Feltérdelt. Karját a nő háta alá csúsztatva magához húzta s lassan felült. Marie zihálva meredt a plafonra, látása egyre homályosult. A nyakán érzett feszítés egyre csillapult ugyan, de a rémület szinte majd’ szétszaggatta belülről. Kezeivel szorosan markolta Henry vállait, lábaival még mindig átkulcsolta a dereka körül… Érezte, hogy kezd gyengülni, ereje fogy, néhány pillanat múlva már az ujjait sem tudta rendesen összeszorítani.

Henry behunyta szemeit, kiélvezve minden pillanatot. Elmondhatatlan volt az érzés, amit a lány vére váltott ki benne. Sohasem érezte magát ennyire teljesnek, ennyire egésznek. Tudta, hogy lassan abba kell hagynia, különben a túl nagy vérveszteség miatt akár meg is ölheti. De muszáj az eszméletlenségig gyengítenie. Így van esélye arra, hogy ne emlékezzen semmire…

Nem tudta eldönteni melyik „felét” fogadja el teljesen. Az emberi énje lelkiismeret furdalással eltelve szorította még inkább magához a kábult, törékeny testet, a vámpír viszont élvezettel teli nyögésekkel kortyolta tovább az éltető vért.

A lány keze lassan lecsúszott a válláról, s Henry látta szeme sarkából, ahogy a hófehér selyem közé esik. Szemfogait lassan kihúzta, s többször is végigsimított nyelvével a két apró seben. Mire megemelte fejét, hogy megnézze, a seb már össze is záródott.

A nő arcán tartva tekintetét gyöngéden a párnák közé fektette. Haja gyönyörű hullámokban terült szét az anyagon, szempillái árnyékot vetettek sápadt bőrére, ajkai résnyire nyitva voltak.

Fogai közé harapva alsó ajkát kisimított arcából egy kósza tincset. Marie remegve nagy levegőt vett s résnyire nyitotta szemeit. Henry kicsit ijedten kapta el arcától a kezét, mintha valami rosszaságon kapták volna.

- Henry… - lehelte a lány, s arcán legördült oldalt egy apró könnycsepp, fényes csíkot hagyva maga után. – Mit… tettél… velem?

A férfi nyelt egyet, testén borzongás futott végig. Még mindig érezte az ízét.

- Reggel majd mindent elmondok… - mormolta halkan.

- Hazudsz…

Hüvelykujjával végigsimított a nő szempilláin. – Most aludnod kell…

Marie nem szólalt meg többet, Henry tudta hogy átengedte magát a vigasztaló sötétségnek. Jobb is így. Legalább közönség nélkül marcangolhatja magát. Remek elfoglaltság lesz…

Nagyon furcsa volt ez a helyzet… hogy a karjai között tartja azt a nőt, akiből nemrég ivott. Furcsa, mert eddig soha senkit nem hagyott életben. Ennek ellenére Marie, még ha gyengén is, pihegve feküdt alatta sápadtan… de élve!

Előre látta az elkövetkező napokat. Sejtette, hogy a pokol hasonló lesz… Kínszenvedés lesz a közelében maradni. Eddig sem volt gyerekjáték, de most már „megkóstolta”. És Isten lássa lelkét – ha egyáltalán figyel rá – bevallotta magának: ez volt eddigi élete során a legtökéletesebb.

Lesz ereje elengedni? Mert valamikor biztosan be fog következni. Be kell következnie. Marie nem maradhat mellette. Ez állt a megállapodásban is. De tud-e majd annyira uralkodni magán, hogy a kezét átengedje egy másik férfinak?

Alig ismerte, s mégis… már most szörnyű volt a gondolat, hogy egyszer a jövőben – ami nincs olyan messze – nélküle kell majd élnie a mindennapjait. Mi értelme lesz a hosszú életének, ha nem láthatja többet?

„Térj észhez! Ha nem teszed, meghal! Jobb lenne?”

Talán. Talán jobb lenne. Ha a lány meghal, ő is hamarosan eltávozna az élők soraiból. Hiszen ez is benne van a pakliban. Ő csak úgy élhet, ha a lány is él.

Ijedten meredt rá a bájos arcra.

„Szent Szövetség… melyet senki nem téphet el.”

Visszagondolva az eskü szavaira… hogyan adhatná át másik férfinak, ha egyszer nem veheti semmisnek ezt a házasságot?

„Vigyázni fogsz rá, óvni fogod a bajtól, és az érdekeit a sajátod elé helyezed…”

Miért esik nehezére rosszként és nyűgként gondolni ezekre a feladatokra? Te jó ég, mit hadovál itt össze? Lehetetlenség, hogy ennyire megváltozott volna alig két hét leforgása alatt. Ha viszont azt veszi, Marionra is vigyáznia kellett… tehát ez a feladat nem állt messze tőle. Annyi változással, hogy… kedvét leli az egészben. Azzal, hogy közelebb engedte magához Marie-t – még ha akaratlanul is – az ő szemével kezdte látni a világot.

Mi van, ha a lény azt akarta elérni, hogy ők ketten… ha ezzel az esküvel csak rá akart „világítani” a lányra. Aki mellett csak elsétált, de nem volt hajlandó egy pillantásnál többet pazarolni rá? És hogy ezzel hatalmas hibát követett el?

Mi van, ha csak a hibáit emelte ki?  És esélyt kapott arra, hogy kijavítsa őket…

Csókot nyomva a lány homlokára felemelkedett róla. A háta és térdei alatt megemelve fentebb csúsztatta a matracon, s betakarta. Sokáig nézte egyhelyben állva az alvó lányt. Fejét picit oldalra biccentette.

Lehet, hogy rossz ötlet az egész… de ha nem próbálja meg talán azzal követ el újra egy hatalmas hibát.

Ami mindkettőjük végzetét okozhatja…

Marie alig bírta megmozdítani a fejét. Pedig nagy szüksége lett volna arra, hogy felüljön. Ez után az… álom után, kellett volna neki néhány perc, amit csendben, de éberen eltölthet. Fekve nem a legjobb.

Szemöldökeit összeráncolva emelte meg jobb kezét, s a nyakához nyúlt. Keresett egy horzsolást vagy sebet, de semmit nem talált. Ez is azt bizonyítja, hogy álom volt az egész. Annyira valósághű, hogy a nyaka teljesen belefájdult? Biztosan olyan pózban aludt el, amihez nem volt hozzászokva a teste. Izomláz. Ennyi az egész…

Jól megfontolva minden apró mozdulatot lassan felült. Feje úgy lüktetett, mintha kalapáccsal veregetnék belülről. Szemei előtt egy pillanatra minden elhomályosult és csak később élesedett ki a környezete. Szemöldök ráncolva vette észre a függönyön keresztül beszűrődő napsugarakat. Mennyi lehet az idő?

- Minden rendben?

Marie oldalra kapta fejét, amit rögtön meg is bánt. Az agya csak késve követte a mozdulatot…

Ahogy megpillantotta a férfit, megrándult, s lelki szemei előtt felrémlett a kép, ahogy Henry fölé emelkedik, karjaival magához szorítja, fogait pedig… ez csak álom volt!

- Furcsán érzem magam… - lehelte síri hangon.

Henry közelebb lépett az ágyhoz. Már felöltözött, fekete ruhadarabjai egyszerre voltak félelemkeltők és vonzóak rajta. Férfias illata betöltötte Marie érzékeit. Nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy ő itt ül az ágyban, egy szál hálóingben, a férfi pedig csak egy karnyújtásnyira áll tőle…

- A tegnap estére sem emlékszem pontosan… - motyogta maga elé, miközben hagyta, hogy férje a homlokára simítsa tenyerét. Érintése hűvös és borzongató volt. Imádta…

- Nem történt semmi különös. A gróf levelére még emlékszel?

Már tegezi is?

- Igen… arra igen…

- Ezután elaludtál. Nem történt semmi más, amire emlékezned kellene.

Marie óvatosan bólintott, s visszadőlt a párnák közé. – Lehet, hogy elkaptam valami betegséget és összezavart.

Henry leült az ágy szélére. Marie-t meglepte ez a fajta közvetlenség. Valaminek történnie kellett tegnap éjjel!

- Ne hívjam ki az orvost?

- Nem szükséges.

Marie sokáig figyelte a férfi arcát, jegeskék szemeit, melyek most szívet melengetően csillogtak. Nem tudta mi változott meg benne egy éjszaka alatt, de valami biztosan! Például… soha nem látta még ennyire… nyugtalannak. Ujjával a térdén dobolt, ajkait fogai közé vette majd elengedte. S újra kezdte az egészet. Rövid ismeretségük alatt nem tudta túl jól kiismerni, de ez az oldala teljesen új volt számára. Eddig rideg volt, komor, megközelíthetetlen. Most meg…

- Be kell mennem a városba elintézni néhány dolgot. Azt ajánlom, maradj ágyban, és pihend ki ezt, akármi is legyen.

- Nem akarok egész nap a négy fal között maradni… - morogta, és fentebb húzta magán a takarót.

- Ha megígéred, hogy estig ki sem szállsz az ágyból, a nap végén sétálhatunk egyet…

- Megegyeztünk – fordított hátat a másiknak egy ásítás kíséretében.

Henry felállt, majd magára kanyarítva köpenyét az ajtóhoz lépett. Még egy utolsó pillantást vetve a lányra, végül kilépett a helyiségből.

A nap csigalassúsággal telt, a láz pedig egyre magasabbra szökött Marie-ben. Henry délután négy körül ért vissza, s aggódva vette észre a lány kipirult, izzadtságtól fénylő arcát.

Marie még aludt, fejét jobbra-balra dobálta, szemeit összeszorította, egész testében remegett. Most még inkább bánta a tegnap esti „kirohanását”. Legyengítette a lányt, így az sokkal hamarabb és könnyebben kaphatott el bármiféle betegséget, ami hát, valljuk be, nem a legjobb dolog.

Az egész napot azzal töltötte, hogy a gróf ügyvédjével tárgyalt a kastélyról, s szerencsére meg tudott egyezni. Bár az összeg nem éppen elfogadható, úgy érezte ezt mindenképpen meg kell tennie Marie-ért, egyfajta ellenszolgáltatásként. A pénz nem igazán volt akadály. Marion öröksége felettébb méltányos volt, s a kisebb, de jobbik része a „lelkének”, elégtételt érzett, hogy volt felesége pénzét a húgára költheti. Marie-nek semmi jóban nem volt része eddigi életében, hát most megpróbálja ezt ellensúlyozni. A szerződés szerint holnap, vagy holnap után a gróf szolgái átnézik utoljára a kastélyt, és ha mindent rendben találnak, az azt követő napon, már költözhetnek is, ha kedvük tartja. És miért ne tartaná kedvük. Marie nagyon oda volt azért a helyért…

Henry ledobta köpenyét az egyik fotelra, és az ágyhoz lépett. Kezét a lány forróságtól égő homlokára simította, mire ő rögtön felriadt. Szemei még fátyolosak voltak az álom hatására, beletelt néhány pillanatba, míg felismerte az előtte álló sötét alakot. Némileg nyugodtabban dőlt vissza a párnákra, szemeit lehunyta.

- Szükséged van valamire? – kérdezte a férfi, helyet foglalva az ágy szélén.

- Egy pisztolyra… - lehelte a nő.

Henry elhúzta a száját. – Látom a humorod újra a régi.

A lány ajkainak sarkában halvány mosoly jelent meg. – Valakinek helyettesítenie kell azt, ami belőled hiányzik.

Henry hallotta a hangjából kiszűrődő kötekedést. Kihúzta magát ültében és az ágyra támaszkodott egyik karjával.

- Mrs. Noir, honnan tudja, hogy nincs humorérzékem?

Marie felsandított rá hosszú szempillái alól. Szemei csillogtak, nem igazán lehetett eldönteni, hogy a láztól, vagy a benne bujkáló jókedvtől-e. – Mert nem igazán mutattad meg eddig…

Hm, ott az igazság. A férfi visszább húzódott egy sóhajtás kíséretében. Miért van az, hogy a lány ilyen természetéből fakadó könnyedséggel világít rá dolgokra? Sohasem szerette igazán azt, ha erőnek erejével próbálták kiismerni, de úgy vélte, Marie már az első napokban félig megtette. Lehetséges, hogy ennek semmi valóságalapja nincs, de akkor is volt egy ilyen gyanúja.

- Útközben találkoztam Blacklayne-nel.

Marie halkan nyögve fúrta arcát a párnákba. Kellemetlenül gondolt arra, hogy milyen nyíltsággal méregette az említett férfi a múltkor. Elég nevetséges helyzetben volt. Régebben azt kívánta, bár lenne egy olyan férfi valahol, aki eltekintene a szürkeségétől, és csak a személyiségéért kedvelné és szeretné. Most nagyon úgy látszik, teljesült ez a kívánsága, mégis a pokolba kívánja az egészet. Foghatná persze arra is, hogy már férjnél van, de tudta jól, hogy ez nem igaz. Az igazi ok az, hogy az egyetlen férfi, akinek figyelmét szeretné felkelteni, az rá se hederít. És itt ül mellette.

- Ó… - nyögte ki végül. – Mi van vele?

A férfi kissé megrökönyödött ezen a hidegségen. Ha eltekint az egyre inkább elhatalmasodó féltékenységi rohamaitól, még magának is bevallotta, hogy Blacklayne igazán rendes férfi. Szép anyagi háttérrel rendelkezik, és nem utolsó sorban ember! Ahogy látta, rajong is Marie-ért. Tökéletes jelölt a szép jövőre nézve. Nem értette a lány hidegségét vele szemben.

- Elhívott minket egy délutánra. A programot még nem tervezte meg, de… - közelebb hajolt a hatás kedvéért. – mindenképpen szeretne kilovagolni.

A lány szemei felcsillantak, alsó ajkát fogai közé harapta. Henry-nek erőltetnie kellett magát, hogy elszakítsa róla tekintetét.

- Nos? – kérdezte néhány percnyi gondolkodási idő után. Sejtette, hogy nyert ügye van.

- Egy feltétellel.

- Mi lenne az? – egyenesedett vissza.

- Ha tisztázod vele ezt az őrültséget, hogy a húgod vagyok. A vak is látja, hogy semmi hasonlóság nincs közöttünk.

- Unokahúg?

Marie összeszorította ajkait és elfordult a férfitól, a takarót felhúzta a válláig, s nem szólt egy szót se. Bele se kellett volna mennie ebbe az egészbe! Még hogy unokahúg! Kész röhej! Már csak az hiányzik, hogy újra magázni kezdjék egymást. Így is elég nagy meglepetés volt, hogy a férfi egyik napról a másikra abbahagyta ezt az őrültséget.

- Nem kezdhetsz úgy új életet, ha a feleségem vagy…

Marie dühödten felsóhajtott.

- Ezzel azt hiszem egy icuri-picurit elkéstél, nem gondolod? – motyogta a párnába.

Most legszívesebben kilométerekre lenne a férfitól, ha tehetné. Annyira elviselhetetlen néha ez a helyzet. Ez a visszautasítás. Pedig mennyiben volt már része! Összeszámolni se tudja az az igazság. Szomorú vagy sem. És lehet, hogy igaza van Henry-nek. Lehet csak ő habarodott bele, annyira hálás, hogy nem tudja megkülönböztetni a két érzést… Lehetséges, hogy egyáltalán nem illenek egymáshoz, és a férfi tisztábban látja a dolgokat, ezért ellenzi azt, hogy az igazat mutassák meg a városnak, miszerint házastársak. De akkor is nehezére esett úgy gondolni Ethan Blacklayne-re, mint leendő férje. Főleg, hogy itt ül mellette a jelenlegi.

- Elmegyünk. – jelentette ki Henry keményebb hangon.

- Beteg vagyok… - suttogta elkeseredetten. És még csak nem is kellett kifogásokat hazudnia. Elég volt az állapotára utalnia.

- Nem most rögtön fogunk… de elmegyünk.

- Akkor menj nélkülem és találj ki előtte egy egész boldog családi drámát. Biztos imádni fogja. – utálta. Most nagyon utálta.

- A lovaglásról is lemondasz? A városiak szerint Blacklayne birtoka hatalmas…

- Neked is hamarabb eszedbe juthatott volna, és nem kell rögtön Blacklayne birtokainak a nagyságáról áradozni, megteszi a park is, hogy kimenjünk oda.

Henry a fogait csikorgatta, de nem akarta a lányra zúdítani a dühét. Most az egyszer tényleg szerette volna visszafogni magát. A cél fontosabb volt annál, minthogy egy kis hisztéria miatt az egészet sutba vesse.

- Nem élhetsz örökre a négy fal között, Marie… - ó te jó ég, és ezt pont ő mondja! – Ismerkedned kell!

Marie felé fordult és gúnyosan végigmérte. – Rendben, de elmagyaráznád nekem, hogy miért pont ezzel az ifjú és agglegény báróval kell elsőnek? Komolyan mondom, megfordult a fejembe, hogy zárdába vonulok!

Csak üres fenyegetés… nem lehet más… ugye?

- Ne beszélj butaságokat.

A lány túlságosan is értékes ahhoz, hogy vénkisasszonyok közé húzódjon, akik még hírből sem ismerik az olyan fogalmakat, hogy izgalom, meg szenvedély.

- Figyelmeztetlek, ha kell, a vállamon cipellek el oda. Már megígértem, ne hagyd cserben.

- Majdnem elgázolt. Ez lesz az elégtétel, hogy nem megyek el!

Hm, kezdte érteni, hogy az anyósa miért volt dühös rá. Marie tényleg nem a legszófogadóbb fajta, annyi szent. Ráadásul meg volt az a képessége, hogy a frappáns válaszaival semmi perc alatt kivágja magát. El kellett ismernie, hogy kevés emberrel találkozott, akik őhozzá hasonlóak voltak. Nem mindenkinek adatik meg ez. 

- El fogsz jönni.

- Nem, nem fogok.

Két nap múlva Marie a Blacklayne kúria nappalijában ücsörgött és fogcsikorgatva hallgatta az előtte álló férfi monológját a család történetéről és erényeiről. Az ide jutásban nem volt semmi olyasmi, hogy a férje vállán érkezett. Kíváncsi volt arra, hogyan fog hozzáállni a férfi, ha engedelmeskedik neki. Ez persze nem jelentette azt, hogy ezen túl minden szavára ugrani fog. De ha ez a látogatás kiengeszteli Henry-t, akkor fellélegezhet. Sajnos azonban továbbra is úgy kellett bemutatkoznia, mint a húga, nem pedig a hitvese. Ez a tény nagyon felvillanyozta Ethan Blacklayne-t s nem rejtette véka alá tetszését és udvarlási szándékait. Elmondása szerint eddig egyetlen nő sem hozta olyan „lázba”, mint Marie, és most komolyan elgondolkodott a házasságon. A lánynál ez volt az a pont, hogy majdnem felugrott a giccses nappali giccses kanapéjáról, hogy itt hagyja ezt a giccstől fulladozó udvarházat. Egyes egyedül az tartotta vissza, mikor Henry az ő kezére simította a sajátját. Nyugtatásként vagy fenyegetésből, fogalma se volt róla, mindenesetre úgy meglepődött, hogy Ethannek kétszer kellett megkérdeznie, hogy kér-e teát.

Egy álnok kígyónak érezte magát, amiért engedte a férfit hazudni a kapcsolatukról. És tehernek, hiszen nem lenne annyira azon, hogy más férfit keressen neki, ha örülne a közelségének. Nem tudta felfogni, miért nem élhetnek egyszerűen csak egymás mellett, nem kért ő semmi egyebet, csak a szabadságát, amit egyedül ő tudott megadni. Nem szólt volna bele a férfi életébe, semmit sem követelt volna tőle. Megegyeztek abban, hogy a jövőben miként élnek, erre első adandó alkalommal megszegi. A gyomorgörcs már több napja nem akart elmúlni, s ezen az se változtatott, hogy a mai napon már új otthonukban hajthatják fejüket álomra.

Mindegy, megkeményítette magát lelkileg. A ma este folyamán kiszedi belőle, hogy mit akar pontosan. Az sem érdekli, ha azt mondja, hogy válás lesz ebből a törékeny lábakon álló kapcsolatból. Ő harcolni fog a szabadságáért, és nem fogja érdekelni, hány Ethan Blacklayne szerű alakot kell ehhez eltaposnia.

- Ön is így gondolja, Miss Noir?

Marie szívesen felnevetett és kijelentette volna, hogy a helyes megszólítás Mrs. lenne, de visszafogta magát, ugyanis sikerült elkapni Henry figyelmeztető pillantását.   

- Mmm… megismételné, kérem? Azt hiszem, elkalandoztak a gondolataim…

- Hát persze. Henry-vel azon elmélkedtünk, hogy a házasság, mint szentség, mennyire befolyásolja a férfiak és nők gondolkodás módját.

Marie egyik férfiról a másikra tekintett, végül a férjén állapodott meg. Kár volt, hogy lemaradt az ő véleményéről. Nem baj, majd később visszakérdezi. Megköszörülte a torkát, mielőtt válaszolt volna.

- Az attól függ. Ha a két fél igazán kedveli és szereti egymást…

- Ó, a szerelem… a nők ebből a szempontból mindig is naivak voltak. – szakította félbe Ethan. Marie összeszűkült szemekkel figyelte a vonásait. A férfi gúnyolódott ezen, neki pedig roppantul nem tetszett ez a fajta hozzáállás.

- Valami kifogása van ellene, Monsieur Blacklayne?

Ethan úgy pillantott rá, mint egy szülő a hisztiző gyermekére. – Drágaságom, a szerelem múlandó. Bárhogyan is lángol a nőben, az egy idő után átcsap tiszteletbe és alázkodásba.

- Maga úgy gondolja, hogy a nőnek meg kell alázkodnia? – kérdezte nem kis bosszúsággal a hangjában. Még hogy drágaságom! Viszketett a tenyere, oly’ szívesen törölte volna le arcáról azt a felsőbbrendű mosolyt.

- A férfi tartja el a nőt, ő gondoskodik róla, ellátja minden jóval. Mi mást várhatna el az ember a feleségétől mindezekért cserébe?

- Szóval rabszolgát akar tartani…

- Azt hiszem ez eléggé durva kifejezés erre.

- De ráillik arra a képre, amit ön elképzelt a jövendőbelijéről!

- Ön túlságosan is álomvilágban él, Mademoiselle. Nem gondolja, hogy fel kellene nőnie?  

Marie nagy levegőt vett, mielőtt válaszolt volna. Minden egyes szavát mérlegelte, de valahogy már nem is érdekelte, hogy mi lesz a következménye. Henry-vel már így is hadilábon álltak. Ezen a helyzeten már nem lehet rontani.

- Kezdem érteni, hogy miért is nem nősült meg eddig. A személye és az ajánlata egy jóhiszemű nő számára maga lehet a pokol.

Ethan ajkai elnyíltak egymástól, tekintete elsötétült a sértéstől, állkapcsa megfeszült, ahogy fogait összeszorította. Bátran állta pillantásának súlyát. Viszont nem mert a férjére nézni, úgyis tudta, hogy mi lenne a szemeiben. Megvetés. Mint mindenkinek, ha egyszer kimondja a saját véleményét.

- Ha megbocsátanak… - állt fel, majd percnyi késlekedés nélkül elfordult, hogy kimenjen ebből a túlzsúfolt helyiségből.

Cipőjének kopogása túlságosan hangos és oda nem illő volt, ahogy végigsietett a múzeumba illő folyosón. Ez az egész az ő hibája! Ha nem hozta volna ide, most nem lenne ez az egész sértegetős cirkusz! Hogy utálta ezt a parádét! Miért nem lehetett volna egyszerűen visszautasítani ennek a sznobnak az ajánlatát? És még ő azt akarta, hogy legyen a felesége! Uramisten, mit képzelt róla?

Kiért a szabadba, az egyik inas ott állt készenlétben, sárga és kék csíkos libériájában. Marie kérte, hogy vezesse ki a lovát. Egy helyben toporogva várt türelmetlenül, egy nagyobb sóhajjal próbálta lenyugtatni magát. El akart tűnni innen mielőbb, nem szerette volna, ha Henry most utoléri. Nem bírta volna elviselni a kioktatását, és hogy a fejéhez vágja a jó modor illemszabályait. Eleget hallotta már a nevelőanyjától.

Az inas lassan visszatért, kezében az ő arab telivérjének kantárját tartotta. Marie megköszönte a segítségét, miután a fiatal fiú felsegítette a nyeregbe, majd a kapu felé irányítva a lovat, elindult.