Ülök a számítógépem előtt, és nem hiszek a szememnek. Az imént olvastam bele egy amatőr írói oldal chat-jébe. Kissé megdöbbentett, amit ott olvastam. Magukat írónak tartók vallották azt, hogy a történeteikbe a lelkükből, önmagukból nem tesznek. Hogy miért? Mert akkor lelepleződnének, kik is ők... Érzelmek, benyomások nélkül írni valamiről - az olyan, mintha ízérzékelés nélkül próbálnánk főzni! Az írás igazi lényegét ezek nem ismerik.
Azt, hogy a fehér oldalakon sorjázó betűk lélekfelszabadítók, hogy a kín és öröm akkor építi a személyiséget, ha megosztható.
Régi emlék jut eszembe... örök fájdalom marad, s ha megírom, akkor sem szolgáltatom ki az olvasónak magamat. Hiszen minden embernek vannak érzései, sőt, lehet, hogy megtörténtek mással is hasonló dolgok. Talán az olvasó önmagára ismer valamelyik szereplőben?
Talán attól félnek ezek az írogatók, hogy a régi, mélyen magukba temetett érzés újra előbukkan? Fel-felrémlik az írás nélkül is... álmokban, olyan kínos helyzetekben, amik még nehezebbé teszik, hogy azt a régit feldolgozhassák.
Keménynek, ridegnek tűnnek ők mindenki szemében, de valójában a legsérülékenyebb lelkű emberek... Kegyetlenül ítélnek, mert azt hiszik, a lelkük háborgását csitíthatják. De ha magányosan, csendben üldögélnek, belül kiabál, sőt ordít a szívük...

Sír az én lelkem is. De én nem félek lejegyezni a velem történteket.

Kisgyermekként szerettem az ünnepeket...
Csak azokat nem, amelyekben szerepelnem kellett.
Visszahúzódó, félénk lényem irtózott kiállni sok ember elé, akár csak egy szó erejéig is. Ha bármit mondanom kellett, azt halkan, bátortalanul, és rettegve tettem. Féltem. Igen, reszkettem attól, hogy kinevetnek ügyetlenségemért, hogy bántó megjegyzéseket kapok. Minél félszegebb lettem, ez annál gyakoribb veszéllyé vált. Mindegy volt, hogy a Télapótól kellett volna ajándékot kérnem, vagy valahol verset mondani.
Versmondás... életem egyik legbántóbb "élménye" volt egy iskolai Anyák Napja, és az ottani szereplésem.

Fél évvel a történtek előtt költözködtünk a megszokott, hangulatos városkából a rideg nagyvárosba. Iskolás voltam, tizenkét éves gyermek. Nehezen találtam a helyem az osztályban, a többiek évkezdet óta együtt tanultak, sőt, a legtöbben még egy iskolából is érkeztek. A régi házakat és iskolát felszámolták a város másik részén, és az ott lakók az új lakótelepre hurcolkodtak. Magányomat egy barátnő enyhítette, meg a könyvek. Nagyon sokat olvastam, a szabad perceimet a könyvtárban töltöttem. A tanulmányi eredményem romlott, de még így is stréber jelzővel illettek.
A napközis tanárnőm ötlete volt az, hogy szerepeljek az iskolai Anyák napja ünnepségén.
Hiába mondtam neki, hogy nem szeretek tömeg előtt beszélni, meg volt győződve arról, hogy nem lesz semmi gond.
Verset kellett szavalnom. A tanárnő már jó előre kiosztotta a szövegeket. Én ugyan a magam csendes módján ismételten jeleztem, hogy nem szeretek szerepelni, de a lelkes tanerő úgy gondolta, a sikerélmény majd kárpótol... így megtanultam a nekem kiosztott versszakokat. Valóban tudtam. Egy betűt sem tévesztettem a próbákon. Úgy tűnt, minden rendben lesz...
Kellemes tavaszi idő volt, sütött a délutáni nap.
Az ünnepség előtti otthoni készülődés kisebb kapkodásba torkollott. Végül elkészültünk, és épp időben értünk az ünnepély helyszínére. A vers szövege pedig szépen otthon maradt, a hétköznapi ruhám zsebében.
- De hiszen tudod a verset! Minek az a papír?! - csodálkozott anyám, majd helyet foglalt a szülők közt, büszkén mondogatva, hogy a lánya verset fog mondani... én pedig a szereplők közé siettem.
Rettenetesen éreztem magamat. Idegességemben kissé reszkettem, és hol nagyon melegem volt, hol fáztam. Mire rám került a sor, addigra teljesen leblokkolt az agyam. Az első versszakot végigmondtam. Utána szerencsétlenségemre a tömegre néztem. Ezután nem jutott többé semmi az eszembe. Iszonyú érzés volt ott állni... és zavaromban csak mosolyogni tudtam. Szerencsére a tanárnő gyorsan intett a következő gyereknek, aki elkezdte a saját szövegét.
Így annyira nem tűnt fel a közönségnek...
Az ünnepség végére már majdnem sírtam, de sikerült magam felett uralkodnom annyira, hogy ez ne történjen meg.
Amikor befejeztük a műsort, utána minden gyerek egy szál virágot vitt az édesanyjának.

Én is vittem... volna. De anyámat sehol sem találtam. Teljes lett megalázatásom... Egy idő után beláttam: hiába keresem szülémet. Addigra már szépen hazaszállingózott az összes gyerek és szülő. Reszketve indultam én is haza, kezemben a szál virággal, amit a könnyeim mellett esőcseppek is áztattak. Ugyanis időközben beborult az ég, és szemerkélni kezdett a tavaszi eső.
Anyám otthon volt. Otthagyott engem, még az ünnepség végét sem várta meg, mert szégyellte a többi szülő előtt, hogy még egy verset sem tudok elmondani... szégyellte a saját gyermekét.

Magam is anya vagyok már, de annak a réges-régi délutánnak emléke még minden Anyák Napján kísért... minden évben a lelkembe markol. Ha nem írtam volna le ide, akkor is... de talán mostantól könnyebb elviselnem majd, attól függetlenül, hogy anyám elolvassa-e ezt az írást valaha is...
Felnőtt fiam elolvasta. Csak ennyit fűzött hozzá:
- Én is emlékszem gyerekkoromból olyanra, hogy elfelejtettem a verset. De te ott maradtál. Soha nem hagytál ott engem, bármi is történt.