- Szóval, hogy is hívják? – teszem fel a már megszokott kérdést, miközben a szálloda melletti kis ruhabolt fülkéjét foglalom el. Az utcáról beszűrődő zajok egyre nagyobb kontrasztot biztosítanak kísérőm hallgatásához, úgyhogy miután sikeresen magamra küszködöm az „I love Kairo” feliratú pólót - melyről lerí, hogy vérbeli turista vagyok -, elé lépek. – Azt hiszem, ennyit megérdemlek azok után, hogy éppen magára készülöm bízni a saját, valamint a barátaim életét. – Hosszú másodpercekig nézünk egymás szemébe, míg egy nagy sóhaj kíséretében meg nem szakítja a kontaktust. Pedig egész szép volt a kilátás…

- Rendben, reggeli közben mindent elmondok. De most inkább vegye át még a nadrágot is. – Kezembe nyom valami könnyű anyagból készült, világos térdgatyát, s elfordulva jelzi, hogy ezennel befejezte a beszélgetést.

Enyhe mosollyal vonulok vissza a fülkébe, s meglepődve tapasztalom, hogy jó rám a nadrág. Ez két dolgot jelenthet: vagy eltalálta ránézésre a méretemet, vagy… vagy – ami nagyobb valószínűséggel fordulhat elő egy férfi esetében – átkutatta a táskámat. Ó, hogy azt a kis…!
Nagy levegőt véve összepakolom a levett ruháit, s elhatározom, hogy ha ő így settenkedik, én sem fogok kesztyűs kézzel bánni vele…

- Mehetünk végre? Kifizettem a ruháit. – Teljes nyugalommal, és ördögi terveket kitaláló aggyal lépek el mellette, miközben ruháit mellkasához csapom, és egyenesen a kijáratot célzom meg. Ideje bebizonyítanom ennek a pacáknak, hogy nem véletlenül kerültem egy nyomozóirodához mezei fotós létemre.

- Csak magára várok, ha nem tűnt volna fel. – Hátrapillantva látom arcán, hogy legszívesebben megint eleresztene valami megjegyzést a nőkről, de visszafogja magát, s pár lépéssel felzárkózik. – Hol reggelizünk? Remélem valami elég hangos és forgalmas helyre gondolt, ahol nyugodtan beszélhetünk a kilétéről. – Látni rajta, hogy nem örül a dolgok jelenlegi állásának, de ezzel nincs egyedül, úgyhogy jobb, ha megszokja…

- Nyugodjon meg, ismerek egy jó helyet.

Ennél alkalmasabb helyet tényleg nehezen találhatott volna… csak kapkodom a fejem és igyekszem megbirkózni a sorozatos ingerekkel. Egyszerűen lenyűgöz a bazári forgatag… bár a sok fogatlan eladó már kevésbé. A tizedik aranyáru visszautasítása után már reflexszerűen kerülöm a kinyújtott karokat. Lassan a nyakamba akasztom táskámból előkotort gépemet is, s az előttem nyüzsgő embereket fényképezem.

Mindig utáltam a tömeget, de ez itt valahogy egészen más. Az egész élettel teli, vidám és személyes – nem úgy, mint otthon. Senki sem siet, és senki sem vág világvége arcot, ha valakinek a válla súrolja az övét.

Éppen a lencsén keresztül veszem szemügyre az egyik kis zsebtolvajt, mikor beúszik a képbe valami ételnek látszó finomság és egy ismerős kéz.

- Remélem nem vegetáriánus. – Lesújtó pillantással jutalmazom kísérőmet, s leeresztem gépem. Nem tűrhetek ilyen sértő feltételezéseket, így elkapom a felém nyújtott gyros szerű élelmet, majd egy jó nagy harapással tudatom vele a választ. – Szóval nem az.

- Nem, úgyhogy köszönöm az ételt, már majdnem éhen haltam. – Egy pillanatra megfeledkezem arról, hogy a mellettem falatozó illetőt nemcsak hogy nem kedvelem, de még csak nem is bízom benne. Aztán persze oszlik a varázs az étel fogyásával párhuzamosan, s újra eszemhez térek. Nem állapot, hogy egy sötét szempár ennyire kiakasszon! Ideje lenne a lényegre térnem. – Szóval ki a fene maga? – Persze mindehhez kedves mosolyt, s kislányosan érdeklődő hangnemet használok.

- Nem mondok el mindent. Még ha akarnám, sem tehetném. – Nagy levegővételét egy még nagyobb sóhaj követi, majd szép kényelmes tempóban elindulunk újra a bazári soron. – Na nem mintha ez veszélyeztetne. – Gyorsan lekapom gépemmel a kicsit morcos arcát, s csak magamban eresztek meg egy elégedett mosolyt… van róla képem! Ó, várjunk csak… miért is örülök én? Á, csak a hőség teszi ezt velem. Csakis… – Legyen annyi elég, hogy az Önök ügyfele nem éppen makulátlan múlttal rendelkezik… bár a jelene és a jövője sem mondható jobbnak. – Király, félrebeszél! Nos, akkor amíg nem említ semmi érdekeset, én szépen nézelődöm. Jé, ez a nyaklánc pont jó lenne anya szülinapjára! Te jó ég: anyám! Ha nem kerülök haza jövő hétvégére, és esetleg még életben leszek valami csoda folytán, ő biztos kivégez! – Valami kisállatért küldte magukat ide, de tulajdonképpen ennél sokkal többről van szó. – Nem mondod! De hol is tartottam… ja persze, a következő hét. Nem léphetek le az éves családi bulikról… a mi családunkban az tiltott! – Én pedig megfigyelőként vagyok jelen. – Kérdő tekintettel fordulok felé az eddig nézegetett ékszerek mellől, s úgy döntök, itt az ideje koncentrálni. – Igen, magának köszönhetően egy kicsit több dolgom lett, mint a megfigyelés.

- Mi az, hogy nekem köszönhetően? Nem mintha valaha is erre kértem volna. – Már megint rám akarja kenni az egészet. Ezt nem hiszem el!

- Ne kezdje megint a kötekedést! – Szigorúan néz rám, mintha csak egy szidásra váró gyerek lennék.

- Még hogy én? Ki jött már megint a mártírkodó szövegével? – Megtorpanunk mindketten, s egymással szembefordulva próbáljuk megfélemlíteni a másikat puszta tekintetünkkel. Egyszerre jövünk rá, hogy ehhez már mindketten túledzettek vagyunk - ráadásul még feltűnő is, ha a nyüzsgő tömegben így viselkedünk -, úgyhogy újra baktatni kezdünk. Talán mondanom kéne valamit… de a fene fog megszólalni! – Még mindig nem válaszolt. – Ó, ennyit arról, hogy befogom a számat…

- Mégis mire? Mondtam már, hogy nem beszélhetek…

- Ki maga? – emlékeztetem egyetlen lényeges kérdésemre, s csak egy újabb sóhajt hallat ideiglenes kísérőm.

- Rendben, rendben.

Innentől kezdve néma csendben hallgatom halk szavait, s lassan kezdem úgy érezni magam, mint akit nagyon átvertek. Természetes, hogy az egészre tagadással próbálok reagálni, de hamar belátom, hogy felesleges… nincs értelme, hogy ekkorát hazudjon. És ennek felismerése csupán még nyugtalanítóbb érzéseket ébreszt bennem. Bár még mindig készítek pár képet, már közel sem olyan megnyugtató a körülöttem lévő tömeg. Az emberek és a sok fényes kacat egyre szürkébbé válik körülöttem, a zsivaj is csendesül. Csak az ő hangja tiszta, bármilyen halkan is beszél. S ha igaz, amit mond – már pedig most kénytelen leszek hinni neki, annak ellenére, hogy pasi –, nagy bajban vagyok.

- Tehát röviden összefoglalva: mondhatjuk, hogy én a rendőrségnek dolgozom, s éppen az a feladatom, hogy a maguk ügyfelét és az állítólagos nagybátyját lecsukjam. Amit persze nem könnyít meg sem maga, sem a kedves kollegája. – Hogy mi van? Először nézek rá a kis beszámolója óta, és szemtelen oldalmosolyát látva, mindent megértek. Észrevette rajtam, hogy a drogos és vendettás történetek eléggé… hm, hogy is fogalmazzak… na jó, őszinte leszek: megrémítettek. Érezhette, hogy ez már sok volt, ezért is kezdett el kötekedni. Nem tudom, honnan vette, hogy ez lenyugtat, de be kell látnom: bejött. Na persze ezt soha nem ismerném be neki. Sőt, azt hiszem magamnak is csak félig.

- Nem mintha két kézzel kapálódzva jelentkeztem volna ebbe a szedett-vedett bandába. Higgye el: lenne jobb társaságom maga helyett. – Gúnyos mosolyt eresztek felé, amitől mindkettőnkben oldódik a feszültség, és csupán most jövök rá, hogy sötét szemei az előbb aggodalomtól csillantak meg egy röpke pillanatra… azt hihette, hogy ez már túl sok lesz nekem. És ha nem találkoztam volna pár zűrös, valamint cseppet sem bizalomgerjesztő alakkal – randinak álcázott katasztrófák alkalmával –, talán nem is tudnék ilyen gyorsan lehiggadni.

- Jöjjön, itt vehetünk buszjegyet. – Kezemnél fogva kezd el húzni az egyik irányba, s én könnyed búcsút veszek attól a bizonyos higgadtságtól. Gyorsabban kezd verni a szívem attól, ahogy hátranéz rám, és egyszerűen nem tudok nem a szemébe nézni. Pedig nem szokásom, mégis… az ő tekintete egyszerűen vonz. Te jó ég! Olyan vagyok, mint egy kis csitri! Mégis mi a jó eget csinálok? Ez az ember egy vadidegen, én meg már kinőttem abból a korból, hogy így csorgassam a nyálam pasasok miatt. Erre a gondolatra lejjebb csúszik tekintetem, majd hangos sziszegéssel próbálom nem stírölni az előttem lévő ipse hátsóját. Éppen egy komoly fegyelmezési monológot folytatok le bensőmben, mikor újra hátrapillant, s kénytelen vagyok konstatálni, hogy tegnap reggel a józan eszemet az ágyban hagytam… és azóta sem jött még utánam.