Csak ment, ment a nagy semmiben, megállás nélkül. Ám egyszer csak azt érezte, nem jut sehová...
Mintha visszahúzná valami, de őelőtte sincs, csak vaksötétség... Megrémült, kapálódzni kezdett, hogy meneküljön, de nem sikerült. Továbbra is a semmiben lebegett tovább. Reménytelenül nyújtotta ki a karját, s annál jobban megörült, mikor valaki megfogta a kezét, s húzni kezdte magához. Nem érdekelte már, ki az, barát, vagy ellenség, csak végre nincs egyedül...

Pedig hónapokkal ezelőtt azt hitte, csak magányosan érzi jól magát... De hisz sohanem volt magányos! Fekete Villám mindig ott volt mellette! Majd később találkozott Selenével, Nothával, Maeosttal és a többiekkel is.
  Másrészt, a kéz mely megfogta az övét olyan ismerősnek tűnt neki... Hideg, ám selymes és erős.
Amint feleszmélt, észrevette: a vámpírlány húzta magával, s jelenleg is azon küzd, hogy kihúzza őt egy...
...kőfalból?! Nagyon nehezen sikerült, mert - mikor a lány ereje csökkent - Nekro csúszott visszafelé, a falba. Nagy kínszenvedések árán kiszabadította a bal karját és kipróbálta, mi történik, ha újra megfogja a falat. Attól félt, hogy a keze újra elsüllyed benne, de még sem így alakult. A téglasor hideg, nedves, de szilárd maradt.
  Így végre ő is tudott már küzdeni az erő ellen, mely magába szívta volna. Mikor újabb nagy kínszenvedések árán sikerült kiszabadulnia, hálásan pillantott a lányra:
 - Köszönöm. Már megint te vezetsz...
 - Fogjuk rá - felete lihegve a lány. - Hol vagyunk?
 - Fogalmam sincs - mondta Nekro, miközben körbenézett. - A többiek hol vannak?
 - Nem tudom. Mikor kiléptem a a két átjárő közti térből, ide lyukadtam ki. Várakoztam egy keveset, aztán megjelent a kezed, úgy kapkodtál, mintha menekülnél valami elől... Mi történt?
  - Nem tudom... Mielőtt eltűnt volna a szemem elől a szoba, ahonan indultunk, zajokat és üvöltözést hallottam. Elképzelhető, hogy felfedeztek minket és Trathnak meg kellett szakítani a kört...
  - Meglehet. Merre menjünk tovább?
 Nekro és Selene épp egy romos torony tetejére érkeztek, mivel a félig leomlott, nedves falakon túl látni lehetett a félhomályba vesző környéket. A nap fényét csak halványan engedték át a vastag felhőrétegek, melyek az égen tornyosultak. Nekro kipillantott egy faldarab mögül, s megpróbálkozott a "macskaszem" technikával, de pár további romos épületen kívül csak halvány körvonalakat látott.
  - Selene, te sem látsz semmit?
  - Csak néhány lepusztult épületet, melyeket vastag, fonálszerű anyag borít be. Ezek mágia keltette felhők lesznek, különben egy átlag embernél sokkal jobban látnék a sötétségben...
  - Jó észrevétel! - nyekergett fel Nekro zsebéből a banya. - Van még egyéb megjegyzésed?
  - Hajh, te meg dugulj el! - vesztette el a türelmét Nekro. - Azt hiszem, az lesz a lépcső. Próbáljunk meg lejutni!
  A lány bólintott, majd elindultak. Pár forduló után, Nekro még a macskaszemével se látott semmit. Mintha teljesen megvakult volna. Óvatosan haladtak, lépcsőről lépcsőre kanyarogva, bár Nekro így is többször megcsúszott a nedves köveken. Órákig haladtak lefelé, míg egyszer Nekro úgy érezte, a lábfejét védő elfpáncél nem kőnek koppant, hanem valami máshoz ért hozzá. Talán moha vagy sár... Leértek volna a torony aljára?
  - Selene, mi van előttünk?
  - Számomra nagyon kínos ez... - nyögte a vámpír, - de egy ideje, úgy érzem, mintha megvakultam volna... Nem látok semmit!
  - Mit szerencsétlenkedsz?! - rivallt rá mestere. - Gyújts tüzet! A mágiával keltett fény jó a mágiával keltett sötétségre!
  - És mégis, mit gyújthatnék meg, ha egyszer minden nedves?
  - Mondjuk, ezt az éghető létformát, mögötted!
A vámpír eleresztette füle mellett a csipkelődést, ezért inkább Nekro próbálta leállítani a vénséget:
  - Mi bajod van a vámpírokkal? - kérdezte. A kérdezett azonban nem felelt. Így a fiú elhatározta, kipróbál valamit.
   A tűzgyújtás legutóbb még csak kicsiben ment neki, egy-két szikra formájában, de mióta megnövekedett az ereje, nem próbálta ki. Eddig csak "ki kellett löknie magából" a tüzet, de most fent akarta tartani a lángokat a tenyerében. Első nekifutásra egy túlméretezett tűzgolyó jött neki össze, amit nem bírt megtartani, ösztönösen ellökte magától a forró labdát, nehogy megégesse a tenyerét. A következővel is így járt, és azután is. Sokáig  próbálkozott, már a csigalépcső falai is megszáradtak körülöttük, mire úgy-ahogy sikerült összehoznia, amit akart.

   A bőrétől néhány centire, a nyitott tenyerében ott táncoltak az ő mágia-erejével keltett kis lángocskák, melyek lassan, de emésztették mentális képességeit, bár ezt nem érezte, annyira megnövekedett az utóbbi időben az ereje. Csontos ujjai - melyeken körmei is jócskán megnőttek - kísérteties árnyakat rajzoltak a falakra.
  Amíg vissza volt fojtva fogsága idején, minden nap azért gyakorolt, hátha egyszer végre sikerül kirobbantania helyéről az egyik ajtót...
  Mint a lángok fényénél kiderült, csupán egy újabb lépcsőre állt Nekro, melyet jócskán ellepett valami gombaszerű növény. Tovább haladtak hát, míg nagy sokára végre elérték a csigalépcső alját, mely előtt közvetlenül ott volt a torony boltíves kijárata. Fehér, vékony, ragadós, fonálszerű, kesze-kusza pókhálószerűség zárta el útjukat. Nekro megpróbálta kardjával átvágni. Ez sikerült is neki, de egy halom ragadós anyag került a pengére, mely most úgy nézett ki, mintha a kard megrepedezett volna. Nekro leégette róla a hálót, s a kardot visszatette hüvelyébe.
  Óvatosan kiléptek a szabadba, melyben újra jutott nekik egy kis, a felhőkön átszűrődő fény.
  - Érzed ezt? - kérdezte tőle Selene.
  - Igen. Rothadás és a halál bűze. - Ő is érezte a jellegzetes szagot, amint kiléptek a toronyból. Úgy öntötte el orrát, s tüdejét, mintha eddig egy láthatatalan - s most összetört - védőburok nem engedte volna, hogy megérezze a kriptaszagot, melyet oly jól ismert... A holttestek
lassú bomlásának illata, mely az átlagembert hányásra és rosszullétre készteti...
  Ahogyan továbbhaladtak, Nekro talpai alól lépten-nyomon hátborzongató reccsenések és roppanások hallatszottak. Rengetegen haltak meg egykor e teleülésen...
  Véletlenül egy gigantikus méretű pókhálóhoz tévedtek, mely - ha jól látták volna a toronyból, akkor döbbenten meredtek volna rá - egy egész városrészt elfoglalt. De ők most csak egy nagy katedrálisnyit láttak belőle. Több ezer kisebb-nagyobb pók aludta békés álmát, arra várva, hogy végre a csapdájukba essen valami...
  - Hogy tudtak ezek a kis vackok egy ilyen nagy hálót szőni? - kérdezte Nekro.
  - Nyilván sok idejük volt rá... vagy kikerültünk volna az ismert világ határain kívülre? - találgatott Selene.
  - Meglehet... De látod azokat a nagyon vastag fonalakat? - mutatott egy irányba. - Ezek tartják meg a többi kicsit... olyan vastagok, mint egy-egy gerenda!
  Már épp indultak volna tovább, mikor halk motoszkálást és egyre jobban kétségbeeső hangokat hallottak meg a fészek belseje felől...
  - Nem tetszik nekem ez... Szerintem lépjünk meg innen minél előbb!
  - Én azért kíváncsi vagyok, mi lehet ez. - mondta Nekro. - Mi van, ha Notha az, és a többiek?
  - Legalább elterelik a figyelmet... Mi van veled? Túl lágyszívű lettél. Mikor legutóbb alkalom volt rá, rögtön megléptünk, ráadásul épp a te ötleted alapján!
  - Az más volt... - vetette ellen - akkor emberekről volt szó, akik ráadásul meg is akartak minket ölni, mivel rájöttek, kik vagyunk. Az az eset kapóra jött Latmornál, de itt olyan személyekről van szó, akik jók voltak hozzám... Illetve egyéb érdekeink is fűződnek hozzájuk... Szerinted segítenének az elfek egy vámpírnak, s annak meglehetősen furcsa küllemű kísérőjének?
  - Hmm... Az erdeiek semmiképp sem... Az olyanok, mint... az a Notha... nos... talán...
  - Igen, de szerintem jobb, ha biztosra megyünk. - folytatta Nekro. - Hónapokig hallgattam Maeostot és Araianát... A Sötét Elfek nagyon bizalmatlanok, senkinek sem segítenek nagylelkűségből, csak akkor, ha tartoznak az illetőnek, vagy jó barátjuk.
  - És mégis, hogyan akarsz abba az undorító fészekbe belemenni úgy, hogy ne ragadj bele a pókok hálójába?
  Nekronak már megvolt az ötlete. Kinyújtotta mindkét kezét, és a bal kezében lévő lángot fallá formálta, majd nekilökte a fészeknek. A pókháló pár pillanat alatt semmivé fonnyadt, és a pókok is megsültek, de ahol a fészket nem érte tűz, ott semmi baja nem történt, és az eddig ott tanyázó pókok minél gyorsabban iszkoltak a hirtelen támadt nagy meleg és fény elől.
   - Nos? Van kedved jönni, vagy inkább keresel egy kiutat egyedül? - Mikor a lány megrázta a fejét, és elindult a másik irányba, Nekro egyezséget ajánlott:
   - Csak megnézzük, mi folyik ott. Rendben? Ha az elfek azok, kiszabadítom őket, ha emberek, otthagyom őket egy szó nélkül. Így megfelel?
   - Ha nem kell hozzáérnem ezekhez az undormányokhoz... - felelte nagy nehezen a vámpír - és nem ragdok bele semmibe.
   - Rendben... kövessen, hölgyem!
  Nekro minden lépésével egyre nagyobbra, s nagyobbra növelte a tűzfalat, és szaporán haladtak, egyre mélyebben, a fészek belseje felé.
Annyira belefeledkezett a hálók elpusztításába és a pókok sütögetésébe, hogy majdnem meggyújtotta a pókok foglyait. Egymástól pár lépés távolságra a földön hevert három nagy, pókselyemből készült batyu. Ezek egyfolytában vonaglottak, és belőlük jöttek a hangok, amiket meghallottak a fészek előtt. Nekro újra elővette kerdját, s annak hegyével óvatosan felvágta az egyik csomagot. Araiana hercegnő volt az, rémülettől eltorzult arccal, kisírt szemekkel. Mikor meglátta Nekrot, rögtön a nyakába vetette magát, aki - mivel nem volt hozzászokva az ölelkezéshez- eléggé meglepődött a lány érzelemkitörésén, és nem tudta mit kezdjen vele.
  Nagy nehezen sikerült leválasztania magáról, és megnyugtatnia pár szóval, annál is inkább, mert Maeost és Notha megfulladtak volna csomagolásukban, ha pár pillanattal később vágja el undorító "láncaikat".
  - Mi történt veletek? Azt hittem, az elfeket keményebb fából faragták, minthogy néhány apró pókocska elintézze őket... - csipkelődött Selene.
  - A pókok... a pókok... - hajtogatta Araiana, fejét térdeibe temetve.
  - A pókok elpusztultak, vagy eliszkoltak hercegnő - mondta Nekro. - Nyugodjon meg!
  - Re... rengetegen voltak... - köhögte Maeost.
  - Láttuk őket, Nekro megsütötte mind... - válaszolta Selene.
  - Óriásiak voltak... - nyögte Notha. - És a kardom... ne... nem fogott rajtuk.
  Nekro - ez utóbbit - nem értette. Óriásiak voltak? Nos, igen. Nem minden nap lát az ember tányérnyi nagyságú pókokat, akik ráadásul be is fonják őket undorító potrohukban termelődő fonalaikkal, hogy tartósítsák maguknak a vacsorára valót... De méghogy nem fog rajtuk a kard!
Nem is kellett hozzá, csak egy kis tűz, s mindegyik ropogósra sült... Ezen már ő is elnevette magát, míg újra meg nem látta a  hercegnő arcát, aki egyenest rá meredt, őrülettől kigúvadt szemekkel és remegve, hanyatt fekve kúszott, távolodva tőle. 
 

Ezeket a tekinteteket akkor látta legutóbb, mielőtt kizsigerelt volna egy fanatikus papot, akinek az volt a kedvenc időtöltése, hogy driádokat és najádokat fogatott el a falujához közeli tó partján, és miután megerőszakolta, feldarabolta áldozatait, a darabjaikat pedig elégette temploma közepén - azokkal az emberekkel együtt, akik barátkoztak az erdő lakóival - egy tűzrakáson, hogy "megtisztítsa a szent földet ezektől
az Istennek nem tetsző démonoktól, akik minden jel szerint megrontják az embereket, leterelve őket a helyes élet útjáról". Senkinek sem kegyelmezett, még saját családtagjainak sem, ha azok akár egy csepp megbánást, vagy szánalmat mutattak a "nem emberek" és barátaik iránt. Nő, férfi, öreg, fiatal, vagy gyermek... a papnak nem számított.
  Az illetőnek ugyanannyit kellett volna szenvednie, mint az általa megölt szerencsétleneknek, de fél perc után elájult, így Nekro inkább rágyujtotta a kegyetlenség templomát...
 

Araianának semmi félnivalója nem lenne tőle. Igaz, nem sokat beszéltek, de egész jó viszonyban voltak. Nem értette, mitől rémült meg a lány, hisz nincs oka, hogy bántsa őt.

Megfordult, hátha mégsem őt nézi, de - amit maga mögött meglátott, attól -  földbe gyökerezett a lába...