- Schark hadnagy, azonnal a hídra! – szólt a hajó egyik hangszórója.
Néhány perccel később a hídon megálltak az Ecklips túlélői, Schark a karjain csimpaszkodó nővel érkezett parancsnoka elé. Lang érdeklődőn nézett a káosz lényére:
 - Ezt???
 - Áá... – legyintett a kérdezett – ez egy hosszú történet, uram.
 - Lesz időnk. Most kaptuk a parancsot, hogy visszatérünk a Földre. A flottát itt hagyjuk. Valószínű, hogy a barátnője az okozó...
 - Ezért hívatott uram??
 - Nem, hadnagy. Védőredőnyt leereszteni!

Schark mindezek ellenére érdeklődve figyelte tovább parancsnoka arcát. Bele tudott volna nézni gondolataiba, de most nem igazán volt ehhez kedve. A tény, hogy az eddig piócaként rátapadó Angie elengedte, és a gyönyör hangjait hallatva távolodott tőle, teljesen elkerülte a figyelmét. Egy pillanatra elmerült gondolataiban, késve tűnt fel neki, hogy a hídon a teljes készültség jelzései égnek, holott elvileg már nincs veszély. A Káosz Lénye ezen a napon a sokadik dolog előtt állt értetlenül. Hiába, a Káosznak is lehetnek rossz napjai, bár a rettenetes entitásnak a tetőzést egy hangos, félelemtől torzult üvöltés jelentette:
 - TŰZ!!!!! TŰZ!!! LŐJETEK!!!! Lőjék már le, míg lehet!!!! – üvöltötte egy alak, miközben bevetődött az első taktikai pult alá. – Mind meghalunk!! Lőjétek már le gyorsan!!!!! Komputer! Azonosítási és felülírási kód DWM – GM – 1234679. Audio vezérlés. MINDEN Üteg: tüzet nyissss!!!!!!!
 - A parancs nem végrehajtható. – válaszolt a Cimmera központi rendszere.
 - Gabriel??? Veled meg mi történt??? Teljesen megőrültél??? – szólt Schark. Értetlenül nézte a vörös elmeháborodottat, aki ekkor már a tűzvezető tisztet rázta, üvöltve követelve, hogy valamit lőjön ripityára.
 - Ez érdekes... – Lang hangja nyugodtan csengett.
 - Gyönyörű!! – hallatszott valahonnan a híd elejéből a halk, elhaló sóhaj.
 - FENÉT AZ!! LŐJÉK MÁR SZÉT!!!!!!!
 - De mit??? – szólt a Káosz - cseppet lassú felfogású - lénye, miközben komótosan a hajó ablakai felé fordult, és legyökerezett a hajó hídján. Előtte - kíváncsian tekergetve fejét - egy hatalmas madár lebegett.
 - Ezért hívattam. Mi ez? – szólt Lang.
 - Hááátt... dunsztom sincs. Még soha sem láttam ilyet...
 - Hazug kutya!! Nem hiszem el!! Nem igaz, hogy nem tudod, mi ez az átkozott dög!! A Fényre mondom, megöllek, te sumák disznó!! Pusztítsd el!!!!
 - Ezek szerint ő tudja... – szólt a hajó legnyugodtabb embere. – Hadnagy, bemutatna ennek az elmebetegnek???
 - Uram! Gabriel De Molay.
 - Ismerős??
 - Igen, uram.
 - Milyen???
 - Régi...
 - Értem...
 - Angie, te tudod, mi az ott???
 - Nem, drágám, de meseszép.
 - Maguk hárman a kabinomba. Első tiszt! Ugrás a Földre. Rádió! Utasítsák az azonosítatlan hajón tartózkodó egységet, hogy haladéktalanul szállítsák a járművet a Marsra. Parancs a köteléknek: pozíciót visszatértemig tartani.  Kíséretként a Warloock álljon támogató pozícióba. Schark, most beszélgetni fogunk... méghozzá hosszan.

A furcsa társaság elhagyja a hajó hídját. Az első tiszt - kemény vonásain - enyhe értetlenséggel fordul a tisztek és a megfigyelőablakot betöltő óriás madár felé.
 - Cimmera a flottának! Tartsák a pozíciót. – szól a tiszt. Kint, az űr hidegében kékes villanások tépik szét a hajókat körülölelő sötétséget, amint a flotta egységei - pajzsaikat felvonva  - beledermednek a térbe. 
 – Cimmera a Warloock-nak: álljon támogató pozícióba, számoljon pályát a Földre. Harcirányítás a TVD -2/10-nek. A zsákmányt azonnal az akolba! Ismétlem, azonnal az akolba. – sorolja kemény hangon. Miközben a madarat csodálja, agyán átfut néhány gondolat:
 " Érdekes idők elé nézünk..."
 - Szólt, uram??
 - Nem, semmi... - Észre sem vette, hogy hangosan kimondta. - Navigátor, elhagyjuk a flottát. Irány a Föld. Ugrási készültség! Pajzsokat fel!!!! Harcászati tiszt! Magáé a hajó, nekem sokk volt mára az elmebeteg a hídon...

 A hatalmas test lassan fordul ki eddigi helyéről, felvillannak pajzsai, akadály nincs előtte - csak egy. A hatalmas madár még mindig a hajó hídját bámulja, vele együtt forog, mintha keresne valamit, amit nem lát. A következő pillanatban egy fényes, aranyszínű villanás kíséretében eltűnik a gigantikus cirkáló elől. A Cimmera nyugodtan siklik egyre távolabb a hajórajtól, társa, az apró cirkáló szorosan mögötte. Óriás társát kíséri, készen arra, hogy megvédje - nem mintha a Föld eme rettenetes szülöttének szüksége lenne a védelmére...
Mintha napok gyúlnának az óriás tatjában, úgy villannak fel hajtóművei, hogy ugrósebességre gyorsítsák a gigantikus testet. A következő másodpercben a két hajót elnyeli a valótlan világ, a hipertér világa. Hídján, étkezdéjében a legénység össze-össze súg, a legfontosabb kérdés: kik lehetnek az új jövevények.
A tiszti részlegben egy nő magához húzza a szendergő csecsemőt, majd amennyire ezt a hajó folyosóinak kialakítása engedi, fedezékről fedezékre haladva, a gyalogosok mögé bújva cikcakkozik vissza Schark szobája felé. Egy ima zúg zaklatott fejében: 
 - Csak észre ne vegyen...

 - Joan!  - szól egy mély hang. A nő ijedten, harcra készen perdül meg a hang hallatán, és belebambul a teljes felszerelésben pompázó MacInthos őrmester sötét szemeibe. Ajkát megkönnyebbült sóhaj hagyja el.
 - Csak te... hál' isten...
 - Mi van veled??? Bujkálsz itt, mint egy beszivárgó... – morran a katona, miközben a század másik két tagja is megjelenik körükben.
 - Segítsetek visszajutni a szobába! Nem akarom látni! – szól a nő. A katonák összenéznek, majd egy vállrándítással elintézettnek veszik az ügyet. "Biztos női probléma." - fut át a legtöbb agyán.
 - Bújj mögénk...

 Nervis elveszetten bolyong a hatalmas folyosókon, a tisztet, aki a szobájába kísérte volna, már régen elvesztette szem elől. Hisz itt szinte mindenki egyforma... Tanácstalanul áll meg egy kereszteződésben, nézi, de nem érti a falakra, padlóra festett színjeleket. Valaki a vállára teszi a kezét. Rémülten fordul a katona felé, majd felsóhajt, látva, hogy az az ember, akit eddig is követnie kellett volna. Ezúttal szorosan a tiszt háta mögött lépked, igyekszik a termetes katona tempóját tartani. Egy fordulónál nevetgélő gyalogosok lépdelnek mellettük el, vigyorogva, beszélgetve. Nervis megáll egy másodpercre: mintha ismerős arcot pillantott volna meg az alakok takarásában. Megáll és figyelni kezdi a távolodókat. Egyikük megfordul, baljós fény villan a a szemében:
 - Nem tetszik valami???? – morran rá Hoorn.
 - Őőő...
 - Azért...
A két alak továbblépdel, a 66-os század gyűrűjében lapító nő hangosan felsóhajt:
 - Húúú, ez közel volt.
 - Hé, Narita, mért bujkálsz ez elől a nyápic elől??? Fél kézzel lecsapod. Vagy ha gondolod, szívesen kiütöm neked...
 - Nem lehet, Jeremi...
 - Miért is???
 - A vőlegényem... és ha ő itt van, hamarosan egy szenátor látogatja meg a századot.

Kijelentése vegyes reakciót vált ki a katonák között, van, aki hangosan felröhög, de a többség értetlenül bámul parancsnokuk védencére. Arra a nőre, aki mosolyra tudta húzni a merev arcot, arra, aki már közel két hónapja nem volt velük csatában...

  Valahol, ott, ahol a tényleges űr az úr, ahol ritkán szelik űrhajók a semmit... Valahol, ahol a bajbajutottakra csak a pusztulás vár, ahol a rádiók csak statikus recsegéssel telnek meg, kísérteties, halk suttogás uralja az étert. Valahol, két galaxis közötti - valóban üres - térben egy Wreden kereskedelmi hajó hasította a Félelem Terét. Megszokták, és ők az egyetlenek, kik erre a kietlen területre merészkednek. Ismerik már a hangokat, tudják, hogy valami bujkál errefelé. Valami van a semmiben, de nem piszkálják.
A hajó a szokásos útját járta, a némaságba ismét a halk, suttogó hangok keveredtek, bár ezúttal szokatlanul hangosan csengtek az ismeretlen, dallamos szavak.
 - Rég hallottam már húgunk felől, Bátyám.
 - Tudom. Én is éreztem őt.
 - Akkor a várakozásnak vége?
 - Azt mondja, még nem jött el az idő.
 - Akkor hát nem teszünk semmit? – Rövid csend állt be a dallamos beszélgetésbe. A kísértetek párbeszédébe... Majd folytatódott:
 - Hallottad, hogy nővérünk fogoly?
 - Igen, öcsém.
 - És érte sem teszünk semmit?
 - Nem, ezt tovább nem tűrhetjük. Nem tarthatják fogva büntetlenül.
 - Igaz, bátyám, akkor mozdulunk?
 - Ezúttal igen.
 - Nem maradtunk sokan, és egyikünk szenved.
 - A cselekvés ideje elérkezett. Induljunk testvér.
 - És utána, bátyám??
 - Majd nővérünk megmondja.

  Az óriás észrevétlenül lépett a hipertérbe, hogy - egy nap múlva - valahol a Plútó környékén jelenjen meg majd újra a valóságban. Hídján, testében a hosszú ugrások nyugodt élete kezdődött ekkor. Mindenütt a maga medrében zajlott az élet, egy helyet kivéve. A hatalmas hajó egyik legfontosabb terme volt az, ahol négy alak üldögélt. A hajó második hídja a főtisztek harcállása - ahol négy alak csendben nézte egymást. Lang szúrós szemének kereszttüzében - hadnagya mellett - egy szenátor és egy praetorianus üldögélt. A helyzeten mindössze a hadnagy mosolyodott el. Lehajolt és tett egy lépést a sakktáblán. A bábu halk koppanása, mint ágyúlövés hatott a teremben, de a holtpont megmozdult és a pillant tovalebbent. Mély, nyugodt hangon szólt Lang:
 - Ki kezdi a magyarázkodást??? – Kérdő tekintete végigsöpört az alakokon. – Nos??? John??? Te?? Esetleg ön?? Tábornok úr???? Egyébként sejtem már, miért szerelték le... kicsit gyengék az idegei, igaz, uram???
 - Csend! – csattan Lang, mikor De Molay védeni szeretné elméje tisztaságát. – Inkább kezdjük azzal, akit jelenleg a fél praetorianus hadsereg keres égre-földre. Silver szenátor?? Hadd kérdezzem már meg, miért nem jelezte az Ecklips kapitányának, hogy ön is a hajón utazik??? Az mellékes, hogy miért nem észlelték a rendszereink.
 - Hát... Az úgy volt... – kezdi szende mosollyal, egy iskolás mozdulataival a Rend  - hogy én észre...
 - ANGIE!!!!!!!!! – Csattan egy bábu, és vele együtt Schark hangja. – Elég a hazugságból! Tudod, hogy nem csinálod jól. AZ IGAZAT!
 - Mennyire, drágám???
 - Nagyon!!
 - Honnan???
 - Nekem elég, ha egyelőre a kérdésemre válaszol, szenátor – morran Lang - a többire majd visszatérünk.
 - Ő... Ő... szöktem – kezdte piros arccal a nő, – ha pontos akarok lenni, meguntam, hogy valaki mindig a nyomomban jár, így felszöktem a hajóra... de elaludtam.
 - A tűzharc. Hogy élte túl??
 - Bebújtam az ételliftbe.
 - Erről hallottam... előtte?? És a praetorianusok elől hogy tudott lelépni???
 - El...
 - ANGIE!!!!!!! Hosszú, kapitány. Majd ha ketten, akarom mondani, hárman leszünk.
 - Miért?? Mit nem hallhatok??? Ki ez a csaj?? He ?? A nőd??? - szólalt meg a vörös.
 - Istenem! Ez az egy gyermekem is mily hülye!
 - Ezt akkor majd később. Akkor meséljen, tábornok. Először is: mi volt az az előbb a hajó ablaka előtt?! Mi volt az a hajó? Honnan jött? Kik használták?? Mire számíthatunk??
 - Miért engem kérdez?! Kérdezze ezt az Átkot! Ő biztos tudja! Valld be, valld be, hogy a te műved!
 - Nem, Gabriel, életemben nem láttam még ilyet. Nem is tudom, mi a bajod.
 - NEM HISZEM EL!! Te szenilis Fény átka!!! Hogy a menydörgősbe maradhattál le erről??? MI??? Majdnem beledöglöttünk mind!!! És te azt mondod, nem tudsz róla??? Hazudsz, kutya!!!
 - ÁLLJ!!!!!! – csattan Lang, felugorva a székről. – Kezdjük az alapoknál! John, azt sejtem, Te ki vagy. A hölgy felől szintén vannak gyanúim. De Ön KI??? Tisztelt Tábornokom? Valójában ki?
 - He????
 - Csak a Johnnal való szóváltásai miatt kérdezem.
 - Egy Alkotó – morran Schark. – Tudod... és lá tám... Na, Ő volt, aki ledobott.

 Lang visszaroskadt a székébe - Schark szavait lefordítva: egy idegen létforma...
 - A legszebb idegen létforma.
 - Na, ezért, mert te hoztad létre, nem éppen igaz... csináltál már szebbet is, Angie. 

 - MI????
 - Te hallgass! Most a nagyok beszélgetnek. Mondd, édesem, megérte a fáradtságot ez az elmebeteg????
 - Hát...
 - ELÉG!!!!!!! Maga... leülni! – A hang olyan kemény és parancsoló volt, hogy a meglepetéstől az éppen felpattanó vörös fickó visszacsüccsent. – Beszélj!!!!
 - Nevem - mármint, amin errefelé jó régen ismertek - Gabriel Jacques De Molay...
 - Mint a templomos???
 - Hát, nem esett jól a máglya. Ne röhögj!!! Szemét Fénycsapása! Tudom ám, te gyújtottad meg alattam!!!!! – morran a vörös, egyre szélesedő vigyorral, az egyre jobban mosolygó Schark felé.
 - ELÉG, mondom!! Honnan ismeri azt a hajót? Kik használják???
 - Hosszan, vagy röviden??
 - Tekintve helyzetünket: a rövid is jó lesz.
 - Az Űr farkasai.
 - És??
 - Jöttek, láttak és szétvertek minket...
 - Na, akkor jöhet kicsit bővebben is, kezdve azzal, hogy ki az a Minket.
 - Fajom születéséről keveset tudunk, még mi, az öregek is – kezdi szónoklatát a vörös alak, hanyagul ledobva magát az egyik székbe, és mint valami varázsló, egy pohár wishky-t tesz a semmiből maga mellé.
 - Kik az öregek??
 - Hát a négyek tanácsa, fajom legöregebb tagjai. Megelőzvén a kérdést: tiszta energialények vagyunk. Testünket maga a „Fény” szövi. Ennél fogva mindannyian elpusztíthatatlanoknak hittük magunkat, mindenhatóknak, akik nyugodtan babrálhatnak az Univerzum rendjével. Még fajom hajnalán döntöttünk úgy, név szerint: Én Gabriel, Michaela, Uriel és Rafael, hogy nem hagyjuk pusztulni a fajokat. Mindet felemeljük, és segítjük. Hatalmas hiba volt... – morogja az aranyló italba bambuló lény. Baljós pillantást lövell a körülötte állók felé, majd nyugodtan folytatja:
 – Nagyon, nagyon sokáig működött, rengeteg faj élt uralmunk alatt, a Galaxis virágzott, a Fény töltötte be minden szegletét, fogalmunk sem volt arról, hogy mit ébresztettünk fel. Bár Rafael már sejtette, hogy valami nagyon el lett cseszve.
 - És???
 - Ekkor tapasztalnunk kellett, hogy nem vagyunk elpusztíthatatlanok, sőt az általunk felemelt fajok sem azok. Sötétség terjedt a galaxisunkban, pusztítva az általunk támogatott lényeket, és bennünket is. Rá kellett döbbennünk, hogy létezik nálunk hatalmasabb entitás is az Univerzum játszóterén. Bár akkor, mikor Michaela elindult, hogy megállítsa, még egyikünk sem sejtette, hogy ennek a valaminek - maga az Univerzum a játéka, hogy úgy gyúrja az anyagot, mint gyermek a gyurmát, hogy még a valóság is csak egy szövet a számára, hogy képes arra, hogy olyan helyre juttasson bennünket, ahol összetör, mint hülye óvodás a ropit.
 - A Farkasok???
 - Nem. - Ujját vádlón emelte a falat támasztó katona felé. – Ő volt. Michaela soha sem tért vissza, legyengültünk, de a sötétség terjedése megállt, hosszú, nagyon hosszú időre. Ekkor menekültek milliói érkeztek a szomszédos, és az azokon túli galaxisokból. Valami űzte, hajtotta őket. Rafael elindult, hogy utánanézzen a dolognak, mivel úgy festett, az a valami felénk tart. Ekkor kapta népem a legsúlyosabb leckét arról, hogy nem elpusztíthatatlan.
 - Ha jól sejtem, azok már AZOK a bizonyos farkasok?
 - Nyert. Hát... réges-régen egy messzi-messzi galaxisban, esetleg rendszerben... pontosabban éppen itt... de inkább megmutatom... ezt elmesélni nem lehet.
 - Jobb is. A te stílusodban amúgy sem értenénk semmit...
 - Bocsi, hölgyem, de önt nem részesítem eme sokkoló látványban, még elhervadna szépsége. Ez a Fény-verése meg úgy les bele az ilyenbe, ahogy nem szégyell... – morgott a vörös, miközben figyelmét elkerülte a gyengének tartott nő egyre szélesedő mosolya.