Mindig is tudtam, hogy az állatokkal való viszonyom nem mondható a legjobbnak, de ezt azért már én is túlzásnak tartom. Megharapott az a nyamvadt teve! Mégis mi folyik itt? Lázadás? Nem tehetek róla, hogy gyerekkoromban minden háziállat kihalt mellőlem. Nem bántottam őket… de az is igaz, hogy valószínűleg önként vállalták a megváltást jelentő halált. Egy kicsit aktív gyerek voltam, na! Ha én futottam, ők is…

Egy röpke félórás alku után végre felülkerekedek a vén csotrogányon, s csak azon imádkozom, hogy a szinte már fogatlan pára ki ne múljon alattam az út végéig. A Matuzsálem név tényleg találó választás volt az ő esetében…

Bármennyire is megnyugtató az a tény, hogy végre az idegen álférjem nélkül utazhatok, legalább kétszer annyira idegesít is. Úgy egyeztünk meg, hogy nem mutatkozunk együtt, de követni fog. Jelentkezzen az, akit nem kergetne őrületbe egy pióca? Egy nyomozónak dolgozom, s én magam is követek embereket… már csak tudom, milyen piszkosul dühítő!

A piramisok lábánál még ebben a hőségben is rengetegen tolonganak. Legalább négy fotóba sétálok bele véletlenül… aztán meg már csak heccből is bepofátlankodok az idegesítő családok művi beállításába. Köszönetet is mondhatnának, hogy csempésztem egy kis életet a képeikbe!

Az indulásnál szerzett könnyű, ám megfelelő mértékben árnyékoló kalapomat még jobban szemembe húzom a körültekintés után. Persze, hogy nincs itt Adri. Hallgatom az idegenvezető és a körülöttem nyüzsgők csöppet sem érdekfeszítő kiselőadását, de nem egészen jut el tudatomig mondandójuk. Egy jó nagy korty víz után a továbbiakon kezdek agyalni, s sajnos elég rövid időn belül már beismerhetetlenül sokadjára látom be, az eszemet egy másik országban – sőt, kontinensen – hagytam! Mégis mihez kezdjek most? Erről nem beszéltünk a kis zsaruval…

Ááá, elegem van! Itt állok a piramisok előtt – ahova mindig is el akartam jutni –, s ahelyett, hogy élvezném egyik álmom megvalósulását, két elrabolt szőkét kergetek… ja és egy hörcsögöt!

A teljes összeomlás helyett előveszem a gépem, s az objektíven keresztül nézem a monstrumokat. Egy nagyobb sóhaj után kattintgatni kezdek, s botrányos módon, mintha egy egészen kicsit el is mosolyodnék. Most legalább még megtehetem. Baljós előérzetem van az elkövetkezőkkel kapcsolatban, és ha az elmúlt napokból indulok ki, hamarosan meg kell jelennie valami batár fickónak valamilyen harci eszközzel, hogy azonnali hatállyal elvigyen valahova. Szuper!

Leengedem legértékesebb holmimat, s felegyenesedve törlöm meg homlokom… mondanám, hogy így délutánra lehűlt már a levegő, de minek hazudjak magamnak? Ez csak egyre rosszabb…

- Elnézést hölgyem, velem jönne? – Hátrafordulok, s gondolatban kipipálom a batár fickót.

A fegyverek egyelőre nem kerülnek elő, de azt hiszem jobb is. Meg sem lepődöm, hogy a hagyományos sivatagi öltözetben virító fickó magyarul beszél. Csak én nem tudok róla, hogy offenzívát indítottunk a piramisokért? Na, mondjuk, biztos a miénk volt valamikor… sőt, lehet, hogy mi építettük őket! Megmosolygom az előttem felvillanó képet, ahogy gondolatomban egy rakat munkás támasztja a lapátot, ebédszünetben pálinkával koccint és arról beszél, milyen átkozottul meleg van. Hát, íme a bizonyíték, hogy mégsem mi építkeztünk itt… tuti, hogy még most sem lennénk készen!

- Ezt a gombot kell megnyomnia, és ha kérhetem, legyen benne mindegyikünk feje. – Rám mosolyog az ürge, én pedig sűrűn pislogva fogom meg a felém nyújtott fényképezőt.

Azt hiszem egy kicsit paranoiás lettem, mert már a sima turistákat is beépített embereknek hiszem. Mélyet sóhajtva állítom be a gépet a megfelelő irányba, s miközben a saját elmémet szidom, lefényképezem a boldog kis családot. Na jó, a kis szót nem használhatom ott, ahol egy kész díjbirkózó csapat feszít… De a gépük nem is olyan rossz. Megköszönik segítségemet, én pedig folytatnám a terep feltérképezését, mikor egy szőke, az előzőhöz képest igencsak vézna alak jön nekem. Már éppen odébb lépnék, mikor egy ablakból kizuhanó zongorához hasonlóan üt agyon a felismerés… na nem… ez nem lehet igaz! Ó, hogy azt a fűzfán fütyülő rézangyalát!

- Úgy örülök, hogy újra látlak!

Ezt…nem… hiszem…el! Mégis, mi a francnak küldték ide nekem ezt a szőnyegárust? Hát még mindig nem ért véget a „táncoljunk Iza egyetlen megmaradt, hajszálvékony idegén” játék? Beszél előttem a kis szőke… legalábbis erre következtetek járó szájából, mert a fülemhez egy hang sem jut el. Csak tudnám, mit követtem el az égiek ellen! Ööö… na jó, nem voltam templomban már legalább… szóval rég. És van pár kisebb stiklim, mint a szomszéd újságának rendszeres és szakszerű kölcsönvétele - hangsúlyozom: kölcsönvétele -, de sosem gondoltam, hogy idáig fajul a bűntetés.

- Szóval, indulhatunk?
- Tessék? – riadok fel az okok kereséséből, s rájövök, hogy ha nem válaszolok gyorsan, meg kell hallgatnom azt a sok mindent, amit eddig mondott. – Ja, persze. – Megeresztek egy enyhe mosolyt, s úgy látom a hosszú családi beszélgetések alatt kifejlesztett technikám ismét csak működik.

Elindulok a kis Abdul mögött, s szép lassan egy gondolatfoszlány kap egyre erősebb színezetet agyamban. Azon a napon, melyen felbérel egy csapat rosszfiú és a piramisokhoz kell utaznom, megjelenik ez a szőke, magát arabnak beállító fickó… Mi ez, ha nem gyanús? Nem hiszem, hogy véletlenül került volna bele ebbe az egészbe…
- Mondd csak, hova is tartunk?

Igyekszem a „világ leghülyébb embere vagyok” ábrázatot ölteni magamra, de ahogy hátrafordul, bosszúsan fogadom el a tényt: neki nagyobb a tapasztalata. Vagy tényleg ennyire agyament? Végül is… nem tudom elképzelni, hogy egyszer csak eltűnik a roppant ostoba vigyora, s a szőnyegeit elhagyva pisztolyt szegez valakire. Hiszen még most is van nála egy példány az ocsmány elefántos kárpitból! Lehet, hogy már nincs is meg az az egy idegszálam és ez már a paranoia első jele? Na jó, mostantól nem gondolkozom… eddig se mentem vele sokra! Izáért jöttem, és a kis szőnyeges szépen el is fog vezetni hozzá. Úgy se tudnám itt hagyni azt a nőszemélyt… a fenébe a lelkiismeret-növesztéssel!

- Kérsz esetleg egy kis vizet?
- Igen, köszönöm. – Legalább valami haszna is van a kíséretemnek. Az én kulacsom már úgyis kezdett kifogyni.

Meghúzom a felém nyújtott flaskát, és jó nagyot kortyolok… aztán már késő. Nem tudom kiköpni a lenyelt folyadékot, hiába köhögök. Hihetetlen sebességgel homályosodik látásom, majd már csak sejtem, hogy a közeledő paca igazából egy ember lehet… tevékkel.