi...
 Válaszra ő nem is számított, de az eléggé meglepte, hogy a lány már eltűnt, mégis tud felelni neki... Habár egy vámpírnál sose lehet tudni, milyen képességei vannak...
Életében először, szívből elnevette magát, és ez kellemes érzéssel töltötte el. Jóízűen fogott hát vacsorájához a Lovagok Kocsmájának "bizsergő" szobájában...