Ültem mélán, meredtem magam elé.
Egy éjszakán át néztem egy videót. Szólt a zene, és énekeltek a színpadon. De nem csak azt láttam, hanem a csillogás mögötti emberi sorsokat is, szinte beleláttam az életekbe, a lelkekbe. Észrevehettem az öröm mellett a szomorúságot, a szenvedést, a bánatot és a kínt. Az előadók mosolyogtak a nézőkre, miközben kissé meghaltak belül...
Erről az érzés-egyvelegről kellett volna írnom. Lelkem erre késztetett, de a szavak... a szavak nem törtek elő belőlem. A szűk utcában eldugott teázó - még rejtettebb - zugában üldögéltem, előttem egy nyitott, üres füzet és toll, meg egy csésze gőzölgő, illatos tea. Ez utóbbit nemrég hozták ki nekem, s a felszolgáló érdeklődésére, hogy kérek-e még valamit, csak némán megráztam a fejemet.
Az ablak négyszögének képernyője a külvárosi naplementét közvetítette. A füstös, párás levegő szürkeségét némi rózsaszínes visszfény színezte meg egy kis időre. A kinti zajok tompábbá váltak.
Fejemet ismét az asztal felé fordítottam. Most elbambuló pillantásom lustán vándorolt az előttem sorjázó tárgyak felett. Elmém zugaiból fuldoklókként bukkantak fel az emlékfoszlányok, hogy aztán elmerüljenek a feledés sötét mélységeibe. A tea zamatos párájában gondolataim végül letisztultak, és én gyorsan körmölni kezdtem. A tollam végigszántott a papíron:
"Az emberi kapcsolatok elégnek a lélek tüzében, mint forró nyárban a pára-gomolyagok. Nem marad más, csak száraz váz... tikkadt, felmaródott szív, egy törött, repedezett burok, mit a szeretet langy' esője gyógyít csak. Az a csoda, mit ezerszer elemeztek, kutattak, és amit mégsem értenek - mert nem ésszel kell felfogni. Érezni kell..."

Amint végre lejegyeztem a fentieket, egy árnyék vetült fölém. Azt hittem, a pincér jött vissza újból érdeklődni, de tévedtem. Egy különlegesen szép arcú idegen állt az asztal mellett, és a papírt nézte, amire lefirkáltam azt a pár sort.
- Milyen igaz... - jegyezte meg szomorú mosollyal, amikor felnéztem rá - ennyire tudsz olvasni az emberek lelkében?
- Nem hinném, hogy másokéban igen. De az enyém ezt mondta nekem... - válaszoltam, miközben kezemmel intve invitáltam, hogy foglaljon helyet.
Eközben azon tűnődtem, miért foglakozom vele. De érezhetően más volt, mint a teázó összes többi vendége. Termete kisebb volt az átlagosnál, de valahogy mégis kiemelkedett. Valami különleges aura vette őt körül. Ekkor villant be az agyamba: hiszen valahonnan ismerős ez az arc! Az előző éjszakai videó...
- Mindig leírod azt, amit gondolsz? - kérdezett tovább, miközben leült az asztalhoz, szembe velem.
- Ha éppen alkalom adódik rá, igen. De - sajnos - sokszor járok úgy, hogy mire lejegyezhetném, füstté válik... - mosolyodtam el kesernyésen. - És te?
- Én? - lepődött meg.
- Megismertelek, bár a többi vendég nem sejti, ki vagy.
- Értem. Köszönöm, hogy még sem kiabálod ki - mosolyodott el. - Azt hiszem, valahogy én is így vagyok a gondolataimmal... már, ha a sajátomat írhatom, és nem valami megrendeltet.
- Néha nagyon kellemetlen tud lenni a hírnév. Pedig, a még ismeretlenek - mennyire áhítják!
- Igaz. Régen én is nagyon vágytam rá.
- Megkaptad... vagyis megkaptátok.
- Vannak pozitívumai is.
- Bizonyára. De meg kell tanulni együtt élnetek vele. Sikerült?
- Voltak buktatók. De még együtt vagyunk. Túléltük, mert mindig számíthattunk egymásra. Sőt... csak önmagunkban és egymásban bízhattunk. Tudod, én például kicsi vagyok. Kicsi... és vak. Farkasvakság*... sok ember lenézett emiatt, csak ők nem. - Hangja szinte suttogássá halkult.
- Minden ember kicsi és vak - válaszoltam. - Csak a legtöbbjük még önmagának sem meri ezt bevallani, nemhogy másoknak... Inkább ámítják magukat azzal, hogy leigázzák a világot. S századok múltán belőlük sem marad más, csak egy marék por, meg esetleg néhány darabka csont. A lélek géniusza még emlékként fennmarad a későbbi generációkban. Így nem az számít, hogy kicsi a termeted, és az sem, hogy egyik érzékszerved nem működik megfelelően. Az számít, hogy adni tudsz. Hogy tehetségeddel boldoggá teszel másokat, még ha ideiglenesen is... hogy egy kis időre - téged hallgatva - elfeledik minden bajukat, bánatukat.
- Ez mozgat és hajt tovább. Pedig sokszor zuhantam már a mélybe. - Tűnődve csóválta meg szőkére festett loboncát.
- De mindig kihúztak a gödörből, és tovább tudtál lépni. Ez a lényeg.
- Ma kivételesen te teszed meg, úgy, hogy nem is ismerlek. Amikor bejöttem ide, magam sem értettem, miért jövök... csak úgy éreztem, valami magával húz...
- A Sors keze kiszámíthatatlan - jegyeztem meg.
- ...és odaajándékozta nekem azt a langy' esőt, ami tisztává mosta a szívemet. Megint tudok őszinte szavakat írni, megint képes leszek őszintén szólni. Hogy köszönhetem ezt meg neked?
- Az a dal, ami születik majd, elég köszönet...

Megcsörrent a telefonja. Bocsánatkérően nézett rám, majd kissé elfordulva tőlem, beleszólt a készülékbe. Bizonyára fontos hívást kapott, mert néhány szó után hozzám fordult:
- Mennem kell. Pedig olyan szívesen beszélgetnék máskor is veled! És még a nevedet sem tudom... - állt fel az asztaltól.
- Lyn vagyok. Egy ismeretlen, aki reméli, hogy egyszer majd sokan megértik a gondolatait.
- Írd le, Lyn! Mindet. Mert én értem, és szeretném minél többször hallgatni.
Letett elém egy kis kártyát. Kérdően néztem fel rá.
- A névjegyem. Rajta van a telefonszámom is - magyarázta.
Elmosolyodtam, és egy hasonló kártyát vettem elő, amit a kezébe adtam. Köszönet- és köszönésképpen bólintott, majd arcát kissé eltakarva kisietett a helyiségből. Tűnődve néztem utána:
"Vajon néhány nap múltán, ha kezébe akad a névkártya, mit tesz vele? Eldobja, vagy visszasüllyeszti a feledés mély zsebébe? Mert én biztosan nem hívom fel. Nem akarom a látszatát sem annak, hogy kihasználok egy ismert embert... De a történetet megírom. Erre a papírra..."
A sötétedő utcán felgyulladtak a fények. A teázó félhományba borult, az odaintett pincér pedig lelkesen hozta a mécsest és az újabb teát...

***

Egy délutánon - körülbelül egy hónap múltán - csörögni kezdett a telefonom. Ott ültem megint a teázó kicsi asztalánál, előttem nagy kupac papírlap. Holnap reggelre annak a kupacnak a kiadóban kell lennie, teljesen készen... Mire a készüléket megtaláltam a papírhalom alatt, elhallgatott.
"Ismeretlen szám" - jelezte, amikor megnéztem, ki hívott. Vállat vontam és tovább dolgoztam.
Alig merültem el munkámban, amikor a telefon megint zajongani kezdett. Makacs volt a hívó...
Nagyot sóhajtva szóltam bele:
- Halló, itt Lyn. Dolgozom, mondd gyorsan, akárki vagy!
- Szia, Lyn. Nem akartalak megzavarni, csak megírtam a dalt... neked. Megkereshetlek holnap délután háromkor, abban a teázóban? - szólalt meg az - a soha nem feledhető - hang.
- Minden délután itt találsz. - mosolyodtam el.
A hívás után újult erővel láttam neki a rendezgetésnek: első találkozásunk története is helyet kapott az antológiában, amit másnap reggelre össze kell állítanom...

* Farkasvakság vagy szürkületi vakság: egy látáscsökkenéssel járó állapot, amikor a beteg szürkületben, rosszul megvilágított helyiségben, félhomályban feltűnően rosszul lát.
Az A provitamin hiánya okozza.