Hihetetlen, hogy mikre nem képes az ember, ha egy felfegyverzett gorilla sétál mögötte... Számomra érthetetlen módon csupán néhány percbe telik elérni, hogy a reptéren felvegyük előre lefoglalt jegyeinket, s már a kordon mögül figyeljük eddigi kísérőnk távolodó alakját. Ma már nem tudom hányadszor, de felteszem magamnak a nagy kérdést: "Hogy a fenébe kerültem ide?"


Távolról érzékelem csak a külvilágot, s a kezemben tartott jegyre és kártyára fókuszálok. Alig két perce, hogy megkaptam ezeket, mégsem hiszem el, hogy a kezemben vannak… Egy repülőjegy Egyiptomba és egy kártya, mely állítólag elegendő pénzt tartalmaz a „kis kiruccanásunkra” – ahogy azt nemrég megfogalmazta a búcsúzkodó kétajtós szekrény. Mégis mi a fenét csinálok én még itt?

Ösztönösen fordulnék meg, s rohannék minél messzebb, de eszembe jut az a néhány szó: „Tudjuk, hogy hol keressük majd!”. Még most is kiráz a hideg, ha arra a pillantásra gondolok. Lépegetek lassan Adri után, aki még mindig boldogan cseveg a kis szőnyegkereskedővel, de egyre csak nagyobb lesz közöttünk a távolság. Ő azért van itt, mert aláírta azt a vackot, s valószínűleg még csak nem is érzékelte, hogy valami nagyon nem kóserben veszünk éppen részt. És az a másik szőke… Már komolyan csak az hiányzott, hogy egy ekkora balekot is a nyakamba sózzanak! Állítólag azért jön, hogy ne utazzunk egyedül, kíséret nélkül… de könyörgöm, nála még az egyedüllét is jobb! Pont ő az, akitől védeni kellene az emberiséget! Csak a reptérig öt elefántos szőnyeget próbált meg rám sózni.

Eddigi halottas tempómat is elhagyva merevedek meg egyik lépésem közben, és egy pillanatra úgy érzem, nem tudok továbbmenni. Egyszerűen minden porcikám a menekülés utána ordít, míg józan eszem folyamatosan arról próbál meggyőzni, hogy ha itthon maradok, nekem tuti végem.

Egy könnyed lökést érzek a jobb vállamon, s mintha egy egész hegy omlana le végtagjaimról. Lehajolok összeszedni az elejtett cuccaimat, de már egy idegen nyújtja is felém. Barátságosan mosolyog rám, s valahogy megnyugtat sötét szemének látványa.

- Jól van, hölgyem? – Az ő hölgye? Hát nem bánom…- Nem akar leülni egy pillanatra? – Magával? Egye fene, de akkor legyen két pillanat! - Elég sápadtnak néz ki. Hall engem? – Az aggódó tekintete végre kijózanít, s rákvörös arccal pattanok fel.
- Persze, köszönöm. És elnézést… - hadarom, miközben megpróbálok a lehető legtávolabb kerülni tőle. Hjaj, mégis mit vétettem az égiekkel szemben, hogy így kiszúrnak velem?

Néhány gyors lépés még, és már a kis Abdul mögött is vagyok. Átnyújtom a jegyemet ellenőrzésre, s amilyen gyorsan csak lehet, felmenekülök a gépre… Igen, ez már menekülés. De kivételesen nem egy fenyegetés, vagy fegyver miatt - most csupán saját hülyeségem elől próbálok meglépni… de valahogy mindig utolér a pofátlanja! Hogy lehettem akkora balek a pasi előtt? És mégis miért nem mondtam valami értelmeset ahelyett, hogy elszaladtam volna, mint egy ovis? És a fenébe is, miért szálltam fel a gépre?


Közepes méretű – tehát csak félig teletömött – válltáskámat szorongatva élem túl a landolást, és ha nem bökne oldalba Adri, még mindig ezt a tevékenységemet folytatnám. Mit tegyek, ha csak ebben vagyok jó a talajtól eltávolodva?

- Végre itt vagyunk! Mi lesz az első dolgunk, főnök? – Hogy minek szólított? Ezt nem hiszem el! Most tulajdonképpen csak kómás állapotban képzelődök a repülő lezuhanása után… biztosan ez történik… egészen biztosan. - Miért nézel így rám? Te vagy a tapasztalt nyomozó, úgyhogy itt az ideje, hogy intézkedj! – Magyarul csak nem tudja, hol kezdje… tipikus.
- Rendben – sóhajtok fel, miközben felállok. – Akkor első lépésben most leszállunk. – Nem várom meg, hogy reagáljon valamit, csupán elsétálok mellette, s meg sem állok a váróig. Szememet néhány pillanatig hitetlenül meresztem a furcsa kiírásokra, majd nagyot sóhajtva fogadom el a tényt: tényleg Kairóban vagyok! Szuper… de ha már idekerültem, ideje lenne ennem is valamit. És ahhoz pénz is kellene…

Mit sem törődve a mögöttem haladó két alak kérdés áradatával, az egyetlen, számomra látható automata felé indulok: ideje próbára tennem az előre megbeszélt pin-kódot. Már azon töröm az agyam, hogy miből is szedhetnék össze egy visszaútra valót, mikor a gép kiadja a kívánt összeget. Lassan felkaparom állammal együtt az értékes papírdarabokat is, majd utóbbiakat a pénztárcámba rejtem.

- Iza, hova is készülünk most? – És mégis ki engedte meg, hogy így szólíts, Abdul?
- Először is keresünk valami szállást, és lepakoljuk a kárpitjaidat. Utána megérdeklődjük, hogy hol szállhatott meg Mr. Smith titokzatos, hörcsöglopó nagybátyja és felkeressük. Ha sikerült visszaszerezni a patkányt…
- Tengerimalacot. – Már vártam, hogy mikor vág közbe Adri.
- Szóval, ha nálunk van a rágcsáló, lelépünk. – Komor pillantást vetek mind a két szőkeség felé, és csak remélni merem, hogy felfogták a „nagy tervet”.
- És mikor nézzük meg a piramisokat? Akarok tevegelni is és… – Mielőtt még belemelegedne a tervezett programjai ecsetelésébe, vállára helyezem a kezem.
- Tudom, hogy nehéz megállni, de most dolgozni jöttünk ide, nem nyaralni. És a piramisokhoz Gizába kellene utaznunk. – Látom kétségbeesett pillantását, és nagyra nyílt szemei egyszerűen kikészítenek. Lassan leejtem kezemet magam mellé, s halk sóhaj kíséretében közlöm vele, hogy Abdullal akár el is mehetnek majd szétnézni, amíg én dolgozom. Hálálkodik nekem, de valójában csak a saját dolgomat könnyítem meg kettejük eltávolításával. –Jut eszembe, Abdul! – lépek közelebb a kis szőnyegeshez, miközben lehalkítom hangomat, és igyekszem csak a hátamat mutatni Adri felé. – Nem ajánlom, hogy a főnököm húgának bármi baja essen, amíg az öreget keresem. Különben tudni fogom, hogy kit tegyek felelőssé… - A gorillától ellopott szigorú pillantással sikerül komoly megfontolásra késztetnem a velem szemben álló alakot. Megy ez nekem! Mögöttem egyre inkább pipiskedik a másik kísérőm, úgyhogy hangosabbra váltok: – És mivel maga úgyis arab, biztosan elboldogul majd az idegenvezetéssel! – Gúnyos mosolyomra nem reagál, így jó erősen hátba csapom, és csak remélem, hogy neki is legalább annyira fájt, mint nekem…