Miközben az alagútban mászott fölfelé, annyi idő telt el, hogy teljesen besötétedett. Tágra nyílt szemekkel fürkészte a hatalmas termet, melynek sem a végét, sem a tetejét nem látta az éjjeli homályban. Világított ugyan egy-egy mécses pár asztalon, de azok fénye is elveszett egy bizonyos távolság után a nagy sötétségben. Nekro oldalt pillantott, amerre az ablakokat sejtette, s meglátta, hogy azokon az ablaktáblákat bezárták. Így, még, ha valamelyik hold, vagy a csillagok nyújthattak volna valami fényt -,  az is ki volt zárva innen.
 - Használd a macskaszemet! - halkította le hangját az öreg. - Érzem, van itt valaki!
 - Jó. - válaszolt kurtán, majd jobb kezének két ujjával megérintette szemhéjait és becsukott szemmel elmormolta a saját testét elváltoztató varázsigét. Kinyitotta szemeit, pislantott kettőt, hogy megszűnjön a fátyol, mely miatt homályossá vált egy pillanatra a látása. Ezután olyan tisztán látta a környezetét, akár egy éjjeli ragadozó. A sötét részek kivilágosodtak a látómezejében, mintha valaki halvány fénnyel világította volna meg neki. Újra feltekintett a plafon irányába, és lenyűgözte a magas, égbe törő mennyezet legyezőboltozata és annak faragványai...
 - Ne bámészkodj! - sürgette Nekrot a mestere. - Tudom, szép, meg minden... de minél gyorsabban távozunk, annál kisebb az esélye, hogy elkapnak!
 - Jó, de akkor is...- suttogta. - Soha nem láttam még ilyen gyönyörű épületet.
 Még jó ideig szobormereven állva meredt fölfelé és csak csodálta a könyvtár plafonjának szépségét, majd észbe kapott és - hallgatva az egyre idegesítőbbé váló locsogásra -, elkezdett keresgélni a könyvek közt. Főképp a mágia témájával foglalkozó köteteket kereste, de egyet sem talált, és nem csak a könyvtár óriási méretei miatt... Egyszerűen nem voltak ott a könyvek, ahol lenniük kellett volna. Bóklászás közben egy emelvényhez ért, melyet égbe törő oszlopok vettek körül. Nekroban feléledt kíváncsiság, és közelebb óvakodott. Az emelvényen egy fekete gömb volt, melyet egy kőből faragott kéz tartott a mennyezet felé.
 - Ez egy Látókő! - kiáltott fel a boszorkány. - Még én sem ismerem eme tárgyak minden tulajdonságát...
 - Akkor itt az ideje, hogy mindketten megtanuljunk mindent róluk. Nemdebár? - válaszolta, majd óvatosan megérintette a Látókövet, mely kellemes energiákat árasztott magából. Ahogy a kezébe vette, aranyszínben kezdtek benne örvényleni halvány, vékony sávok. Majd Nekro szemei előtt feltűnt egy kép: saját magát látta, még sokkal korábban. A mostohatestvérei kaptak enni, de ő nem, mert panaszkodott rájuk, hogy kigúnyolták, s megverték... A kép eltűnt és kirajzolódott egy újabb. Selene Tusand-ot látta vasra verve. Néhány füstös képű férfi vigyorogva közeledett felé izzó vasdarabokkal... A hátérben egy - tetőtől talpig - pompás, tiszta fehér ruhába öltözött alak állt. Egyáltalán nem illett öltözéke az alkalomhoz. Az alak gúnyosan elmosolyodott, mikor a vámpír felüvöltött a fájdalomtól...
  Nekro ezt nem bírta tovább nézni. Útizsákjába süllyesztette a Látókövet, majd elindult egy olyan irányba, amerre a főbejáratot sejtette.
  - Az Istenekre! Mi a fenét csinálsz?! - ripakodott rá a banya.
  - Tudod hol van a börtön? - kérdezett Nekro vissza.
  - Igen, de mit akarsz a börtönnel?
  - Tudom, hol van Selene. Érte megyünk. Na, mondd, merre van, vagy megyek a saját fejem után!
  - Eszemben sincs! Onnan élve ki nem jutsz! Nem vagy se elég erős, sem képzett ahhoz, hogy ez sikerüljön! Korántsem ér az a vérszívó ennyit!
  - Akkor maradj csöndben, míg vissza nem jövök! - azzal kivette zsebéből a boszorka lelkét fogva tartó kristályt és betette egy elég vastag könyv mögé, nem törődve az öreg - nemtetszést kifejező - szavaival.
  Egy "gyengéd" széllökés segítségével kinyitotta a könyvtár ajtaját, majd mit sem törődve az ájult őrökkel a kitört ajtószárnyak alatt, elindult a börtön ajtajának megkeresésére. Nem kellett sokat haladnia, mire belefutott az első katonákba, kik nyilván meghallották a csattanást, mikor kinyitotta a könyvtár ajtajait. Egyiknél lándzsa, a másiknál kard, a harmadiknál egy fáklya...
 Nekro villámgyorsan elővette fekete, elegáns ívben hajlított pengéjű kardját, majd nemes egyszerűséggel "darálni" kezdett. A lándzsát egy suhintással kettévágta, következő csapására a használhatatlanná vált fegyver tulajdonosának mellkasából ömleni kezdett a vér - a láncinge ellenére, melyet fehér köntöse alatt viselt. A láncing mellrészén arany hímzéssel egy stilizált nap, s annak sugarai látszottak - míg az ép volt... A varázslótanonc harmadik, illetve negyedik csapására úgy dőlt el a másik két ember is, hogy felocsúdni is alig volt idejük. Nagyobb visszhangja volt a folyosón elterülő élettelen testüknek, mint amennyi hang a torkukon ki tudott jönni.
  Nekro nem vesztegette tovább az időt, ment tovább, s minden olyan elébe kerülő személyt levágott, akinek fegyver volt a kezében. Az álmukból felriadt nőket egyszerűen félrelökte a legcsekélyebb udvariasság nélkül. Hiszen ezek csak emberek... nincs ideje velük foglalkozni. Gyermeket meg nem látott... Nem is hallott a páncélok  és fegyverek csörgésén kívül mást, így nem törődött semmivel, csak pillanatnyi céljával: egyre lejjebb, s lejjebb jutni a hatalmas épületben...
  Végül egy olyan helyen kötött ki, ahova egyáltalán nem akart elérni. Egy hatalmas kupolával fedett terembe, melynek egyik végén egy díszes, faragott szék állott, egy lépcsőkkel magasított emelvényen. Sötét színű szőnyeg vezetett Newedge király trónjához, mely a fáklyák lángjánál, vagy a nap fényénél vörös színben pompázott.
Utóbb visszagondolt ugyan következő cselekedetére, de, hogy miért tette akkor, nem tudta megmagyarázni később soha sem. Mintha a Látókő sugallta volna neki, hogy vegye elő őt, majd segít neki... Úgy is tett. Elővette a gyönyörű, aranyban és feketében örvénylő gömböt, s az megmutatta neki a helyes utat, bár nem úgy, ahogy Nekro gondolta. Belefutott egy nagyobb csapatba, s azzal addig elszórakozott, míg meg nem jött a következő. Mikor a harmadik ilyen csapat is felbukkant, elege lett. Nem tudta eldönteni, sírjon-e vagy nevessen a katonák ostobaságán? Minden erejét felhasználva eleresztett egy tűzgömböt, bele a tömegbe. Nem hitte volna, hogy képes lesz egy ekkorát létrehozni. A legelső áldozatnak - akit elkapott a mágikus úton létrehozott tűz - a felsőteste szénné égett, a többiek pedig szintén súlyos égési sérülésekkel kerültek a doktorok kezei alá. Ám támadása árát meg kellett fizetnie... bizony erre később jött rá Nekro.
  Belefutott a negyedik nagyobb zsoldoscsapatba, s mikor megint használni akarta az erejét, az cserben hagyta. Spirituálisan kimerült, ahogyan ezt az állapotot az öreg jellemezte... Még nem rendelkezett elég tapasztalattal, és erejének teljességét még korántsem érte el. Kénytelen volt megint a kardjára támaszkodni az ütközetben, és minél többen jöttek, annál nagyobb erőbedobással kaszabolta a felbukkanó embereket... bár ezek egyre jobban vívtak és sokkal éberebbek voltak az előzőleg elintézetteknél. Végül hátrálni volt kénytelen, mert érezte a görcsös fájdalmat karjaiban, ahogy egyre jobban elfáradt. Visszaszorították a trónterembe, s körbevették. Viszont nem merték Nekrot megközelíteni, így egységes falként, egy kör közepén tartották sakkban...
  - Nem is rossz. - szólalt meg egy nyájas hang a teremben. - Határozottan nem rossz. De mint látod, embereim sokkal többen vannak, mint te.
  - Nem a mennyiség számít, hanem a minőség! - feleselt Nekro a hang gazdájának, ki idő közben leült a trónra.
  - Ha-ha-ha! Milyen igaz! - nevetett Newedge - bár el kell ismerned, te démonfattyú, hogy végül az emberek fogják a világot uralni. Mit szólnál, ha kapitányommá fogadnálak? Ha hűséget esküdnél nekem, megbecsült lennél a birodalmamban, s életben is maradnál, hisz már egyetlen katonám megöléséért is halál jár, nemhogy ötvenért!
  - Fogadjak hűséget egy magadfajtának, aki még a hűség fogalmát sem ismeri? Ráadásul egy embernek? A ti fajtátok mindig üldözött, s bántott engem! - tört fel belőle a sokévnyi szenvedés emléke. - Undorodom, s utállak titeket! Emberek... förtelmes lényei vagytok a világnak! A jótevőitekből szolgát csináltok, a tanítóitokból holtat, s még a saját népeteket is sanyargatjátok!
  Újult erővel, s dühvel támadt, egyenesen Newedge trónjának irányába. Aki nem állt félre az útjából, azt a kardja örök álomba küldte, vagy néhány végtaggal kevesebbel ébredt másnap... Nekro elverekedett egész a trón emelvényének aljáig, de akkor hirtelen megyílt alatta, s két másik ember alatt a föld, s zuhantak a sötét mélységbe...