- Nagyjából ez minden - szólalt meg egy kis idő múlva Notha. - Én már nem bírok elaludni. Te jössz, Nekro.
 - Rendben. Azzal kezdeném, hogy azt se tudom, kik a valódi felmenőim, de a mostoháimat utáltam... - Nekro gyorsan felvázolta kisgyermekkorát, nem akarta, hogy panaszkodó, gyenge egyénnek tekintsék. Elmesélte nekik, hogyan tett szert a Tudáskristályokra, s tette meg első lépéseit a mágia használatának rögös útjain. Elmesélte bezáratását a vasszűzbe és azt az éjszakát, mikor végleg hátrahagyta azt a helyet, amit annyira gyűlölt, s megvetett egész életén át...
 - Miután levágtad a zsoldost, mi történt? - kérdezett közbe Notha.
 - A falu templomának szentélyéből előmásztak a holtak - mesélte Nekro. - Aki nem menekült el idejében, azt mind megölték. Azt hittem, a kardot, s engem akarnak. De, mint kiderült, a holtak nem akartak bántani. Csupán a legsötétebb vágyaimat követték, s hajtották végre.
Szerintem kardnak is saját lelke van. Nem tudtam parancsolni neki, így fékevesztett mészárlást csináltam a tudtomon kívül. Voltak ott olyanok is, akiket nem akartam elpusztítani. Csak rájuk akartam ijeszteni...
  Miután mindenkit, aki a faluban maradt, megöltek, követtek engem, míg a hajnal első sugarai fel nem tűntek. Akkor elkezdtek a mocsár felé rohanni. Nyilván árt nekik a napfény...
  Aztán napokig vándoroltam városról városra, faluról falura. Amíg a külsőmet legalább egy cseppet el nem tudtam változtatni, addig a temetőkben, kriptákban húztam meg magam nappal, s csak éjjel jöttem elő, hogy élelmet szerezzek. Egyre mentem tovább...
Mesteremnek tetszett az ötlet, hogy csupán egy menedéket, egy békés helyet akarok magamnak teremteni, így elhatározta, hogy segít nekem. Úgy tudta, hogy minden tudást, melyet az Óvilágban felhalmoztak, a glassville-i könyvtárban őriznek. Így hát errefelé vettük az irányt.
  Út közben, egy kis kocsmában nimfákkal és más óvilági lényekkel undorító dolgokat műveltek. Ott találkoztam Selene Tusanddal, a vámpírral.
Van benne valami, amit az emberek "fekete humornak", "morbid humornak" neveznek, ezért eléggé megkedveltem utazásunk során. Nem hittem volna, hogy ez lehetséges. Bár már visszafizette tartozását, amiért megmentettem, mégis együtt maradtunk, és tudom, hogy nem azért, mert eljött az ideje a különválásnak.
  Mesterem segítségével betörtem a királyi könyvtárba, elemeltem a Látókövet, hogy később felhasználhassam a céljaim érdekében ám a Látókő mutatott nekem valamit: azt, hogy az egyetlen barátomat s útitársamat épp kínozzák... Elindultam hát a tömlöc felé, de elfogtak. Nagy a túlerő, ha egyedül van az ember... Őt keresem most: Selenét. A kijutás innen másodlagossá vált.
 - És hova lett a mestered? - kérdezte Maeost.
 - A könyvtárban hagytam egy nagy kötet mögött, miután nem akart nekem segíteni a vámpír kiszabadításában.
 - Ha-ha-ha! -nevette el magát Notha. - Jól tetted, ha nem akar segíteni, hát akkor ne akadályozzon! De a vámpírt biztos nem itt tartják.
 - Honnan tudod?
 - A különleges képességű lények, mint a vámpírok, boszorkák, vagy a mágusok, ők fentebb vannak. Közvetlenül a palota alatti részben. Őket szigorúbb felügyelet alatt tartják. A cellákban sokszor meg sem moccanhatnak, mert odaláncolják őket a falakhoz. Olyan anyagból vannak a láncok egyébként, melyeket a törpék kovácsoltak. Ellenállnak a mágiának. Gyanítom, hogy, mivel te sem tudtad kiütni a rácsokat a helyéről, ezért azok is olyan anyagból lehetnek.
 - Akkor hogyan lehetne innen feljebb kerülni?
 - Vagy kém leszel, mint Daeron, aki most a börtön parancsnoka, vagy összebeszélünk a többi rabbal egy jó nagy lázadás érdekében... Harmadik lehetőség sajnos nincs.
 - Hátha mégis... - támadt Nekronak egy ötlete. - A vájatok irányát nem határozták meg az őrök?
 - De.
 - És mi lenne, ha az egyik járatban, egy eldugott részen, elkezdenénk felfelé ásni?
 - Felfelé?
 - Igen.
 - Azt észreveszik. Ellenőrzik a járatokat, miután kitereltek minket onnan...

  Így hát reménytelenül teltek tovább a kemény napok a bányában. Nekro minden éjjel, ha volt még egy kis ereje, a varázslatokat gyakorolta, de sajnos nem nagyon ért el eredményeket. A napok hetekké, majd hónapokká váltak. Nekro egyre jobban megkedvelte az elfek népét, kik mindig rendesek voltak hozzá. A legjobban azonban a sötét elfekkel jött ki, s közülük is a legjobb barátja Notha lett, miután többször is megmentették egymás életét, egyszer-egyszer a leomló kövektől, máskor meg az őket folyton zaklató őröktől. Így teltek a napok a glassville-i mélységekben.
  Egy nap azonban egy kőajtóra bukkantak a nagy érccsákányozás közben. Nem is kőből lehetett, hisz olyan szilárd volt, hogy az egyik rab csákánya beletörött. Nem szóltak róla az őröknek. Pár nap alatt letisztogatták a ráolvadt vasérctől, s láthatóvá váltak a rúnaírással - egy ötágú csillag köré - írt ősi szavak. Nekro csak pár szót értett belőle, mégis nagyjából le tudta fordítani:
"Ez a kapu a Démoni Síkra vezet, halandó. Kerüld el, vagy a pokol eljő a világodra!"
 - A démonok, kiket csak nagy nehezen, együtt tudtak legyőzni észak népei! - kiáltott fel Notha. - Temessük vissza, mielőtt ők nyitják ki!
 - Ne! Van egy ötletem... - mondta Nekro. - Nyissátok ki, s én átmegyek.
 - A biztos halál és szenvedés vár rád! Ne menj! - kiáltott Araina.
 - Az ellenségem ellensége a barátom. Nem? - kérdezte Nekro.
 - A démonokban nem szabad megbízni! - válaszolt Maeost. - Ők maguk a szenvedés, pokol és az alvilág urai!
 - Én akkor is lemegyek. Nem bírok tovább várni. Az istenek legyenek veletek, barátaim!
  Megölelte Nothát és Maeostot, majd fejet hajtott az egyre nagyobbra növő hercegnő előtt, kinek szomorú arcán látszott a remény is. A lány bízott benne, hogy Nekronak igaza lesz. Hisz ő még soha nem látta a napot, a holdakat, vagy a csillagokat. Sem a hatalmas erdőket, vagy füves pusztákat. Ő itt született a bányákban, sok más társával együtt.
  Mikor felnyitották az ajtót, hatalmas forróság és tűzfény csapta meg őket. Nekroról patakzott a víz, de ő elindult lefelé. Pár lépcsőfok után Maeost utánakiáltott:
 - Nekro! Ne bízz a démonokban, hacsak meg nem alkuszol velük! De vigyázz, nagyon értékes dolgot kérnek majd tőled!
 - Köszönöm! Nem feledem! - kiáltott vissza, de hogy meghallotta-e Maeost, azt nem tudta, hisz a rabok félelmükben visszazárták az ajtót.
 
A járat egy hosszú kőhídhoz vezetett, mely egy romos városnak tűnő valamihez kapcsolódott, ami lebegett a magma fölött. Ment egyenesen tovább, egyensúlyozva a forró kőhídon, mely alatt fortyogó, olvadt kőzetek folytak. A nagy hőségben úgy érezte, menten elalszik, de továbbment. Nagy nehezen - az égetően átmelegedett láncaitól akadályozva - kiért a hídról egy kőpárkányra.
  Megállt, egy kicsit behunyta szemeit, hogy erőt gyűjtsön, de mikor felpislogott, egy förtelmes, vörös színű, denevérszárnyú lényt látott maga előtt, mely egyenesen a képébe vigyorgott:
  - He-he-he - nevetett nyekergő hangján. - Mit keresel itt, felvilági? Kínszenvedést és kárhozatot? Esetleg szolgálni akarsz minket?
  - Mi vagy te?
  - Itt én kérdezek! - visított fel éles hangon. - Ez a mi birodalmunk!
  - Nem látod a láncaimon, hogy rab vagyok? Alkut ajánalni jöttem!
  A lénynek felvillant a szeme, majd vicsorgó szája - szó szerint - a két hegyes füléig ért.
  - Mit akarsz? Aranyat vagy mágiát? És mid van cserébe? A rongyaidon kívül nem sok lehet neked! - nevetett.
  - Segíts megszabadulni nekem, s társaimnak a rabságból, s cserébe elpusztíthatjátok Glassvillet.
  - Érdekesen hangzik. De nem tudom mi az a "Glawsville"... és nem is érdekel. Szerintem át akarsz verni. Inkább megöllek.
 A lény előretartotta karmos végtagjat, majd "ujjaiból" fekete füstoszlop szállt fel, mely három ágú vasvilla-szerűségé állt össze. Épp keresztül akarta szúrni vele Nekrot, mikor hirtelen kilapult egy hatalmas test alatt. Az érkezőnek nem voltak szárnyai, viszont hatalmas izmokkal rendelkezett. Ugyanolyan vörös színe volt, mint az előzőnek, vigyorgott a szája, s szarvai megkopottnak tűntek.
  - Alkut ajánlott, nem?! - dörgött túlvilági hangján.- Shatrak démonúrhoz kell vezetni!
  Szavaira nyüzsögni kezdett az egész hely. Külünféle démonok sereglettek köréjük. Némelyik repülni is tudott, másoknak viszont dagadó izmai voltak. Mindegyik pofáján vigyor ült, szarvak nőttek fejeiken, és egytől-egyig vörös színük volt. Jöttek olyan embernagyságú kutyák is, melyeket a bányákban látott. Pokolkutyák és Cerberusok... így nevezték őket az elfek. De ékeztek olyan lények is, melyeket a világ még soha nem láthatott: olyan csontvázlovak, melyeknek lángolt a belsejük és szarvak meredeztek kilátszó koponyájukon...