Kábé tízperces toporgás után, minden maradék agysejtemet felhasználva rájövök, hogy ha itt álldogálok, nem oldok meg semmit. Tudom-tudom, ezért nem fogják utánam hajítani a Nobel-díjat, de a jelenlegi állapotomban meg kell elégednem ezzel is. Végül is az ember becsülje meg, amije van!

Nagy levegőt véve, szorosan magam köré csavart törölközővel lépek ki, s rögtön egy türelmetlen alakba ütközöm… szerencsére csak képletesen. Kézzel mosott fehérneműmet hátam mögé rejtem a tőlem telhető leggyorsabb tempóban.

- Mi tartott… - Megakad a kérdezésben, s döbbent arccal mér végig. Erre persze automatikusan törölközőm széléhez nyúlok szabad kezemmel, és erősebben szorítom össze, így végre észbe kapva fordítja el a tekintetét.

- Sajnálom, de csomagok nélkül raktak fel a gépre, úgyhogy nincs váltóruhám. Esetleg tudna kölcsönözni valamit estére? – Aprót biccent, s mintha egy kicsit el is pirult volna. Ha nem pompáznék jómagam is az érett paradicsom árnyalatában, talán még jól is érezném magam…

- Persze, azonnal keresek valamit. – Amíg ő a bal oldalamon álló szekrényben kutakodik, van időm szétnézni egy kicsit. Jobbra van a bejárati ajtó, vele szemben a behúzott függöny mögött pedig nagy a valószínűsége, hogy az ablak található. Biztosan szép a kilátás a negyedikről... – Itt is van. Egy kicsit bő lesz, de még így is ez a legkisebb pólóm és nadrágom.

Egy halk köszönömöt rebegve sietek vissza, s a gyors öltözködés után táskámba gyömöszölve már csupán alig nedves, illetve piszkos ruháimat figyelmeztetem magam, hogy holnap mindenképpen keressek fel egy üzletet. Mégsem hordhatom állandóan az Ő ruháit… bár nem is állnak olyan rosszul, és az illatuk is jó. Ááá, mi volt abban a rumban? Jobb, ha inkább megyek és alszom egyet. Már a kilincsen pihentetem a kezem, mikor rövid tépelődés után, még visszafordulok a tükörhöz. Nem az én méretem a póló, ez biztos… És a sötétbarna hajamat is csak a színe menti meg a szénaboglya jelzőtől. Zöld szemeim fáradtan csillognak, s mintha csak a homlokomra lenne írva, hogy „Országomat egy ágyért!”. Hát, legalább nem kell attól tartanom, hogy felkeltem leendő alvótársam érdeklődését… Csak tudnám, hogy miért esik rosszul erre gondolni. Biztos a női hiúság, vagy mifene…

Ásítva lépek ki, de hamarabb válok éberré, mint gondoltam volna. Mégis hogy a fenébe nem vettem eddig észre ezt a franciaágyat? Pont a fürdővel szemben terpeszkedik, és az egyetlen fekvőhely a szobában.

- Mindjárt itt vagyok én is. Addig ne húzza ki a függönyt, és ne engedjen be senkit.

Eltűnik mellettem, s már csak arra térek magamhoz, hogy bezárul mögöttem az ajtó. Akkor ezt meg is beszéltük: övé az ablaknál lévő fotel, enyém pedig az ágy! Félreteszek neki egy párnát és egy takarót, majd befészkelem magam a kényelmes és puha fekhelyre. El sem hiszem, hogy a mai nap után végre vízszintesbe helyezhetem magam. Utolsó gondolataim még visszatérnek Adrihoz és Abdulhoz, de már nincs erőm a megsegítésükön gondolkodni… majd… reggel.


Érzem, ahogy valaki finoman megfogja a vállamat, s mintha valamit mondana is… de én még aludni akarok.

- Jó reggelt! Ideje felkelnie. – Újra finom rázást érzek a vállamon, s most már reagálok: megfogom az engem inzultáló kezet, és sajátommal együtt fejem alá gyűröm. Így ni, most már nyugtom lesz. – Nem akar segíteni a barátainak?

- De… öt perc múlva. – A vitát lezártnak tekintve kezdek újra lesüllyedni az álmok sötét világába, de valaki már megint nem hagyja.

- Na jó, ebből elég. Már így is vagy egy fél órája próbálom költögetni. Nem tudok felkelni, mert ráfeküdt a bal kezemre, most pedig a jobbat is kisajátítja. Ha ennyire velem akart aludni, minek tette félre a párnát? Féltem egy kicsit, hogy nem fog örülni, ha itt alszom, de úgy látom, tévedtem. – Kipattannak szemeim, majd villámsebességgel ülök fel és szolgáltatom vissza az idegen karokat tulajdonosuknak.


- Maga itt aludt? Mégis mit gondolt, minek tettem félre az ágyneműjét? Szórakozásból, hogy megtalálja-e?

- Most, hogy végre túljutottunk a felébresztésén, hozzá is láthatnánk a barátai megsegítésének. – Már indulna is a fürdő felé, de visszarántom, s mellettem landol az ágyon.

- Na álljunk meg egy pillanatra! Hatalmas tévedései vannak. – Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy ezt másként szokták megfogalmazni… aztán rájövök, hogy a nyelvtanhoz még túl korán van.

- Megesik. De túl kevés ideje ismer ahhoz, hogy ezt ennyire magabiztosan kijelentse. Talán mondana pár példát? – Felhúzott szemöldökével kérdőn néz rám, így egy pillanatra el is felejtem, hogy mit akartam mondani… majd ahogy megpillantom gúnyos mosolyát, rögtön eszembe jut.

- Egy: ők nem a barátaim, azzal a szőke fickóval például csak tegnap találkoztam. Kettő: nem csinálunk semmit, amíg el nem mondja ki maga. És három: nem kerülheti el mindig a válaszokat. Szóval miért mászott fel az ágyra, mikor a fotelba ágyaztam meg magának?

- Megágyazott? Azért az ágyneműm szanaszét hajigálása pontosabb megnevezés lenne. – Nem hiszem el: még neki áll feljebb! – És amúgy is ez az én szobám, úgyhogy jogom van ott aludni benne, ahol akarok.

Már épp dühösen válaszolnék, mikor egy ismerős dallam üti meg a fülemet. Ez az én csengőhangom! A tőlem telhető legnagyobb sebességgel nyúlok le táskámért, s rövid kotorás után már kezemben is tartom az apró készüléket. Egy ismeretlen szám… tehát nem anya, úgyhogy nincs mitől félni. Mielőtt azonban még benyomhatnám a zöld gombot, a mellettem ülő alak megállít. Felé fordulok, s kérdő tekintetemre válaszolván a kihangosító gombra mutat. Hát rendben…

- Igen?

- Szia, Iza! Adri vagyok. – Egy kicsit bizonytalan a hangja, de legalább még van neki…

- Szia! Mi a helyzet? Egy kicsit drága a telefon, úgyhogy gyorsan, ha lehet. – Csak nyugodtan kislány, te nem tudsz semmiről.

- Csak azért kereslek, mert nem jöttél haza este. Hol vagy most? – Érdeklődve pislogok szobatársamra, hogy ajkáról olvassam le a választ… bár nem örülök neki.

- Találkoztam valakivel, csak azért nem mentem vissza. Ti hol vagytok? Minden rendben?

- Elindultunk a piramisokhoz. Nincs kedved utánunk jönni? Lehet, hogy itt megtalálnánk, amit keresünk. – Ezzel a mondattal nyilvánvalóvá tette: valaki neki is súg. De legalább jól van.

Tanácstalanul tekintek oldalra, s a kis biccentést követően beleegyezek a találkába. Délutánra ígérem, hogy kint leszek, és egy szót sem szólok a lehetséges kísérőmről. Elköszönök, próbálva egy kis erőt önteni belé, de még sem mondhatom, hogy megmentem, hiszen elméletileg azt sem tudom, hogy bajban van… És amúgy sem biztos, hogy tudok érte bármit is tenni.

Elkomorodva teszem le a mobilt, majd egy nagy levegővétellel határozom el magam: segítek neki… még nem tudom hogyan, de segítek. És ha ehhez az kell, hogy megbízzak egy vadidegenben, akkor meg kell tennem. Elszánt tekintettel fordulok jobbra, s végig az ismeretlen szemébe nézve ejtem ki a szavakat:

- Ideje beszélgetnünk.