Jegyeinket szorongatva szállunk fel a piramisok felé induló buszra, s az Ő irányításának megfelelően huppanok le az egyik hátsó ülésre. Nyugodt bambulásomat hirtelen megzavarja, hogy átöleli vállam.

Alaposan szemügyre veszem rajtam pihenő kezét, majd miután konstatálom, hogy nem képzelgek, mérges pillantással és szólásra nyíló szájjal fordulok felé. Aztán… aztán olyat látok, amit eddig még nem. És ennek köszönhetően jó pár másodpercig nem csak azt felejtem el, hogy mit akartam mondani, de még saját halmazállapotomat is megkérdőjelezem… elolvadok ettől a mosolytól.

A néhány másodperces kábulatból révedve rájövök, hogy nekem éppen kifogást kellene emelnem a fogdosása ellen… mert... mert… mert és kész!

- Valami probléma van? – kérdem tőle egy közel sem olyan lenyűgöző műmosollyal, s igyekszem a lehető leghalkabban beszélni. Nem hinném, hogy magától ölelgetne… a kis mocsok!

- Már meg sem ölelhetem a saját feleségem? – A kérdése hangosabb a kelleténél, úgyhogy gondolom valamelyik útitársunknak szánja a kis előadást. Házaspár… mi? Hát akkor legyen hiteles! Úgysem hiszem, hogy sok magyar tartózkodna pont ezen a járművön.

- Azok után, amit tegnap képes voltál lerendezni? Nekem kellett felcipelnem téged a szobánkba, miután leittad magad a portással! – Óó! Már lilul is a feje… de mintha még hiányozna valami… ja persze, a kegyelemdöfés. – És mindezt a nászéjszakánkon! – Élvezem a mesterművem, s még az sem zavar, hogy szokatlanul sok, pletykára éhes szempár szegeződik ránk. Talán egy kicsit alulbecsültem a magyar turisták számát…

- Mert nem mintha te és az állandó fejfájásod ki akartátok volna használni ezt az estét! – Nem is rossz, újonckám! De nehogy elbízd magad, minden csak most kezdődik…

- Tulajdonképpen lényegtelen, hogy én mit akarok, mert te és a – hatásszünetet tartva pillantok érzékenyebb tájéka felé, s nyomom meg a következő két szót – kis barátod nem vagytok összhangban egy ideje! – Hmm… az impotencia kártya kijátszása talán egy kicsit korai volt, és talán nem is ilyen képet akart rólunk beállítani, de ez a dühös arc mindent megért! Egy ovis kíváncsiságával várom, hogy mit lép.

- Jaj, drágáim, ne csinálják ezt! – Meglepődve fordulok az előttünk lévő utas felé, aki éppen a két ülés közt pislog ránk. Számíthattam volna, hogy a vén csoroszlya közbeszól… - A mi nászutunk sem indult valami fényesen anno, de aztán minden úgy alakult, ahogy a nagy könyvben meg van írva! Igaz, apus? – Az öregúr pirulva biccent nekünk, s még én is látom könyörgő tekintetében az üzenetet élete párjának: hagyjon már minket békében.

- Köszönjük, de… - válaszolná friss férjem, de mondata végét elfedi a köd… és a vénség előttünk.

- Ja és fiacskám: ne izguljon annyira, akkor minden rendben lesz! – Ezt nem hiszem el! Ez a nő, valahol hetven és a halál között, az imént kacsintott rá egy huszonéves palira, miután közölte, hogy ne stresszelje túl magát az impotenciája miatt. Határozottan csípem a csoroszlyát! – De hol jár az eszem? – Nocsak, észrevette magát? – Még be sem mutatkoztam! – Ááá, természetesen fel sem tűnt neki az egész… vagy legalábbis abszolút nem érdekli. Ösztönösen mosolyt csal a számra a vénség, s csupán egy futó oldalpillantásnak köszönhetően jövök rá, hogy már elindultunk.

Az út további részén megtudom az idős pár nevét, s a másodperc töredéke alatt el is felejtem… ez sosem ment valami fényesen. Kicsit ironikus ugyan, de a bemutatkozás óta legalább már tudom a férjem nevét, már ha ez az igazi. Mindenesetre még jól jöhet, hisz így nem kell folyton hülye beceneveket használnom… bár lehet, hogy a néhány kínosabbat előbányászok agyam „így soha nem fogom hívni a páromat” felirattal ellátott rekeszéből. De addig is maradok az Andrásnál…

Nem tudom hogyan, vagy pontosan mikor, de azt hiszem valamikor az öregek megismerkedős történetének elején elnyomott az álom. És természetesen a fejemet csak azért húzta a gravitáció egy bizonyos illető válla felé, mert így kevésbé volt feltűnő galád elszundításom…


Érzem, hogy az eddig is csak felszínes álmom végképp szökni készül szememről, de nem akarom, hogy ezt mások is észrevegyék. Most nem. Itt, a világ végétől egy köpésnyire, egy idegen vállán pihenve, egy hörcsög után futva úgy érzem, még kell egy-két pillanat. Csak annyi, míg összeszedem magam, hogy amikor végre újra szembesülni merek a körülöttem lévőkkel, ne csalódjak nagyot. Szívesen lennék otthon, a kis albérletemben, ahonnan már végképp sikerült kiirtani minden rágcsálót… bár nem volt egyszerű menet, de úgy tűnik, a bátyótól lopott zokni tényleg minden ellen hatásos!

A hangok sajnos azonban arról árulkodnak, hogy nem otthon vagyok, s még csak nem is a szülői házban… A hangok, amelyek szerencsére nem a képzeletem teremtményei, mert még – ha minden igaz- nem őrültem meg. Persze, egy hörcsög után nyomozva ez egyre kevésbé tűnik hihetőnek…

- Jaj, életem, ideje felkeltenie a kis feleségét. Nagyon kimerült lehet, de majd a holnapi napot végigpihenik. – Már éppen kérdőn felhúznám a szemöldököm, s magamat elárulva kérdeznék rá, hogy miért csak a holnapit, mikor a nyanya kielégíti kíváncsiságom. – Mert gondolom ma este lesz mit bepótolniuk? – Minden türelmemre, s több éves egyetemi gyakorlatomra - miszerint „nem mozdítod az arcizmodat, ha a tanár épp neked magyaráz, míg csoporttársaid mögé vetítik, hogy egy barom” – szükségem van, hogy ne mosolyodjak el. Van spiritusz a vénségben!

- Azt hiszem, igaza lehet. Felébresztem őt. – Váratlanul ér, hogy ilyen közelről hallom a hangját. Ráadásul szinte suttogva. Eddigi alvós álcám majdnem egy pillanat alatt foszlik szét a hatására. Máskor jobban át kell gondolnom, hogy mennyire engedek a gravitáció húzásának, s hova hajtom a fejem. Szinte villámcsapásként ér, ahogy néhány ujj finoman végigsiklik arcomon, és már egy kicsit hangosabban szólal meg a kispárnának használt váll tulajdonosa. – Ideje lenne felébredned, megérkeztünk. – A komoly hangnem miatt persze rögtön sötétebb dolgok jutnak eszembe. Adri… és a szerencsétlen szőnyeges fickó. Ez egy hosszú nap lesz.

- Sajnálom, hogy elaludtam – ejtem ki a csak félig hazug szavakat számon, miközben felemelkedek normális ülő helyzetbe. – Mi a program?