A taxit kifizetve lépkedek a többiek után, és hosszas, angol nyelvűnek már alig nevezhető kommunikációs kísérlet után, sikerül szobát foglalnom egy három csillagos szállodában… a friss házasoknak. Mit tehettem volna, ha csak ezzel a szöveggel sikerült rávenni az ürgét, hogy ne dobjon ki minket? Magamat tolmácsnak hazudtam – egyelőre nem támaszkodva az ál-arab próbálkozására –, aki nem itt alszik, de ezen a problémán ráérek még később gondolkozni…

Este tizenegyre – komoly kockajátszmák után –, végre kezemben tartom az összes, valamennyire is számításba vehető hotel telefonszámát és címét. Erős ellenfél volt a portás, de pár üveg rum elfogyasztása után már egész könnyedén látott az egyesem helyett hatost… És így legalább az sem zavarja, hogy az ifjú párral alszom!

Mosolyogva sétálok a szoba felé, miközben halkan dúdolom a rádióban játszott dalt – azt hiszem, egy kicsit én is több rumot ittam a kelleténél. Igaz, éppen rám fért: ahhoz képest, hogy a mai napra lustálkodást és esetleg egy baráti sörözést terveztem, most Egyiptomban vagyok, és éppen egy hörcsögöt kergetek. Mire igyon az ember, ha nem erre?
Már a kilincsre helyezem a kezemet, mikor bevillan elém képzeletben a piramisok, a Nílus, a titokzatos sivatag meseszerű képe, és két szó: látnom kell!

Kairó ismeretlen utcáit járva újra beismerem, hogy többet ittam a kelleténél. Ahogy azt is, hogy ez a legkevésbé sem érdekel. Lassan világossá válik előttem, hogy itt egyik elképzelt dolgot sem fogom látni, mégis vonz a néhány kint maradt bazárossal és turistával tarkított város. Egész nap magamon tartott válltáskámból előkapom az egyetlen szolgálati felszerelésemet, s pár pillanatra elmerülök az emlékekben. Mennyi hűtlen feleséget sikerült már ezzel lekapni!
A biztonság kedvéért nyakamba akasztom kedvenc fényképezőm, és már azon keresztül nézem a csöndes utcácskát, ahová fogalmam sincs, hogyan jutottam. Ösztöneimet követve hazafelé próbálom meg irányítani lépteimet, minek következtében az ismerős környék helyett egyre gyanúsabb helyekre jutok.

Tovább nézelődve egy kocsmaféleséghez közelítek, s a kiszűrődő hangok eléggé kijózanítanak ahhoz, hogy ne menjek be. Eszembe jut, hogy én még mindig egy olyan országban tartózkodom, ahol nem igazán becsülik a női egyenjogúságot. Salim, a portás is csak az első két pohár rum után elegyedett komolyabb beszélgetésbe velem. És ő még jóindulatúnak is tűnt a megismerkedésünkkor… Ellenben az előttem termő, bajuszos arabbal, aki éppen most szedi le a fejem saját nyelvén azért, mert ilyenkor még kint tartózkodom. Legalábbis nagyon remélem, hogy ezt mondta, és nem ajánlatot tett.

Érthetetlen halandzsa csendül fel mögöttem is, s egy pillanatra megfagy a vér az ereimben. Azt hiszem, ezt a pillanatot választom a teljes kijózanodáshoz. Kezemet nagyon lassan próbálom meg táskámba csúsztatni, a lehető legkevesebb feltűnést keltve, s közben imádkozom, hogy legyen még meg a levélnyitó tőröm.

- Jól van? – Megakadnak mozdulataim, s csodálkozva fordulok a saját nyelvemen beszélő, ismerős hangú idegen felé.
- Jól, kö… köszönöm – dadogom, miközben nagy nehezen feldolgozom a tényt, hogy ez a repteres pasas. Éjfekete pillantás, kicsit hosszabbra hagyott barna haj… kétségtelen. Már megint előtte kell a hülyét alakítanom? Ez nem ér!
- Most úgy kellene viselkednie, mintha szeretne, különben a maga mögött álló úr nem fogja elhinni, hogy valóban a feleségem. – Ugyan már: csak hitelesebb lenne, ha most leordítanám! De egye fene… Mosolyogva húz közelebb magához derekamnál fogva, s egész kábán ölelem át a nyakát, míg el nem jut józanodó tudatomig mondandója.
- Hogy… - kérdeznék rá szándékaira, de már szorosan magához is ölel, hogy egy szavamat se lehessen hallani. Termetének köszönhetően már csupán vállával közlöm értetlenségemet. Elköszön – legalábbis azt hiszem -, s bal csuklómnál fogva kezd maga után húzni. Nyikkanni sincs időm, mikor befordul velem együtt a sarkon, s futásnak ered. Egészen pontosan eredünk…

Két nézelődővel, és vagy fél tucat sarokkal a hátunk mögött végre megállunk, s én határozottan józanul kezdem azon törni a fejem, hogy melyik kérdésemet tegyem fel először.

- Ki maga? – bukik ki végre belőlem az, amit már a reptéri incidens óta meg akarok tudni.
- Azt hiszem, ez lényegtelen. Elégedjen meg azzal, hogy segíteni jöttem. – Ezt nem hiszem el! Mi ez a hangnem? Igaz, hogy eddig idiótaként viselkedtem, de hogy valaki ilyen lenéző legyen…
- Miben is akar segíteni, ha kérdezhetem? Mert nem emlékszem, hogy megkértem volna rá. – Kitépem csuklómat keze fogságából, s dühösen meredek rá. Mégis mit képzel ez magáról? És mégis mit képzel rólam? Na jó, ez talán nem érdekel ezek után…
- Remek, sértődjön csak meg, miután kihúztam a pácból… tipikus nő! Legközelebb viszont elég lesz egy köszönöm is! – Ezt a pofátlan barmot!
- Elárulná, hogy mégis mikor történt a megmentésem? Mert én, úgy néz ki nem emlékszem. – Folyamatosan szemébe mélyedek, s megállapítom, hogy nincs rám hatással, hiába néz ki jól a kicsit hosszabbra hagyott, barna hajával… gyönyörű, feketébe hajló szemével… Váá… milyen szemével? Francba, nem kellett volna az a rum! Most biztos az befolyásol… biztos!
- Talán nem kellett volna egész este rumoznia a portással, és emlékezne. – Gúnyos mosolyra húzza a száját, míg én majd felrobbanok a dühtől. Az hagyján, hogy én így gondolom, de ő mégis mi jogon… Már automatikusan pofonra lendülne a kezem, mikor egy gondolat tör utat magának elmémben.
- A portással…- suttogom magam elé, s gyors hátrálással növelem a közöttünk lévő távolságot. Nem tudná, hogy mit ittam és kivel, ha nem látott volna. Követett? Ezek szerint a reptéren sem véletlenül ütközött belém. Ó, hogy azt a…
- Várjon! – nyúl utánam, de még pont sikerül előle elrántanom karomat. Kérdő tekintettel, és egyre növekvő idegességgel nézek rá, miközben azon gondolkozom, merre futhatnék tovább. Hol hagytam azt a tyúk eszemet, mikor rábíztam magamat? És miért nem figyeltem, hogy merre is rohantunk? – Várjon, kérem. Nem akarok ártani Önnek, pont az ellenkezője. Olyasmibe keveredett, amiből egyedül nem tud majd kimászni. Engedje, hogy segítsek! – Kinyújtja a kezét felém, de nem jön közelebb. Rám akarja bízni a döntést, de én ebben rossz vagyok, hahó!
- Ki maga? És most ajánlom, hogy válaszoljon, különben sikítok! – Úristen! Ezt tényleg én mondtam? Olyan libásan hangzott… Muszáj mindig lejáratnom magamat előtte? Na nem mintha érdekelne a véleménye!
- És azzal mire menne? Most sikerült eltűnnünk azok elől a fickók elől, de még így sem mondom biztosra, hogy nem találnak ránk pár percen belül. – Kikről beszél? – Kérem, jöjjön velem. Visszakísérem a szállására, a barátaihoz. Ígérem. – Nyoma sincs a néhány perccel ezelőtti gúnynak sem tekintetében, sem hangjában. Végül is, ha ártani akarna nekem, akkor nem mondott volna olyan dolgokat… logikusan magához akart volna édesgetni, de nem ezt tette. Mégis…
- Mi a bizonyíték arra, hogy nem pont maga kever engem valami bajba? – Bár ennél nagyobba már nem hinném, hogy tudna… Itt vagyok egy idegen országban, egy idegen utcában, egy idegen hörcsög után nyomozva, egy idegen megbízásából… Csúcs!
- Nézze, nem mondhatom el, hogy ki vagyok, vagy miért vagyok itt, mert csak több gondot okoznék. Megértem, hogy nem bízik meg bennem, de kérem, adjon egy esélyt! – Még mindig felém tartja a kezét, s közben folyamatosan a szemembe néz. Érzem is a hatását: szívem mintha kétszer olyan gyorsan dobogna. Ne csináld ezt, kislány! Tessék összeszedni magad! Szinte remeg a kezem, ahogy óvatosan az övébe helyezem. Időm sincs valami olyasmit hozzáfűzni, hogy „de csak most az egyszer”, mert egy fura zaj üti meg a fülemet, és a következő pillanatban már csak azt észlelem, hogy újra rohanok… vele együtt… kézen fogva.

Lihegve állok meg a konténer mellett, s míg rendezem légzésemet, hátamat a falnak döntöm.
- Ha itt kifordul, már látni is fogja a Szkarabeuszt. – Hogy mit? Ja persze, ez a szálloda neve… Ezek az állatok kísértenek mostanában!
- Miért nem jön velem? – Egy kicsit gyanús, hogy csak eddig kísért. És ha már itt van, igazán bejöhetne beszélni magáról…
- Már mondtam, hogy nem tehetem. – Már megint elővette a lekezelő stílusát. Én komolyan falnak megyek ettől a pasastól! Talán tartózkodnia kellene a futástól, ha utána ilyen lesz…
- Ó, nem kell féltenie! Ennél nagyobb bajba már nehezen keverhetne. – Dühösen fordítok neki hátat, s lendületesen indulok a bogárkám felé, mosolyogva morgolódásán.
- Várjon már, még meg se… - Ahelyett, hogy mellém lépne, ahogyan eredetileg tervezte, magával húz… vissza a sötétbe. Sajnos még így is látom, ahogy két, meglepően ismerős alakot tuszkolnak egy fekete kocsiba. Ledermedve hagyom, hogy a falhoz szorítson, és már csak akkor vagyok képes mozdulni, mikor a kis utcánk mellett halad el a batár jármű. Jobban mondva lennék képes mozdulni, ha nem tartana még mindig erősen.
- Engedjen el! – A lehető legnyugodtabb hangomat használom, amit a barátaim úgy utálnak. Tudják, hogy ilyenkor vagyok a legdühösebb. – Engedjen el, különben…
- Különben? Utánuk rohan és a fényképezőjével addig kattintgat, míg meg nem vakítja az összes testőrt? – Na, most telt be a pohár, kiscsibém. Meglendítem térdemet, de sajnos csak szorosabban fog le. – Gondolkozzon inkább! Ha most utánuk megy, magát is elviszik. Így viszont van esélye segíteni rajtuk. – Nyugodt a hangja, s ahogy elmerülök sötét szemében, az én aggodalmam is eltűnik. Elég egy pillantása, hogy minden addigi érzésemet újraírja. Mégis mi a fenét csinál velem ez a fazon?
- Ajánlom, hogy legyen valami terve – morgom, miközben megszakítom szemének hosszas tanulmányozását. – Már persze azt követően, hogy elenged. – Látom rajta, hogy hezitál… ennyire azért nem vagyok forrófejű! – Nyugi, nem fogok utánuk rohanni. Amúgy is eleget futottam mára.
- Rendben, és sajnálom. – Mit, hogy tényleg elengedett? No, nem bánom, ha ennyire ragaszkodik hozzám… Francba, hogy még mindig nem szívódott fel az az istenverte rum! Soha többet nem iszom! – Most egy biztonságos helyre kell mennünk, hogy kipihenjük magunkat. Aztán holnap beszélünk arról, hogy mit is tehetnénk a barátaiért.
- Ne hagyja ki azt a részt, ahol végre elmondja, hogy ki maga. – Gúnyos arcomra egy hasonlóval válaszol, s mielőtt még újra kilépnék a szállásom felé, megállít.
- Nem hinném, hogy ott biztonságos lesz ezek után. – Ebben van valami… de akkor mégis mit csináljunk?
- Merre? – sóhajtom fáradtan, s előre félek a választól. Fogadjunk, hogy valami világ vége utáni helyre megyünk!
- Két utcával arrébb lakom, jöjjön. – Pislogva követem, és mihelyt összeszedem egy kicsit magam, megpróbálom memorizálni az utat.

Híres tájékozódási képtelenségemnek köszönhetően természetesen nem sikerül rájönnöm, hogy merre is kellene visszafelé indulnom, de a rám törő fáradtság miatt már nem is nagyon érdekel. Csupán egy zuhanyt akarok, és egy ágyat. Bár ebből még mindig lehet velem alkudni…

- Itt vagyunk. Öleljen át! – Hogy mi? Ez aztán hatásos élénkítő, de lehetne finomabban is… Vagy ez nála valami hobbi? Értetlen arcot vághatok, mert morgolódva ragadja meg a karomat, s fonja dereka köré. – Ha azt akarja, hogy beengedjék, akkor csak mosolyogjon és tegyen úgy, mintha be lenne csípve. Nem hinném, hogy nehezére esne! – Ez már megint belém akar kötni… nem hiszem el! - Azt fogják gondolni, hogy most szedtem fel és nem fognak akadékoskodni. Csak ne nézzen a szemükbe.
- Tényleg? Most szedett fel? – vigyorgok bambán, mintha tényleg részeg lennék, és figyelek arra, hogy a portás felé közelítve hihetően alakítsam a becsiccsentett turistát. – Nem fognak akadékoskodni, mert ennyit néznek ki magából? Csak nem hozott már fel pár részeg nőt? – Végigsimítok arcán, s igyekszem a lehető legostobább kifejezést varázsolni arcomra. Hogy is szokta csinálni Adri?
- Nem, nem szokásom kihasználni részeg nőket. – Kicsi, gonoszkás mosoly jelenik meg szája szélén, amitől rossz érzésem támad. Mintha csak egy ragadozó méregetne vacsi előtt. Maga felé fordít míg a liftre várunk, s egészen közelről néz szemembe. – De miért érdekli? Csak nem féltékeny? – Hosszú, hullámos hajamat fülem mögé tűri, s mielőtt még bármit is mondhatnék, csípőmnél fogva betol az éppen megérkező felvonóba.
- Csak szeretné – vágom rá az ajtó záródásakor, s rögtön el is tolom magamtól. És még véletlenül sem azért, mert egyre nagyobb kísértést jelentett a közelsége! Némán, elégedett mosollyal dől a falnak, én pedig már azt kívánom, hogy nyíljon meg alatta a lift. Még ha én is lezuhannék, akkor is megérné!

Morcosan követem a szobájáig, s szúrós szemmel megyek előre, mikor megáll az ajtóban. Előreengedett… és most essek hasra? Nem hiszem el… Hogy valaki ennyire beképzelt legyen ilyen szemekkel? Na nem mintha tetszene, csak…

- Ha gondolja, arra van a zuhanyzó. – Követem tekintetemmel kinyújtott bal kezét, és egy félig nyitott ajtót pillantok meg. Nem is rossz ötlet.
- Van egy plusz törülközője? – Alig ejtem ki az utolsó szót, mikor előttem terem egy sötétzöld darabbal, és tusfürdővel. – Köszönöm. - Eltűnök a másik helyiségben, hogy ne kelljen azt az önelégült arcát néznem, így csupán egy hosszas ázás után jut eszembe, hogy valamit elfelejtettem…