Szombat. Hogy mi is olyan csodálatos ebben a napban? Elsősorban az, hogy nem kell dolgozni. Másodsorban, hogy a kutya sem keres. Hát létezhet ennél szebb nap?
Hajnali fél tizenegykor - egy gyors időellenőrzést követően - éppen a másik oldalamra fordulnék, mikor szokatlan hang üti meg a fülemet. Mi a nyavalya? A káromkodó munkásokat, az üstdobon gyakorló alsó szomszédot, és a szomszéd girhes macskájának nyávogását már meg sem hallom… de ez…
Óvatosan felküszködöm magam ülő helyzetbe, s míg egyik kezemmel hátam mögött támaszkodom, a másikkal a mellettem heverő telefonom után matatok. Lehet, hogy nyitott szemmel könnyebben menne, de az azt jelentené, hogy felkeltem. És ezt semmiképpen nem engedhetem meg magamnak ilyen korán.
Néhány másodperces tapogatózás után sikerül is megtalálnom a kívánt tárgyat, s kellő morcossággal hangomban igyekszem hívóm tudtára adni, hogy ne zaklasson.
- Tessék. – Egy halott cserebogárban nagyobb élet volt, mint ebben a beköszönésben, úgyhogy remélem megértette: nem szándékozom hosszas csevelyt folytatni.
- Szia, Iza! Be tudnál jönni az irodába? – Nem tudom, hogy a főnök húga mit akar ilyen korán, de a válaszom egyértelmű.
- Szia, Adri. Nem. És most visszafekszem, ha nem gond. – Már épp kinyomnám a mobilt, mikor újra meghallom hangját.
- Várj, kérlek! Ez most vészhelyzet!
Ez az a mondat, amit egyszerűen nem tudok figyelmen kívül hagyni. Sóhajtva emelem vissza fülemhez a telefont, s szememet kinyitva szállok ki az ágyból, míg megnyugtatom a vonal másik végén lévőt, hogy egy órán belül ott vagyok. Remélem nem gyújtott fel semmit, mint múltkor…


Nagyokat pislogva meredek az előttem ülő szőkére, míg komolyan fontolóra veszem, hogy a kezemben tartott kávét magamba, vagy rá öntsem-e.
- Adri, hadd foglaljam össze: beállított egy pasas, hogy találjuk meg a hörcsögét…
- Tengerimalac. – Lesújtó pillantásom szerencsére elég ahhoz, hogy letöröljem vele mosolyát.
- Lényegtelen. Tehát megkért, hogy keressük meg a rágcsálóját, te pedig igent mondtál rá. Stimmel?
- Igen. – Bólint egyet, s újra vigyorogni kezd. Jó, hogy neki még megy.
- És mit is keresel te itt pontosan?
- Hogy érted ezt? Én csak bejöttem segíteni, mint minden pénteken. Mondjuk Laci és te sem voltatok még bent, amin meg is lepődtem, de azt hittem kiugrottatok valamiért. – Mély sóhajjal próbálom visszafogni magam, s mielőtt még leordítanám a fejét, kortyolok egyet a kávéból. Hmm… így már jobb.
- Adri, ma szombat van. – Teljesen nyugodtan figyelem, ahogyan először ledöbben, majd az asztalon lévő naptárhoz kap.
- Jaj, akkor rohannom kell. Elkések a manikűrösömtől. – Már fel is pattan, s a táskáját felkapva siet el mellettem.
- Hé, nem gondolod, hogy még meg kellene beszélnünk ezt a hörcsögös ügyet?
- Tengerimalac! – kiáltja vissza nekem a bejárattól, s már csak arra eszmélek, hogy csapódik mögötte az ajtó. Ezt nem hiszem el… lelépett!
Magamba fojtom az éppen kikívánkozó káromkodást, s felhörpintve az utolsó korty koffeines löttyömet huppanok le a székembe, melyet az előbb még drága főnököm húga bitorolt. Nem elég, hogy hetente egyszer bejön ide „dolgozni”, még az asztalomhoz is bepofátlankodik. Ha tegnap tudtam volna, hogy csak azért nem jött be, mert eltévesztette a dátumot, nem örültem volna annyira…


Sóhajtva irányítom tekintetem kis noteszemre, ahol egy fura, kis szívecskékkel tarkított bejegyzést találok egy bizonyos Mr. Smith telefonszámával. Ki a fene keresne minket ilyen névvel? Ezt a rizsát is csak az a szőkeség vehette be…
Na jó, akkor most gondolkozzunk: Laci elutazott a menyasszonyával, úgyhogy őt nem tudom felhívni. Bárhogy is nézem, nem marad más, mint a titokzatos Mr. Smith.
Az asztali telefonomat közelebb húzom, s komótosan beütöm a számokat… érdekes beszélgetés lesz. Már ha egyáltalán felveszi valaki, és nem csak kamu a szám.
Az ötödik csöngés után már majdnem leteszem a kagylót, mikor egy mély hangot hallok meg:
- Igen? – Nos, most legalább kiderül, ki is ez a barom.
- Jó napot Mr. Smith! A Balogh Nyomozóirodából hívom. Ha helyesek az információim, Ön itt járt ma délelőtt. – Tartok egy szusszanásnyi szünetet, de nem ellenkezik, így folytatom. – Sajnálattal kell közölnöm Önnel, hogy nem tudjuk teljesíteni kérését. Remélem sikerül mást találnia a munkára. Viszont hallásra! – A lehető leggyorsabban le akarom tenni a telefont, de az újonnan felszólaló hang megakadályoz. Végül is miért menne minden ilyen könnyen?
- A kollégája biztosított róla, hogy vállalják az ügyet. – Hogy miért is nem lepődök meg ezen…
- Az a hölgy, akivel beszélt, nem a kollégám, így joga sincs elvállalni ügyeket. Minden esetben a főnököm dönt, de ő jelen pillanatban nem elérhető.
- A hölgy azt állította, hogy ő az Ön főnökének a húga. Talán hazudott? – Egyre rosszabb irányba halad ez a beszélgetés…
- Nem, természetesen nem hazudott, de… - És persze, hogy még esélyem sincs magyarázkodni, máris közbevág az ürge. Szuper!
- Akkor az a papír, amit aláírt, és amiben kezeskedik róla, hogy vállalják az ügyet, érvényes. Vagy tévedek? – Mit írt alá az a szerencsétlen? Ezt nem hiszem el!
- Ebben az esetben megkérhetném, hogy röviden avasson be, milyen ügyön kell dolgoznom? – Remélem ez csak a tegnapi pizza-túladagolás okozta rémálom, s mindjárt felkelek a puha ágyikómban.
- Hol van éppen? – Alaszkában! Ugyan hol lennék?
- Az irodában.
- Értem. Pár perc múlva felkeresi Önt az egyik emberem, és mindenbe beavatja. – Éppen szólnék, hogy ez azért túlzás, de már esélyem sincs, mivel egy pittyegő hang tudatosítja bennem: megint rám csapta valaki a telefont. Éljen!
De mégis mit kell ezen ennyit vacakolni? Idejönni? Mondja el, hogy néz ki az a nyamvadt vízi patkány, és már le is rendeztük! A kisállat kereskedésben biztos találnék egy hasonlót…
Elmerülök minél kevesebb időt és erőfeszítést igénylő ötleteimben, mikor halk kopogás üti meg fülemet. Nocsak… ez még nem is volt pár perc!


Kidülledt szemekkel meredek az előttem álló alakra, s lassan de biztosan tudatosítom magamban, hogy ez nem a hörcsögös ügyfél lehet.
- Jó napot! Ajánlhatom a kisasszonynak a legjobb szőnyegemet egyből? – Kettőt pislogni sincs időm, mikor a megszámlálhatatlan kárpittal körülvett alak elsuhan mellettem, s már asztalom elé terít le valami otromba elefántot ábrázoló izét. Pár pillanatig megkövülten figyelem, ahogy egyre inkább otthon érzi magát a szűk kis helyiségben, majd a reggeli kávé hatását megérezve köszörülöm meg torkomat, s vágom be az ajtót.
- Na idefigyeljen… – Szép, mondhatom! Még a nevét sem mondta el! Most mégis hogy küldjem tisztességesen vissza az anyabolygóra? Enyhén felhúzott szemöldökkel nézek rá, hátha rájön a kis Einstein, hogy mit akarok.
- Abdul, kisasszony. Abdul Kashmir, a szolgálatára. – Nem elég, hogy tökéletesen beszél magyarul, szőke haja, kék szeme és hófehér bőre van, de még a hazugsága mellé egy ekkora művigyort is megenged magának… Ma mindenki az én idegeimen akar táncolni?
- Hát persze, Abdul. – Egy lesújtó pillantással azért még közlöm vele, hogy szórakozzon azzal, akit nem vertek ki az ágyából, majd halk sóhaj kíséretében kezdem kiokítani. – Ugye látta, hogy ez egy nyomozóiroda? – Már szólásra is nyitná a száját, hogy helyeseljen, de megelőzöm. – Örülök neki. És mivel ilyen gyönyörű szőnyegei vannak, hajlandó vagyok egy ingyen leckét adni Önnek, amit talán a munkája során is felhasználhat. – Szemei felcsillannak, míg teljesen szembefordul velem, s számomra már komoly fájdalmat jelent, hogy visszafogjam gúnyos mosolyomat. Most vajon az ingyen leckének örül ennyire, vagy azt reméli, hogy tényleg megveszem azt a borzalmat a padlóról? – Amint belép egy szobába, mérje fel a terepet. Most mögöttem van a bejárat és maga mögött a nagy ablak. A jobb kezével éppen az íróasztalomon támaszkodik. Szintén ebben az irányban kell egy kicsit hátrébb tekintenie ahhoz, hogy az iratszekrényeket meglássa. Mivel elég nagyok, joggal gondolhatja, hogy ez egy forgalmas hely. – Látom a vigyorán, hogy mindezt ő is kikövetkeztette már. – És ami a legérdekesebb, hogy mindezt látni az ajtóból. Úgyhogy az a következtetése, hogy rám tud sózni valamit, helyes is lehetne. – Tartok egy kis szünetet, s a tekintetében csillanó remény az arcán megjelenő, nevetségesen gyenge, tagadó kifejezéssel szemben is elég ahhoz, hogy az eddigieket igazolja. – Azonban, ha vette volna a fáradtságot, hogy a belépése után a jelen pillanatban magától balra található oldalt is megfigyelje, észrevette volna azt a bizonyos ajtót. – Látom, ahogy lassan leesik neki mondanivalóm. – Bizony-bizony. Az nem a mellékhelységbe vezet, hanem a főnököm irodájába. – Bár amilyen rendet tart… - Tehát most már mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy én nem fogok semmit sem vásárolni magától, bármennyire olcsón is kínálja. – Még makogna valamit zavartan, de nekem mára elegem van a szőkékből. – Azt hiszem tudja, merre van az ajtó, Abdul! – Egy utolsó jelentőségteljes pillantással búcsúzom a kis álarabtól, s már nem is figyelve rá indulok meg asztalomhoz. Mi jöhet még ma?