Már elfogadtam, hogy az élet nem lehet könnyű és szép, de miért kell a bajnak mindig hármasával rám törnie? És miért nem tartanak nagyobb szüneteket a fentiek, a csapások sorozatos küldözgetései között?

Komoly sajnálatomra, mielőtt még a kis kereskedőm lelépne, újabb kopogás zavar meg. Nagyon ajánlom, hogy ez a hörcsögös legyen azzal, hogy megtalálta az állatát, mert még egy őrült a mai napra, és komolyan vérfürdőt rendezek.
- Ne örüljön, Abdul! Az ügyfeleink nem szőnyegért jönnek. – Már látom is, hogyan olvad le arcáról az a reménykedő mosoly, miközben az ajtóhoz lépek. A kis szerencsétlen rossz hangulatban kapott el, így ne csodálkozzon, ha most úton-útfélen belekötök. Már meg is sajnálnám, ha éppen nem szabadnapom lenne… - Segíthetek valamiben? – rántom ki az ajtót, s csípőre tett kezemmel jelzem a szembenállóval, hogy nem vagyok rózsás kedvemben.
- Jó napot! Mr. Smith küldött. – Várnám, hogy a napszemüveges, öltönyös fickó kinyögjön még valamit, de úgy néz ki, ennyi tellett tőle… egyelőre.
- Kérem, fáradjon beljebb. – Nem mutat túl nagy hajlandóságot. - A főnöke azt ígérte, hogy maga felvilágosít a rágcsálóról.
- Mr. Smith arra kéri, hogy látogassa meg őt a szállodában, hogy mindent tisztázhassanak. – Na azt már nem, te betontömb!
- Sajnálom, de ez lehetetlen… - Mielőtt azonban ecsetelhetném, hogy nem hagyhatok mindent itt, mert a főnököm szőke húga még visszavárható-, valami megfontolásra késztet. Egészen pontosan a kétajtós szekrény félrehúzott zakójából elővillanó valami. – Mindjárt kidobom a szőnyegest, és bezárom az ajtót.
- Én nem szőnyeges vagyok, kisasszony. Ha nem tudná, a családom generációk óta foglalkozik…
- Ő is velünk jön. – Ledermedve figyelek a mindkettőnket hallgatásra kényszerítő gorillára, majd egy nagy sóhaj kíséretében odavánszorgok asztalomhoz, s előhalászom a fiókból kulcsaimat. Előbb úgy teszek, mintha nem találnám meg egyből, s hátat fordítva a jelenlévőknek becsúsztatom az egyetlen fegyvernek látszó tárgyat a széken heverő táskámba. Ugyan nem tudom, mit kezdenék egy húszcentis, levélbontásra használható, életlen tőrrel a felfegyverkezett, nagydarab pasi ellen, de kell a biztonságérzet…
- Mehetünk felőlem. – Komótosan lépkedek az ajtóhoz, s magam előtt kiengedem a kis szőkét. Megfordul a fejemben, hogy most egy gyors mozdulattal kizárom mindkettőjüket, de a fegyveres gorillára gondolva inkább elvetem ezt az ötletet. Nem hinném, hogy problémát jelentene neki ez a kis zár… vagy az ajtó.
- Iza! De jó, hogy itt vagy! – A folyosó végébe meredve tudatosítom magamban, hogy egy integető Barbie baba csoszog felénk a lift felől, s miközben elsüllyesztem kulcsaimat táskám legmélyebb bugyraiba, elrebegek egy miatyánkot. Két szőkével és egy nagydarab, fegyveres fickóval az oldalamon szükségem lesz a fentiekre…
- Mi a baj, Adri? Nem érek rá, úgyhogy ha lehet, gyorsan. – Remélem őt legalább hagyja elmenni ez a fickó. Bár ahogy a sunyi oldalpillantásommal sikerül felmérnem arcát, nem hinném.
- Képzeld, bezártak mire odaértem. Azon gondolkodtam, hogy segíthetnél keresni egy másik manikűröst. Igazán nem tartana sokáig. – Gondolkodott… ez új!
- Nézd, most nem érek rá, de ha visszajöttem, beszélünk róla. – Csak menjünk már, mielőtt még ő is a nyakamon ragad!
- A hölgy is itt dolgozik? – Tudtam, hogy ez lesz. Próbálom rávágni, hogy nem, de Adri megelőz.
- Igen, a bátyámé az iroda. Ön pedig egy ügyfél? – Na persze, ügyfél… Mert hozzánk ilyen kigyúrt, öltönyös fickók járnak állandóan. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy maradtunk még fenn. Általában a rendőrségnek segítünk, mert a főnöknek jók a kapcsolatai, pluszban van néha egy-két gazdag ürge, akik a feleségüket, vagy lányukat ellenőriztetik, de ennyi. Végül is, ez csak Budapest…
Sejtésemnek megfelelően elindulunk a titokzatos hörcsögös pasas felé, édes négyesben. Nem tudom, mit sikerül még ennek a társaságnak kihoznia a szombatomból, de remélem, hogy egy óra múlva már a lakásomon lehetek… egyedül.


Kiszállva a fekete, sötétített üvegű, méregdrága járműből, ismerős tájat pillantok meg. Nincs időm sokat nézelődni, s államat magam után húzva követem a két csacsogó szőkét. Mihelyt sikerül elfogadnom a tényt, hogy éppen a Gellért Hotelbe készülök belépni – ahol eddig még életemben nem jártam alacsony fizetésemnek köszönhetően -, hátrasandítok, s felmérem a lelépési esélyeimet. A mögöttem haladó miatt ez kereken nulla. Már ha nem megy mínuszba… Éljen!
A furcsálló tekintettel végigmérő portás miatt erősen nem-ideillőnek érzem magam, de a már mellettem haladó öltönyösnek elég egy biccentés, hogy mindent rendezzen. Vajon megismerték, vagy minden ruhásszekrényt automatikusan beengednek?
Ezen merengek, míg lifttel feljutunk a másodikra, s egy baloldali ajtó elé kanyarodunk. A gyors beterelgetés után már csak azt veszem észre, hogy egy fotelban ülök, míg Adri a kiterített szőnyegek között válogat. Hogy én ezért mit fogok kapni Lacitól!
- Üdvözlöm Önöket! – A velem szemben kinyíló ajtóra irányítom tekintetem, és alaposan végigmérem vélhető megbízómat. Körülbelül száznyolcvan centi magas, vörös hajú, zöld szemű, öltönyös fazon, aki valahol huszonnyolc és harminckettő között mozog. Nem is rossz, bár nem az én esetem… viszont már értem a szívecskés feljegyzést. - Mr. Smith vagyok, velem beszéltek a hölgyek. Az úrban kit tisztelhetek?
Érdeklődően fordul először a kis szőnyegárushoz, majd a bemutatkozása közben enyhén megemelt szemöldökkel vonja kérdőre a testőrét. Gondolom nem voltak felkészülve Abdulra… bár ezzel nincsenek egyedül. Az egész bolygó elmondhatja ezt magáról!
- Értem. Akkor most részletezném is a feladatukat…


Zsibongó fejjel szállok vissza a fekete kocsiba, s próbálom felfogni, hogy hogyan is sikerült összehoznom ezt a napot. Az még csak egy dolog, hogy a szabadnapomon bemegyek az irodába a naptárt nem ismerő Adri miatt, de hogy most még ezt a melót is elfogadtam…
Egyszerűen túl meggyőző volt a fegyveres testőrrel és aláírt szerződéssel rendelkező pacák… Úgyhogy most mehetek keresni azt a kis patkányt. Szuper!
- Van Önöknél útlevél? – Gyanakodva biccentek a gorillának, de látom rajta, hogy felesleges kérdeznem. Csendben meredek kifelé az ablakon, majd egyszer csak leesik végre, hogy éppen hol állunk meg. A fenébe, Laci „minden iratod legyen készenlétben a nap huszonnégy órájában” szabályával!
- Ugye ezt nem gondolja komolyan? – A kis ruhásszekrény ahelyett, hogy válaszolna, kiszáll, s megtartja nekünk az ajtót. Na azt már nem, kisöreg! Most szépen válaszolni fogsz!
- Mit keresünk a reptéren? – pattanok elé, miközben igyekszem legijesztőbb tekintetemmel beszédre kényszeríteni.
- Egyiptomba utaznak, hogy visszahozzák Mr. Smith háziállatát, ahogy megegyeztek. – Hogy mi? Jól hallottam, hogy Egyiptomot mondott?
- Arról volt szó, hogy elmegyünk a nagybácsihoz, aki véletlenül magával vitte a kis férget…
- Tengerimalacot – javít ki azonnal Adri.
- Lényegtelen! Szóval megmagyarázná, hogy miért is repülnék egy másik kontinensre?
- Mert Mr. Smith nagybátyja tegnap elutazott arra a másik kontinensre. – Hiába próbálom kivégezni a tekintetemmel, még mindig hidegen és nyugodtan áll előttem. Na jó… akkor jöhet a „B” terv.
- Sajnáljuk, de az irodánknak nincs erre kerete. A főnöke bizonyára meg fogja érteni…
- Mr. Smith már mindenről gondoskodott. És most, ha kérhetem, jöjjenek utánam. – Apró, szinte láthatatlan mozdulattal jelzi, hogy fegyvere még mindig a helyén van, így csak komor pillantások kíséretében követem. Bár nem tudom, miért izgulok, hisz ez csak egy átverés lehet… csak egy átverés…